Vallási frontok egy palesztin kisvárosban

Hit, fegyverek, szüzek című könyved a Betlehem melletti, muszlimok és keresztények által vegyesen lakott településen, Beit Jalában végzett kutatásod tapasztalatairól számol be. Hogy kerültél a palesztin kisvárosba?

Túl sok tudatosság nem volt benne, de azt sem hiszem, hogy a véletlen sodort volna Beit Jalába. Az ELTE Kulturális Antropológia tanszékén elnyertem egy ösztöndíjat, amelynek egyetlen kikötése az volt, hogy a terepmunkát arab nyelvterületen végezzem. Foglalkoztam már muszlimokkal Budapesten és utazgattam a Közel-Keleten is, ezért természetesen örömmel és nagy várakozással vágtam bele a kalandba. A helyszín kiválasztásában közrejátszott, hogy keresztapám nagykövetként dolgozott akkoriban a palesztin oldalon és számíthattam az ő segítségére is. A praktikus okokon túl azt se feledjük azért, hogy 2006-ban járunk, épp akkor ért véget a második intifáda, rengeteget lehetett hallani a palesztin-izraeli konfliktusról. Izgalmas, vonzó és aktuális témát találtam tehát, ráadásul a környezet is roppantul vonzott. Hogy éppen Beit Jalába vezetett az utam, igazi meglepetés volt, hiszen korábban a városka létezéséről sem tudtam. Szállásadóm előzetesen betlehemiként mutatkozott be, így arra számítottam, magam is ott fogok majd élni. Odaérkezésemkor derült csak ki, hogy az idős orvos, aki egykor Magyarországon tanult, bizony a szomszédos település lakója. Látszólag nem nagy különbség, hogy valaki mondjuk cinkotai, vagy nagytarcsai, a helyi viszonyok között azonban igen nagy jelentőséggel bír, hogy a három keresztény város – Beit Jala, Beit Sahour és Betlehem – közül ki melyikben él.

A könyvben illatokkal, ízekkel érkezünk meg Beit Jalába. Mint a kívülről jött ember általában, elsőnek a gasztronómia által kóstolhatunk bele az idegen kultúrába. Az étkezési szokások neked okoztak sokkot, vagy kapaszkodót jelentettek inkább?

Az első vasárnapi ebéd persze komoly kihívást jelentett az érzékszerveim számára, kulturális sokk azonban nem ért, hiszen nem volt már ismeretlen előttem az arab világ. Sőt, nagyon hamar otthonosságot éreztem inkább. Beit Jalának van egyfajta pozitív kisugárzása, amit nehéz lenne körülírni. Számtalanszor megesett velem, amikor éjszaka róttam az utcákat, hogy felnéztem az égre és mérhetetlen hálát éreztem. Köszönetet mondtam azért, hogy ott lehetek. Állandó jó érzés határozta meg tehát a napjaimat, mert tudtam: egy nagyobb erő – nevezzük Istennek, vagy sorsnak – a lehető legjobb helyre vezérelt. A sokk tehát elmaradt, a könyvet pedig azért kezdem mégis az illatok és az ízek felől, mert a szaglás és ízlelés emlékeit rendkívül jó asszociációs területnek gondolom. Azt hiszem, az ízek és az illatok a legélénkebben élő emlékeink közé tartoznak, Beit Jalában mégsem ezek fogtak meg először, hanem az első beszélgetések.

Beit Jala lakossága nagyjából felerészt muszlim, felerészt keresztény. Azt írod, kezdetben nemigen látszottak még a vallási frontok, sőt, mintha a helyiek is azon lettek volna, hogy eltakarják előled az árkokat. Aztán rádöbbentél: lőporos hordón járkálsz, nem lehetsz része egyszerre mindkét közösségnek.

