Az űr a legvégső határ - ezt Jean-Luc Picard óta tudjuk (jelentsen bármit is a rettenthetetlen felfedező kijelentése), és az is biztos, hogy az NCC-1701-D jelzésű USS Enterprise csillaghajó nem egyedül járja annak végtelenjét. A galaxisok sűrűjében számtalan űrállomás, flotta, (csillag)romboló, hajóroncs, mentőkapszula vagy fagyasztókabin, lázadó, fegyenc, hajóorvos, felfedező, gyarmatosító, kutató bolyong még, nem is beszélve azokról a furcsa idegen entitásokról, melyek benépesítik: hiperagresszív csápos mutánsszörnyek, az emberi fajjal való kommunikációra képes (és hajlandó) bolygók, az emberi faj által soha meg nem érthető kvantumlények és nem utolsósorban az egészen különös, végbélkúp-fejű idegenek.
Az űrutazásnak azonban van egy sarkalatos pontja, melyre mindenképpen érdemes kitérni, és ez maga az utazás. Ahány sci-fi (mű)alkotás, annyi elmélet, brilliáns okfejtés, bosszantó okoskodás, észveszejtő hülyeség vagy meghökkentően abszurd ötlet született a problémára, mégis úgy tűnik, leginkább talán az elmúlt évtizedekben hajlamosak betartani az alkotók az aranyszabályt: a fénynél gyorsabb utazás nem lehetséges. Mindezt csupán azért fontos megjegyezni, mert Az összeomló birodalom című háromrészes űroperájában Scalzi sajátos módon játszik el a fenti két szempont nyújtotta lehetőségekkel.
John Scalzi: Az összeomló birodalom
Fordította: Benkő Ferenc, Agave, 2014, 320 oldal, 3480 HUF
Először is megteremt egy olyan világot, melyben az emberi léptékkel egymástól elérhetetlenül távol eső galaxisok társadalmai képesek kereskedelmi kapcsolatot létesíteni egymással. Mindegyik naprendszert egy-egy monopóliummal rendelkező kereskedőház (céh) képviseli, szövetségük alkotja a Birodalom testét, felettük egyetlen központi hatalommal, melynek evilági manifesztációja egyben a Wu-ház egyenes ágon öröklődő vezetői tisztségét betöltő személy. Ő az Emperátor, a birodalom egyeduralkodója. A hatalmi struktúra azonban ennél bonyolultabb. Az igazgatótanácsban nemcsak a magukat viszonylag függetlennek mondható céhek képviseltetik magukat az általuk választott küldöttekkel, hanem a bizonyos szempontból az emperátori tisztségtől függő Egyesülés Egyháza is három érsekével (a függésviszony abban nyilvánul meg, hogy az Emperátor egyben az egyház feje is, Xi'an és az Origó bíborosaként – ezekről később lesz szó), valamint a parlament három miniszterrel. Scalzi tehát olyan birodalmat hozott létre, melynek politikai és gazdasági rendszere a XXI. századtól több évszázadra visszanyúló hagyományok sajátos elegye.
Az Egyesülés történetéről annyit mindenképpen érdemes megemlíteni, hogy sok-sok évszázaddal korábban egy I. Rachela nevű, önmagát prófétának beállító nő alapította – ahogy az Egyesülés Egyházát is – egy nem éppen Foucault-i gondolat (vagyis a decentralizált hatalmi struktúra) jegyében: a cél az volt, hogy létrejöjjön egy olyan központi politikai és vallási hatalom, melynek árnyékában az űrben szétszóródó emberi társadalmak biztonságban érezhetik magukat. Scalzi a tudományt végletekig felértékelő XXI. századi ember szkepticizmusával, ha nem is negatív, de mindenképpen kiüresedett képet fest a vallásról, I. Rachelát ugyanis olyan képességekkel ruházta fel, melyek birtokában képes kitalálni egy vallást – persze nem teljesen magától. A regény kezdetével éppen trónra lépő Cardenia (Emperátor nevén II. Greyland) által megjelenített hologramkivetülése így nyilatkozik a kérdésről:
A nép nem bánja, ha egy vallás természetfeletti oldala csupán nagy vonalakkal van leírva, amíg a mögötte álló szabályrendszer világos. Ez a mi művünk. Félig-meddig a konfucianizmust tekintettük mintának, ami szó szerint véve nem egyház, és ahhoz adtunk hozzá általunk hasznosnak vélt elemeket más vallásokból.
Hamarosan azonban egyre világosabbá válik Cardenia számára, hogy az emperátori tisztség és az azzal járó a politikai, katonai és gazdasági hatalom, de az Egyesülés és az Egyesülés Egyháza is egy nagy – a célszerűség kedvéért fogalmazzunk röviden – bullshit.
