Deborah Harkness igazi reneszánsz ember: szenvedélyesen érdekli a tudomány, hiszi, hogy a művészetek nélkülözhetetlenek a minőségi élethez, átérzi a tanítás felelősségét, értékeli a jó bort, és árad belőle a fáradhatatlan energia és bölcsen sztoikus életöröm. Kicsit mintha Umberto Ecó-i pálya lenne az övé: történelemprofesszor volt a University of Southern Californián, majd 46 éves korában váratlanul regényírásra adta a fejét. Ebből született meg a Mindenszentek-trilógia, melynek első két kötete A boszorkányok elveszett könyve és Az éjszaka árnyai már magyarul is olvasható. Előbbiben két tudós, Diane és Matthew egy rejtélyes kéziratra bukkannak, melynek hamarosan nyoma vész. A nyomozás az elveszett kötet után Az éjszaka árnyaiban visszarepíti őket 1590-be. A közös munka és veszélyes helyzetek megoldása során szerelem szövődik a két kutató közt. A helyzetet tovább bonyolítja, hogy Diane boszorkány, Matthew pedig vámpír, akiknek környezete sem nézi jó szemmel a kapcsolatot. Deborah Harknesszel középkori mintákról, reneszánsz íróellentétekről, a változó sikerreceptekről, a múlt és jelen összefüggéseiről is beszélgettünk.
A főhős, Diane karaktere rögtön megragadja a figyelmet: erős jellemű, elszánt tudós, aki számára a munkaszeretet evidencia. Ön is kutató, látja, hogy nem sok nő van aktívan jelen a tudományos világban. Diane alakjával esetleg volt olyan hátsó szándéka, hogy megmutassa, a kutatás is lehet izgalmas, és ezáltal több nőt csábítson erre a pályára?
Azt hiszem, hogy amit igazán akartam, az az, hogy sikerüljön egy olyan nőalakot megformálnom, akit szenvedélyesen érdekel a munkája. És mivel a legtöbb embernek – beleértve még a szüleimet is – fogalma sincs, mivel foglalkozik valójában egy kutató, fontosnak tartottam, hogy a történelem, az irodalom is központi szerepet töltsön be a könyvemben. És persze, valóban úgy gondolom, hogy nincs elég nő a tudományos pályán, pedig ez nagyon fontos lenne, hiszen mi más szemmel nézzük a világot.
Amikor Diane visszamegy a reneszánsz korba, azon kapja magát, hogy a már bejáratott, rutinszerű viselkedésmódok nem működnek. Teljesen újra kell tanulnia az életet: hogy hogyan öltözködik, beszél, ír egy nő. Ezeket olvasva az olvasó rádöbben, hogy a történelem valójában nem csak adatok sora, hanem sokkal inkább valódi életek tára. Mennyire volt ez tudatos?
Teljesen. Sok történész azt gondolja, hogy a történelem tényekből áll, és aki ezek birtokában van, az jó szakember. Ám én úgy vélem, a tények önmagukban semmit sem jelentenek, ezeket meg kell tanulni a megfelelő módon értelmezni ahhoz, hogy valamit is feltárjanak a múltból. Sokat kutattam a reneszánsz kort, és vannak olyan események, szituációk, amelyekről meg vagyok győződve, hogy megtörténtek, viszont, mivel nem tudom őket bizonyítani, történészként nem használhattam fel őket. De biztos vagyok benne, hogy ezek az elképzelések sokszor a konkrétumoknál is többet tárnak fel az igazságból. Fantasztikusan felszabadító érzés volt a tényeket magam mögött hagyni, és nem állni meg ott, ahol a szakmaiság ezt követelte volna meg. Nem tudom például, hogy bizonyos helyzetekben mit mondott Christopher Marlowe, de itt most leírhattam hogy szerintem mit mondott volna. Szerintem Marlowe egyébként egy igazi nehezen kezelhető zseni volt, és így a regényben sem romantikus, szeretnivaló hősként jelenik meg. Hiszen, ha olvasta a drámáit, A máltai zsidót, vagy a II. Edwárdot, azokból is kiderül, hogy valószínűleg nem volt simulékony figura. Persze ezt nem állíthatom tényként, de az én olvasatomból az derül ki, ilyen lehetett.
Deborah Harkness: Az éjszaka árnyai - A Mindenszentek-trilógia második kötete
Cartaphilus Kiadó, 2014, 672 oldal, 3392 HUF
Az anglisták világszerte általában két nagy táborra bomlanak: vannak a Shakespeare- és a Marlowe-rajongók. Ez a két csoport általában ki nem állhatja egymást. Mit szóltak a Marlowe-fanek, hogy kedvencüket egy arrogáns démonnak rajzolta meg?