Valóban azt hittem, hogy a városban harmonikusan él együtt a két vallási közösség és kezdetben meg is erősített ebben az emberek jó része. Hamar kiderült viszont, hogy korántsem így áll a helyzet. Nem gondolom persze, hogy hazudtak volna az ismerőseim. Arról van inkább szó, hogy nem sokkal megérkezésem után turistának számítottam még Beit Jalában, akinek a lehető legegyszerűbben kellett bemutatni az ottani életet, a mindennapok zanzáját fedni csak fel előtte. A valóság mélyebb rétegei csak idővel tárultak fel előttem. Jó pár hét eltelt, mire a város belső viszonyai a maguk igazi valójukban mutatkoztak meg nekem. Kezdetben keresztényekkel és muszlimokkal is barátkoztam, s elkerülte a figyelmemet, hogy ezek a srácok többnyire külön mozognak. Amikor muszlim cimboráimat kérdeztem a vallási különállásról, jobbára kitérő válaszokat kaptam, vagy azt mondták: ez egyáltalán nem fontos. Mindez a kívülállónak szólt természetesen. Később keresztény barátaim hosszan ecsetelték, milyen lényeges kérdés a különállás, sőt gyakran kemény szavakkal illették a muszlimokat. Láthatóan kiborultak, amikor felhoztam a témát. Megdöbbentő volt számomra, hogy ennyire ellentétes véleményeket hallok és persze nem tudtam igazán, kinek lehet igaza. Rá kellett aztán jönnöm, nem igazságokról: szemszögekről van inkább szó.

Kritikánk a Hit, fegyverek, szüzek könyvről: 

Bisztrai a palesztin nézőpont feltárásáért, majd megértéséért utazott a Szentföldre, de Beit Jalában ennek hűlt helyét találta. A közös nyelv és a megszállókkal, valamint a nyugati gyarmatosítókkal szembeni összefogást biztosító pánarab eszme előbb kétségkívül palesztin nemzeti öntudattá szűkült bár, viszont a harcias iszlamizálódás miatt a nemzetről – amelybe a keresztények is beletartoznak – egyre inkább a vallásra tevődött át a hangsúly. Beit Jalában a közösségi rítusok jelentik a másik nemmel való találkozás lényegében egyetlen terepét is, így a vasárnapi misék prédikációit legtöbbször kacér tekintetek írják felül, s mert egy kapcsolatot kizárólag az eljegyzés legitimál, a várost át- meg átszövik a titkos viszonyok. Keresztény résztől egy vegyes házasság szinte az öngyilkossággal egyenlő. A városban egyre mélyebb árok választ el egymástól muzulmánt és krisztuskövetőt. Gondoljunk csak bele, egy viszonylag kis közösségben micsoda feszültséget okozhat például az alkohol-, vagy sertéshúsfogyasztás tabuja miatti megosztottság. Nem csoda, hogy a fogyatkozó keresztény közösség védi hajadonjait, s az is megesik olykor, hogy egy rajtakapott muszlim csábító egész családjának mennie kell a városból. TOVÁBB OLVASNÁ?

Miért a keresztény szemszöget választottad?

Egy húsvéti körmenet alkalmával éjszakai fáklyás felvonulást tartottak a városban a keresztény fiatalok. Vallási énekeket dalolva vonultak az utcán. A menetre – állítólag – benzint locsolt egy muszlim férfi. Szerencsére nem történt komoly sérülés, de azért elég nagy balhé kerekedett Beit Jalában. Kíváncsi voltam, a muszlim haverok hogy adják elő a történetet. Fel sem merült bennem, hogy azt mondják majd: meg sem történt az eset. Pedig éppenséggel ez történt. Felháborodottan utasították vissza, még a feltételezést is. Kis híja volt, hogy egymásnak esnek a felek, nekem pedig leesett végre, hogy Beit Jalában két szemszög, két igazság áll egymással szemben. Rádöbbentem, hogy nem járkálhatok a két közösségben kedvem szerint ki és be. Így aztán a keresztények mellett döntöttem. Ennek van persze számos profán oka – ők ehetnek disznóhúst és sörözhetnek, ráadásul szállásadóim ugyancsak keresztények voltak –, de ugyanilyen fontos volt az azonosulás kérdése is. A muszlimoktól ugyanis eleve elválaszt a vallás. Korábban volt egy kutatásom Budapesten élő muszlimok között, de épp amiatt szakadt meg, mert eljutottunk arra a pontra, hogy ha nem térek be, akkor a közösség nem fogad el többé magához tartozónak. És ez teljesen érthető. A közös pont – jelen esetben a kereszténység – viszont óriási előnyt jelent egy kutató számára. Az antropológusok, akik Palesztináról írnak, nem szeretik különválasztani a keresztényeket és a muszlimokat, a palesztinoknak ugyanis mindössze egy százaléka keresztény. A vallás, mint csoportalkotó erő nagyjából a kétezres évek elején került felszínre arrafelé, és azt gondolom, az utóbbi száz évben nem jelentett olyan erős határvonalat Palesztinán belül, mint most. A muszlim-keresztény viszony Beit Jalában egyre kiélezettebb. Olyasmivel találkoztam tehát, ami napjainkban zajlik, ami tíz évvel ezelőtt nem volt még jellemző.

