Fotó: Gál Csaba / PIM
Ha kifognád az aranyhalat, amelyik ismeri a jövőt, kíváncsi lennél valamire?
– kérdezte M. Nagy Miklós Dmitry Glukhovskyt* – a világszerte ismert Metró-sorozat és Futu.re szerzőjét. „Persze. A bal vesém is odaadnám neki, hogy válaszoljon. Két dologra lennék kíváncsi: a heti jackpot számokra, és arra, hogy mi lesz Észak-Koreával. Most azt mondom, bombázni fogják. De a jövő mindig kiszámíthatatlan.” Utóbbi lett az egyik tételmondata a Glukhovsky: Futu.re című beszélgetésnek, amit a Jövő-idő. Budapest Transzfer IX. Nemzetközi Irodalmi és Társművészeti Fesztivál keretében rendeztek a Petőfi Irodalmi Múzeumban.
Soha nem lehetett megjósolni, mi fog történni a világban. Még azok az írók, gondolkodók sem láttak a jövőbe, akik foglalkoztak a régebben oly divatos futurológiával. Ha megnézzük a technikai fejlődés irányát az elmúlt évtizedekben, egyértelmű, hogy a leglátványosabb, mindenki életét érintő változást a tömegkommunikáció terén értük el. Ezt a korábbi sci-fi-írógenerációk nem látták előre – következésképp azt sem, hogy az életünk az elmúlt harminc évben gyökeresen átalakul. A kutatások közt mindig van egy húzóág, amiben a befektetők a gazdasági megtérülést látják. Eddig a tömegkommunikáció volt az, korábban az űrkutatás, ami az utóbbi időben megint előtérbe került, illetve mostanában a biotechnológia. A nagyobb vállalatok, mint például a Google rengeteg pénzt költenek kutatásokra; a cél az embert mint biológiai lényt fenyegető három legveszélyesebb kór, a rák, az AIDS és az öregedés gyógyítása – igen, az öregedésre 2017-ben a kutatók betegségként tekintenek. Pár évvel ezelőtt a Google műszaki igazgatója (aki egyébként híres futurológus), Ray Kurzweil azt nyilatkozta, néhány évtizeden belül az emberi test sejtjeinek módosításával megoldják az öregedés kérdését.
Glukhovsky Futu.re című,magyarul 2014-ben megjelent regénye éppen egy olyan jövőben játszódik, amelyben az emberiségnek sikerült feltalálnia a halhatatlanság szérumát. Ennek következtében a demokratizált Európa – ahol mindenkinek jár a szérum – túlnépesedik, szemben Oroszországgal, ahol csak a szűk hatalmi elit jut hozzá. M. Nagy Miklós ezen hatalmi berendezkedéshez való viszonyáról faggatta az írót hozzátéve, hogy bár a magyarok szeretik az orosz kultúrát, az ország politikai vezetésével kapcsolatban inkább félelmet és undort érzünk.
„Ez a lojális idióták hatalma”, mondta Glukhovszky, akik egy autoriter személy köré csoportosulnak. Véletlenszerűen kerülnek vezető pozícióba, nem a tudásuk, tehetségük, érdemeik alapján. A történelmi minta pedig azt mutatja, hogy ez a típsú politikai elit, ha egyszer megszerezte, soha többé nem akarja kiengedni a kezéből a hatalmat; ez nemcsak a jelenkori elitre érvényes, sőt, „ez nemcsak orosz sajátosság”. Egyértelműen az a céljuk, hogy tovább mélyítsék a köztük és a nép közt tátongó szakadékot. „Őket senki sem választja, ők odakerülnek”, ha pedig az emberek valóban választhatnának, biztos hogy nem őket választanák. Eszközeikben szintén évszázados mintákat követnek: a félelemkeltéssel és a fenyegetettség érzetének fenntartásával, vagyis azzal, hogy kineveznek egy külső vagy belső ellenséget, könnyebben tudják kialakítani magukról a gondoskodó vezető képét. A félelemkeltésben ma már döntő szerepe van a médiának:
A hatalomért hazudnak, uralják a médiát. A tévé olyan, mint a moslék, mindent beledobálhatsz. A benne megszólaló hang pedig hatékony, érzelmekkel telített mítoszt közvetít és narratívát ad, ami programoz. Ma már a háborúk a tévé világán keresztül valósulnak meg, nem kell sok embernek meghalnia, elég egy-egy összetűzést premier plánban felvenni. Imitációkkal is megelégszünk: lehet háborút játszani az USA és Oroszország közt a hidegháború helyett, Vietnam helyett pedig ott van Szíria.
A kommunizmus alatt is ugyanennek a hamis képnek a kialakításán munkálkodott a politikai elit, úgy tűnik sikerrel, mert az emberek még most is nosztalgiával tekintenek vissza a régi rendszerre. „Oroszország válaszúton van”, jelentette ki Glukhovsky. Az egyik lehetőség az, hogy bezárnak és a múlt felé fordulnak. Ahogy Szorokin mondta: „Visszatérünk egy modern középkorba.” A másik lehetőséget a Katalóniában most vasárnap tartandó függetlenségi népszavazás kapcsán fejtette ki. Szerinte sem Spanyolországnak, sem Katalóniának nem racionális érdeke az elszakadás, a nemzetté válásra való törekvés mögött húzódó ideológia, a nacionalizmus, mítosz csupán. Veszélyes, mert nem lehet megjósolni, hogy – az egyébként szintén nem megjósolható végeredmény kikiáltása – után mi lesz, és az is biztos, hogy csak egy bizonyos politikai elit érdekeit szolgálja. Ez pedig nem járható út egy olyan ember számára, aki a globális világban hisz – ez a világ lenne Glukhovsky alternatívája.
De visszatérve a félelemkeltés eszközeire: Glukhovsky megjegyezte, bár nem egy országban a felhasználták ilyen céllal a migránsok és az iszlám térhódításának kérdését, az valóban egy olyan összetett probléma, amit nem lehet megkerülni, ha a jövőről beszélünk. Európának számolnia kell azzal, hogy nem tud mindenkit befogadni, pláne nem integrációs törekvés és terv nélkül, mert az a teljes összeomlás felé vezet. Belgiumban a szélsőségesen liberális gondolkodásmód következtében nem foglalkoztak a betelepülők vallási integrációjával, az állam magára hagyta őket, aminek az lett a következménye, hogy a második generáció is kirekesztett maradt, így nem véletlen, hogy radikalizálódott.
Mivel a migránskérdéssel súlyos problémák kerültek felszínre, nem csoda, hogy a radikális jobboldal megerősödött. Az európai demokráciára jellemző ugyanis a jobb és bal oldali politikai erők közti ingadozás – amint súlyos politikai, társadalmi problémák merülnek fel, a mérleg a másik oldalra billen –, és az, hogy nem autoriter rendszerben gondolkodnak, hanem konszenzusban. Ez nem vonatkozik sem Oroszországra, sem Magyarországra, sem a kelet-európai országokra, ahol a fent vázolt hatalmi mechanizmusok működnek. A végén azonban elismerően megjegyezte:
Európa gyenge, mégis, kevés vérveszteséggel ugyan, de sikeresen megoldotta a migránskérdést.
Szerző: Szmerka Dániel
*Dmitry Glukhovsky magyarul megjelent könyveinek borítóján nevének angol változata szerepel, így a beszámolóban mi is ezt használtuk