Érdekes módon több kritikát kaptam a Shakespeare-rajongóktól. Rendre azt kérdezik, hogy miért utálom annyira Shakespeare-t, hogy csak mellékszereplőként jelentetem meg a történetben. Pedig nekem tényleg nincs bajom Shakespeare-rel. A helyzet az, hogy 1590-ben Shakespeare még csak egy kis jelentéktelen kezdő író volt. Marlowe sokkal nagyobb sztár volt, mindenki hozzá akart hasonlítani. Ez a Szerelmes Shakespeare című filmben is megjelenik: van az a zseniális rész, amikor Shakespeare elmegy egy meghallgatásra, hogy Marlowe darabjában játsszon. Ez az epizód nagyon jól példázza a korabeli viszonyokat. Tehát a regény világában sem lenne helyénvaló Shakespeare-t hangsúlyosan szerepeltetni. És úgy vélem, ők ketten annyira különböző karakterek voltak, és annyira különböző háttérrel rendelkeztek, hogy semmiképp nem lehettek barátok: Shakespeare alsó-középosztálybeli magányos farkas, míg Marlowe arisztokrata körből származó vezéregyéniség. Őt egy rendkívül különös, misztikus, politikailag is veszélyes csoport vette körül, mely tény számomra nagyon érdekes volt. Egy író lehet, hogy úgy gondolta volna, hogy Shakespeare-t is szerepelteti Marlowe baráti körében, pusztán azért mert izgalmasnak tűnik a lehetőség. Én mint történész ezt egyszerűen nem bírtam megtenni, ennyire azért nem voltam képes a tényektől elrugaszkodni.
A trilógiában tulajdonképp a történelem Hayden White-i szemléletét valósítja meg, miszerint a történetírás közelebb áll az irodalomhoz, mint gondolnánk, hiszen mindkettő narratívákban gondolkodik, és a történelemírásban a specifikus adatok mellett azért nagy szerepet kapnak az érzelem univerzáléi is. Szándékában állt annak bemutatása, hogy a régebbi korok bár a felszínen nagyon különböznek a mai élettől, a mélyben futó érzelmek, reakciók alapvetően változatlanok maradnak?
A szerelem, barátság, félelem érzése mindig minden korban hatott. Ám ezek megjelenése diverz. Itt van például a regénybeli Diane: ő tudta, hogy a nők nem voltak a férfiakkal egyenrangúak a reneszánsz korban, viszont mégis meglepődik, mikor ezt a saját bőrén tapasztalja. Más tudni valamiről, és más valamit megtapasztalni. Úgy vélem, éppen ez az, ami a történelem során a legnagyobb tragédiákhoz vezetett: hiszen ez nem más, mint az empátia hiánya. Meg kell próbálni megérteni azokat, akik más földrajzi, kulturális, vallási háttérrel rendelkeznek. Amikor ezt nem tudjuk megvalósítani, az az a pont, amikor elkezdjük a másik kultúrát elpusztítani. A 16. században óriási vallási különbségek feszültek egymásnak. Hatalmas társadalmi ellentétek is megjelentek, és ezek sokszor a gyilkosságig, emberölésig is fajultak.
Ön boldogulna a 16. században?
Nem, egyértelműen nem. És nem hiszem, hogy bármelyikünk is életképesnek bizonyulna, hacsak nem lenne egy Matthew mellettünk is, aki átvezet a nehézségeken. Rendkívül agresszív kor volt, nem volt könnyű a túlélés. Azt hiszem, a mai korban már más képességek kellenek a sikerhez. Az a fajta könyörtelenség, ami a 16. századi embert jellemezte, már nincs meg bennünk. És a csendben maradás képessége sem automatikus: abban az országban, ahonnan én jövök, mindenki biztosra veszi, hogy bármikor és bármilyen körülmények között joga van megszólalni. Számomra ezért is lehet kihívás a reneszánsz kori Anglia.
Mit gondol, vannak érintkezési pontok a reneszánsz és a mai kor között? Esetleg vannak olyan jelenségek, folyamatok, melyekre a 16. század taníthat meg bennünket?
A tény, ami általában legjobban megdöbbenti a hallgatóimat, az a vallási radikalizmus. 1483-ban az iszlám térnyerése komoly és valós fenyegetésnek tűnt: nem volt elképzelhetetlen, hogy Európa uralkodó vallásává válik. Az akkor adott válaszok nagyon tanulságosak lehetnek saját korunkra nézvést. A reneszánszban elképzelhetetlen volt a különbségek elfogadása, és a velük való együttélés. A 16. század legnagyobb tanulsága: amikor a cél az, hogy elpusztítsuk azokat, akik nem olyanok, mint mi, nem lehetnek nyertesek. Ez az oka annak, hogy a felvilágosodás követi ezt a kort: annyi vérontás történt, hogy az emberiségnek muszáj volt előállnia egy újfajta gondolkodásmóddal. Számomra még az is a reneszánsz üzenete, hogy észrevegyük, a művészetek mennyire fontosak a túléléshez. Hiszen az élet nem csak arról szól, hogy legyen mit ennünk; van egy másik sík is. Írásos emlékek bizonyítják, hogy a reneszánsz ember számára a művészetélmény a mindennapi élet szerves része volt – foglalkozástól függetlenül. Ezt mindig próbálom megértetni a diákjaimmal is.