A könyvedben azt olvashatjuk, az árkok mélyülését számos módon, markánsan kifejezésre is juttatják a helyiek. Fotózol graffitiket, beszélsz továbbá tetoválásokról, medálokról, kocsmákban kitett képekről. A test és a nyilvános terek is üzennek. Rögtön érthetőek voltak számodra ezek a jelzések?

Ahogy jobban megismertem a helyi viszonyokat, a szimbólumoknak egyre több jelentése tárult fel előttem. A képek, az ikonok, vagy zászlók közösségi határokat jelölnek, szavak nélkül üzennek a külvilágnak. Ahogy te is mondtad, feltűnnek szinte mindenütt. A TV mellett Mária-szobor pihen a kocsmában, a keresztet vodkásüvegnek támasztják, számtalan tetoválást látni a fiatalok testén, de aki nem varrat magára, tollal az is pingál azért egy keresztet a csuklójára. Olyan sok jel vesz körül, hogy egy idő után már-már evidenciaként kezdi kezelni őket az ember. Aztán bizonyos helyzetekben ismét szembetűnővé válnak. Egy feltűrt ingujj, a pulóveren kívül hordott medál, vagy egy látványos keresztvetés mind erre szolgál. A srácok ragaszkodtak hozzá, hogy a kereszt a rögbicsapatunk logójába is belekerüljön. Persze a muszlimok is viselik a maguk jelképeit. Ők a ruházatukkal, a szakállukkal, vagy a falra akasztott Korán-idézeteikkel üzennek. Alighogy belépsz egy üzletbe, rögtön tudod, keresztény, vagy muszlim a tulaj. A társadalom kőkeményen nyílik a vallás mentén.

Többször említed a könyvben a keresztények színpompás ünnepeit. Hogy látod, a ceremónia is csak közösségi határjelölő, vagy mélyen megélt hitet sejtesz mögötte?

Az biztos, hogy az ünnepek során mindenki megélheti a közösséghez tartozás érzését. És ez számukra állati fontos dolog. Sokaknak jóval több ennél, de olyanokkal is beszélgettem, akik egy közös zarándoklat alkalmával nem is imádkoznak, meg sem próbálnak kapcsolatba lépni a transzcendenssel, mert számukra maga az összetartozás fejez ki egyfajta vallási áhítatot. Azok, akik Jézus-tetoválásukkal, vagy a nyakukban lógó kereszt nagyságával igyekeznek imponálni, ugyanúgy megtalálhatók tehát a keresztény közösségben, mint a mély hitéletet élők.

Sokat írsz arról, hogy az ottaniak nem élnek bár állandó rettegésben, mindennapjaikra mégis súlyos bélyeget nyom az izraeli megszállás. Mit meséltek neked erről?