Az emberiség kiárad az űrbe és új birodalmat alapít
A világegyetemünket a fizika törvényei uralják, így nem lehetséges a fénysebességnél gyorsabb utazás. De egy dimenziókon túli mező, az Ár felfedezése mindent megváltoztat. Az emberiség elérheti a téridő bizonyos pontjait, melyeken át számtalan naprendszerbe eljuthat. John Scalzi: Az összeomló birodalom Fordította: Benkő Ferenc, Agave Könyvek, 2017, 3480 HUF Az emberiség kiárad a Földről az űrbe, idővel megfeledkezik a gyökereiről, és új birodalmat alapít, az Egyesülést.
A birodalom központi bolygója az Origó, mely fölött többezerkilométer magasságban Xi'an, a császári palota lebeg. Innen irányítja az Emperátor az Egyesülést, innen dönt az apró-cseprő ügyektől kezdve az olyan nagyobb volumenű kérdésekben is, mint egy csillagrendszer megszállását célzó katonai beavatkozás. Itt található az egyház fejének katedrálisa, és itt folynak a kereskedőházak nem kevés intrikával megfűszerezett csatározásai a minél nagyobb hatalom és anyagi haszon érdekében. Az összeomló birodalom két rivális házának (Lagos és Nohamapetan) csatározását azonban nemcsak a másik víz alá nyomása motiválja, hanem – a maguk módján – a császári hatalomba való beépülés is. Az Origó tehát sok szempontból szimbolikus elnevezés, van azonban egy tulajdonsága, ami valóban a birodalom központjává teszi.
És ezzel rátérhetünk második, sokkal kényesebb kérdéskörünkre, melyre Kip Thorne fizikus is figyelmeztette Nolant az Interstellar készítése során (az Interstellar és a tudomány kapcsolatáról ITT írtunk), és amellyel Scalzinak is el kellett számolnia: ez az űrutazás és a fénysebesség viszonya. Scalzi ugyanis betartja az aranyszabályt, de nagyvonalúan mégis megkerüli.
A fénynél sebesebben nem lehet utazni. Viszont ott van az Ár.
De mi is az az Ár?
A laikusok nyelvén szólva […] a téridő egy, a mi dimenziónkkal párhuzamos folyama, amely lehetővé teszi a fénysebességnél gyorsabb utazást […] »Az Egyesülés« […] egész területén. Az Árt a vele közvetlen kölcsönhatásba kerülő csillagok és bolygók által kialakított »zúgókon« át lehet elérni, amelyek lehetővé teszik, hogy egy hajó becsusszanjon, és egy másik csillagig meglovagolja a sodrást. Az Ár biztosította az emberiség túlélését a Föld elveszejtése után, […] biztosítva, hogy minden egyes emberi előőrshöz eljusson a túléléshez nélkülözhetetlen ellátmány – amelyet külön-külön képtelenek lettek volna előállítani.
Scalzi nagyvonalúsága abban nyilvánul meg igazán, hogy Ár természetét a későbbiekben is homály fedi, és még az életét az Ár vizsgálatának szentelő tudós előadásaiból sem derül ki több róla, így sokkal inkább a fiction oldalt domborítja a science helyett – ez a hiányosság a bravúros regényszerkezeti megoldásainak, ötletgazdagságának és az örökös feszültségben tartott sztorinak köszönhetően korántsem annyira zavaró, mint amennyire annak tűnhet. (Annyi megjegyzendő mindehhez, hogy a Föld éppen azért veszett el, mert kiesett az Ár útvonalaiból.) Az emberiségnek tehát éppen ezzel a kis csalással sikerült életben maradnia, és nemcsak hogy sikerült eljutnia oda, ahová ember még nem merészkedett, hanem meg is hódította azt.
Visszatérve a beszédes Origóhoz: azért lett a birodalom központja, mert itt futnak össze az Ár zúgói, vagyis innen bármelyik rendszerhez és ide bármelyik rendszerből – hosszabb-rövidebb idő alatt – el lehet jutni. A birodalom egyensúlya tehát nem az Emperátor személyén és rátermettségén múlik, nem is azon, hogy a Nohamapetan- és Lagos-ház véget nem érő csatározásában ki kerül a másik feje fölé, és azon sem, hogy a császári csapatok végül beavatkoznak-e a mindentől legtávolabb eső Mezsgye ügyes-bajos belpolitikai dolgaiba, hanem kizárólag az Ár stabilitásán.
És ahogy Scalzi regényének címe is előrevetíti, az összes konfliktus előbb-utóbb egyetlen, mindent meghatározó probléma köré csoportosul, mely a már említett stabilitást veszélyezteti, és ez nem más, mint az Árban fellépő anomália.
Szerző: Szmerka Dániel
