Fotó: Valuska Gábor
Sorozatunkban írókat, költőket kérünk meg, hogy válasszanak egy képet a Ludwig Múzeum aktuális kiállításának anyagából, és írják le, ami először az eszükbe jut róla. A #Bartók című kiállításon Péterfy Gergely járt. A választott alkotás: Farkas Dénes: Mikrokozmosz, 2016.
Az irodalmat a kezdet kezdetétől az a vád éri, hogy szavaival nem az igazságot kutatja, hanem mindössze tetszetős látszatot teremt. Hogy nem az erényre tanít, hanem felcicomázza és érdekessé teszi a bűnt. Hogy nem a valóságot festi, hanem víziókat és lázálmokat rögzít, s ezeket valóságnak hazudja. Egyszóval, hogy a hamisság pártján áll, s így mindenestül kivetendő egy olyan világból, amelyet az erény és az igazságosság alapelvei szerint kíván a bölcsek közössége felépíteni.
A valóság, gondolhatnánk, annyi, amennyi megtörténik, az igazság pedig az, amely világnézetünk alapelveinek megfelel. Ha azt mondjuk valamire, hogy ez az igazság, mert ez történt, történik, vagy fog történni, onnantól kezdve kizártuk az igazság egyetlen lehetőségét és eszközét, a szabad elbeszélést, a gondolkodás és a latolgatás sokesélyűségét a bizonytalanság fenséges kockázatát. Mert bizony mondom néktek, az emberek jobban szeretik az igaz történetet, mint a fikciót. Mintha nem lenne mindegy. Mintha nem bíznának abban, hogy amit a fantázia teremt, ugyan olyan jogon tartalmazza mindazt, amit a valóság kreál. Elvégre a fantázia is a valóság része, és viszont, a valóság is puszta fantázia.
Könyves Magazin 2016/5.
LIBRI-BOOKLINE ZRT, 2016, 76 oldal, 5 pont + 199 Ft
A "valóságos" "igaz" történetek tekintélyét a többség szemében az a fikció adja, hogy az emberi elme és a valóság természete lényegileg különbözik. Az a hit, hogy a valóság történeteit valami nagyobb erő, valamilyen mindentudó írói tehetség szövi, s így az emberi sorsokban és a véletlenekben el vannak rejtve ennek a nagyobb erőnek a legmélyebb titkai: Isten titkai, a bolygók titkai, a reinkarnáció, a karma titkai, mindegy, hogyan nevezzük. Valami emberfeletti.
A valóság - gondolhatnánk - ennek az emberfelettinek az irodalma.
Az úgynevezett igaz történetekben, amelyek valóságos emberekkel a valóságos időben estek meg, s mi tanúként lehetünk az elbeszélőik vagy tanúktól értesülünk róluk - különben menten felmerülne a fikció gyanúja - azt csodáljuk, hogy a sorsnak, világnak, avagy ezen felül még történelemnek is nevezett erő miféle elképesztő sorfordulatokban fejezi ki magát. Az emberi sors a világban munkálkodó erők nyelve, tehát maga is egyfajta jelsor. Az emberi élettörténetek szövegek, amelyek egy félig érthetetlen nyelven íródtak, s csak a numennek van ahhoz elegendő tudása, hogy a teljes szöveget megértse. Az ember számára saját léte, hát még másoké: egy félig elfelejtett, vagy - ez is világnézet kérdése - egy teljesen soha meg nem tanulható nyelv szövegei. Mindennek van értelme, csak a halandó elme kevés ahhoz, hogy felfogja. Az érthetetlen is érthető, sub specie aeternitatis. Amit igazságtalannak élünk meg, az valójában igazságos, a fájdalmas cirógató, a tragikus kacagtató és a nevetséges pedig unalmas lesz, amint ez az örökkévaló olvasó tekint bele emberi létünk szövegeibe. Hiszen ott van benne az a hatalmas mennyiségű, számunkra rejtve maradt szöveg, amely felülírja és átértelmezi a mi emberi olvasatunkat.
Ezzel szemben a kitalált történeteknek nem tulajdonítunk ilyen pufferzónát, azokról azt feltételezzük, minden porcikájukban érthetőek számunkra, hiszen emberi nyelv és elme alkotta őket. Mintha bizony többet tudnánk megérteni, mint amit el tudunk képzelni, vagy többet tudnánk elképzelni, mint amennyit meg tudunk érteni. Azzal az analógiával tekintünk a történetekre, mint a betegségre, vagy a világmindenségre. Akkor is láttuk a jeleit, amikor még nem értettük őket teljes egészében: geocentrikus nyelven igyekeztünk megérteni azt, ami heliocentrikuson íródott, a betegségeket pedig az Ószövetség nyelvéből vezettük le, nem a virológiából és a bakterológiából. Hátha ez van, gondolhatnánk, a történetekkel is? Hátha egyszercsak magunk is, egy mélyebb pszichológia, egy átütőbb szociológia, egy jövőbeni genetika- és örökléstan szemüvegén át teljesebb megértésre teszünk majd szert, s a ma történeteiben egészen mást olvasnak majd a jövő boldog emberei, mint ma mi itt, boldogtalanok.
Szerző: Péterfy Gergely
A cikk eredetileg a Könyves Magazin 2016/5. számában jelent meg.