Nagyon fontos, hogy milyen szituációban kerül elő a megszállás kérdése. Első ottlétemkor például szinte másról sem akartak beszélni velem az emberek, csak a falról és a katonákról. Azt hiszem, ez érthető is, hisz kisemmizettnek, elnyomottnak érzik magukat, s muszáj ezt megosztaniuk a külvilággal. Ha viszont hosszabb időt töltünk közöttük, nincs már szükség mesélt sorsokra, hiszen osztozunk mi is a mindennapokban, a történeteket felváltja a valóság. Együtt próbálunk átnézni a katonákon és a falon, de közös a keserűség is. A könyvben – bár nem kételkedem bennük – nem akartam lehozni azokat a horror-sztorikat, amiket az első időkben meséltek nekem. A téma érzékenységére való tekintettel, úgy gondoltam, legfeljebb a saját tapasztalataimat írhatom le, azokat a dolgokat, amiket magam is átéltem.

Kerültél veszélyes helyzetekbe?

Egyszer Ramallahból tartottam hazafelé taxival. Dugóba kerültünk, az út mellett két földtöltést láttam, ezek árnyékában pedig egy katonát, aki távcsöves fegyverével a járműveket pásztázta. Egyszercsak rám irányította a fegyvert és tudtam, abban a pillanatban a célkereszten keresztül szemezünk egymással. Meghűlt bennem a vér. Úgy éreztem, csak rajta áll, meghúzza-e a ravaszt. Nyilván ez csak egy feltételezés volt, mégis marhára féltem abban a helyzetben. Egy másik alkalommal a pár száz méterre lakó haveromhoz indultam. Késő este volt már, én meg kocogni kezdtem. Szinte abban a pillanatban sorozatot lőttek a levegőbe és feltűnt, hogy elég közelről. Amikor megérkeztem, nevetve mondtam, hogy biztosan valami akció készül, mire a barátom apja közölte, hogy a katonák miattam tüzeltek. Utólag döbbentem csak rá, hogy tudatlanságommal óriási bajba sodorhattam volna magam. Nem ártott volna félnem. Többször előfordult velem az is, hogy elsétáltam egy katonai dzsip mellett, a sofőr pedig elkezdte túráztatni a motort. Éreztette, ki a főnök. Vagy kiülsz például cigizni a házad elé, veled szemben pedig egy katonai figyelőtoronyból egy puska csöve mered rád. Azért az elég rossz érzés. Olykor persze a puskacső helyett egy kéz integetett a magasból, hiszen a katonák sem egyformák.

Nagyon tetszett a könyvedben, hogy egész közelről tudósítasz Beit Jala lakosságáról, aztán kinyitod a látószöget és megpróbálod értelmezni a tapasztalt viselkedést, az elhangzott mondatokat. Amikor együtt vagy a közösséggel, mennyire nehéz váltogatni a kint és bent szemszögét?

Tudatossá szerintem mindez utólag válik csak. Amikor Beit Jalában vagyok, a hely ritmusa szerint élek és jobbára zsigerből teszem fel a kérdéseimet. Igyekszem végig közel lenni az eseményekhez, aztán itthon sikerül egy kicsit hátrébb lépnem a történtektől. Megélek egy kis történetet, amit valami nagyobb egészbe igyekeztem ágyazni. Az a feladatom, hogy megértsem és legjobb tudásom szerint tovább is adjam a Beit Jala-iak életének momentumait. A könyvet lényegében a közösséggel együtt írtuk. Persze Dávid Annának, a Libri Kiadó szerkesztőjének is nagyon komoly munkája van a szöveg végső formába öntésében.

Mit gondolsz, tizenöt-húsz év múlva hogy fest majd Beit Jala?

Félő, hogy idővel kiürül és afféle keresztény skanzenné alakul át a város, ahol papok nyitják és csukják a templomkaput a turistáknak. Ha továbbra is érvényesül az elvándorlás, meg a menekülés tendenciája, akkor könnyen múzeummá válhat a település. Betlehem példája ebből a szempontból sajnos nagyon szemléletes. Krisztus szülővárosát Márai utazásának idején – vagyis az 1920-as években – száz százalékban keresztények lakták, mára viszont az ott élőknek csak nagyjából húsz-harminc százaléka krisztuskövető. Könnyen lehet, hogy hasonló sors vár Beit Jalára is. Ami mostanában zajlik, az eléggé tragikus jövőt sejtet az ottani keresztények számára.