Ha már szóba kerültek a diákok: hogyan viszonyulnak regényíró karrierjéhez? Reflektálnak, kérdezgetik? Esetleg figyelmen kívül hagyják?
Általában teljesen figyelmen kívül hagyják, senki sem beszél róla. Aztán miután beadtak minden dolgozatot, néha besétálnak az irodámba egy könyvemmel a kezükben, hogy dedikáljam.
Azért biztosan büszkék magára.
Remélem, igen. Azt hiszem, főleg a történelem szakosok örülnek, hiszen hozzám hasonlóan őket is nagyon érdekli a múlt. És jól szórakoznak a történelem lehetőségein.
Ha ilyen szemszögből nézzük, azt is lehetne mondani, hogy a regényei elitisták, hiszen van egy csomó olyan utalás, poén, amit csak azok érthetnek meg, akik nagyon jártasak a reneszánsz történelemben – például mikor azon élcelődnek, hogy Edmund Spenser vajon befejezi-e a Tündérkirálynőt.
Tulajdonképp, igen. De ha már Spensernél járunk: ő például a populáris kultúrát képviselte a korban, csak mi, az utókor zártuk őt elefántcsonttoronyba. Másrészről azonban szándékosak is a bennfenntes vicceim. Az olvasóktól is azt a visszajelzést kapom, hogy élvezik ezeket: sokan közülük történelem szakosak voltak, majd lediplomáztak, és elmentek egy multihoz dolgozni. Bár hiányzik nekik a történelem világa, nem fognak visszaülni az iskolapadba, nem fognak vele professzionális szinten foglalkozni. Az én könyvem azonban olyan, amit egy fárasztó munkanap után is lehet olvasni, és a korabeli utalások éppen üdítően hathatnak történelmet kedvelő közönség számára. Az Egyesült Államokban eléggé elterjedt az a nézet, hogy ha valaki kedveli a történelmet vagy az irodalmat, az sznob. A könyvemmel ezt is szerettem volna cáfolni: hogy ne azért kedveljük az irodalmat, mert az annyira elegáns. Sokkal inkább azért, mert rendkívül szórakoztató.
Az egyértelmű, hogy regényíróként kamatoztatta történészi tudását, de vajon fordítva is igaz? Mennyire tudta hasznosítani történészként a regényírás közben szerzett tapasztalatokat?
Azt hiszem, hogy jobb tanár lettem általa: számtalan szakcikkel, tanulmánnyal a hátam mögött már nem értettem, hogyhogy valaki nem tud megírni jól egy dolgozatot. Mivel most újra átéltem milyen is kezdőnek, tapasztalatlannak lenni, nagyobb empátiával fordulok a diákjaim felé, akik még csak most próbálgatják a szárnyaikat. Korábban olyan rutinnal dolgoztam, hogy nem is értettem a diákokat, amikor problémáztak.
Diane boszorkány, aki eldönti, kutatóként nem fogja varázserejét használni. Számára ugyanis elég lenne egy könyvet megérinteni, és rögtön tudná annak tartalmát. Ha rendelkezne ilyen varázserővel, hogy olvasás helyett elég lenne megérinteni a könyv borítóját, használná?
Igen! Természetesen igen. Hát nem lenne fantasztikus? Tudni mindent egy könyvről?
Megnyugtató, hogy ezt mondja. Diane-t nézve, aki nem használja az erejét, azt hittem, én vagyok erkölcsileg megkérdőjelezhető.
Nem lennének morális problémáim. Valószínűleg úgy tekintenék erre a képességre, mint egyfajta tehetségre. Azt meg jogunkban áll használni, nem? És én szenvedélyesen törekszem arra, hogy az információ, a tudás birtokában legyek.
Köztudott, hogy az irodalom és a történelem mellett a bor a harmadik nagy szenvedélye. Van e három között kapcsolódási pont?
Számomra a történelem, csakúgy, mint a bor, lehetőséget ad arra, hogy más kultúrákba kóstoljak bele. Az is rettentően izgalmas, ahogy a borkultúra és a történelem összefonódik: bizonyos szőlőbirtokok évszázadokon át működnek, és ezek mögött sokszor egy-egy család története áll. Például azt is csak tegnap este egy borkóstoló alkalmával tudtam meg, hogy a tokaji XIV. Lajos kedvence volt. A bor tehát számomra nem más, mit palackozott történelem.
Szerző: Strickland-Pajtók Ágnes
