Az HBO-n jelenleg is fut a Csernobil című minisorozat, amely az 1986-os nukleáris katasztrófa kimenetelét, illetve az orosz tudósok Európa megmentéséért folytatott drámai küzdelmét dolgozza fel. Csernobil hatásainak felmérése a mai napig tart, rengeteg haláleset és megbetegedés kötődik hozzá, amiben szerepet játszott az is, hogy a kommunista blokkban annak idején hírzárlatot rendeltek el, és a lakosságot csak késve tájékoztatták. Az atomkatasztrófa volumenét és annak politikai hatásait jól mutatja, hogy Mihail Gorbacsov, az SZKP akkor főtitkára egy 2006-os interjúban a következőket mondta:
Még sokkal inkább, mint az általam elindított peresztrojka, Csernobil volt talán a Szovjetunió öt évvel később bekövetkező összeomlásának igazi kiváltó oka. A csernobili katasztrófa valójában igazi fordulópontnak bizonyult: volt egy, a szerencsétlenséget megelőző korszak, és volt egy ettől teljes mértékben eltérő korszak a katasztrófa után.
Az atomkatasztrófát és következményeit feldolgozta a Nobel-díjas Szvetlana Alekszijevics is, aki két évtizeden keresztül kutatott a témában. Beszélt olyan emberekkel, akiket rögtön a katasztrófa után a helyszínre rendeltek, és a legveszélyesebb munkákat végeztették velük. Beszélt az özvegyekkel, akiknek csak a kitüntetések és az oklevelek maradtak.
Szvetlana Alekszijevics: Csernobili ima
Fordította: Pálfalvi Lajos, Európa Könyvkiadó, 2018, 368 oldal, 3690 HUF
Beszélt azokkal, akik az erőmű közelében éltek, aztán bedeszkázták a kútjukat, és kitelepítették őket, vagy maradhattak a házukban, de eztán már úgy éltek, mint egy rezervátum lakói. A Csernobili ima című kötetben megismerjük az áldozatokat, a felelősöket és a szovjet virtusba belerokkant vakmerő önkénteseket. Megismerjük azokat, akik számára Csernobil filozófiai probléma, az atomkorszak utáni ember alapító mítosza, és azokat is, akik a szovjethatalom ellenségeit, a Nyugatot és az árulókat okolják érte.
Olvassatok bele a kötetbe:
Magányos emberi hang
Nem tudom, miről meséljek… A halálról vagy a szerelemről? Vagy a kettő ugyanaz… Szóval miről?
Nem sokkal azelőtt házasodtunk össze. Még kéz a kézben jártunk az utcán, akkor is, ha boltba mentünk. Mindig kettesben. Azt mondtam neki: „szeretlek.” De még nem tudtam, mennyire szeretem. Fogalmam sem volt róla… A tűzoltóegység szállásán laktunk, ahol szolgált. Az első emeleten. Még három fiatal család lakott ott, a konyha meg közös volt. Lent, a földszinten autók álltak. Piros tűzoltóautók. Ez volt a munkája. Mindig tudtam, hol van, mi történik vele. Valami zajt hallok az éjszaka közepén. Kiabálnak. Kinéztem az ablakon. Észrevett a férjem: „Csukd be a szellőzőablakot, és feküdj vissza! Tűz van az erőműben! Sietek majd haza.”
Nem láttam magát a robbanást. Csak a lángot. Mintha minden ragyogott volna… Az egész égbolt… Magasra csapnak a lángok. Korom. Borzasztó hőség. A férjem meg még mindig nincs és nincs. Azért volt kormos a füst, mert égett a bitumen, az erőmű födémét ugyanis bitumennel öntötték le. A férjem később úgy emlékezett erre, hogy olyan volt, mintha szurokban jártak volna. Elfojtották a tüzet, de aztán mégis szétterjedt, magasra csapott. Lerugdosták a forró grafitot… Nem vettek tűzálló védőruhát, úgy mentek el, ahogy voltak – egy szál ingben. Senki sem figyelmeztette a fiúkat, egyszerű tűzesethez hívták őket…
Négy óra… Öt óra… Hat óra… Hatkor akartunk indulni a szüleihez. Krumplit vetni. Negyven kilométerre van Pripjaty városától Szpjarizzsa falu, ott laktak. Szántani, vetni, ezt szerette… Gyakran emlegette az anyja, hogy nem akarták elengedni az apjával a városba, még új házat is építettek. Aztán behívták katonának, moszkvai tűzoltóegységben szolgált, s miután hazatért, hallani sem akart másról, csak a tűzoltókról! Semmi más nem érdekelte. (Hallgat.)
Néha mintha hallanám a hangját… Az eleven hangját… Még a fényképei sem hatnak rám úgy, mint a hangja. De sosem hív. Még álmomban sem… Ezért én hívom… Hét óra… Hét órakor mondták meg, hogy kórházban van a férjem. Odarohantam, de már rendőrkordon vette körül a kórházat, nem engedtek be senkit. Csak mentőautók érkeztek. Kiabáltak a rendőrök: „Ne közelítsék meg a mentőket, a megengedettnél nagyobb a sugárzásuk!” Nem vagyok egyedül, rohant ide minden asszony, akinek a férje az erőműben volt azon az éjszakán. Rögtön megkerestem azt az ismerőst, aki ebben a kórházban dolgozott. Elkaptam a köpenyét, amikor kiszállt a mentőből: „Engedj be!” – „Nem lehet! Rosszul van. Mindegyikük rosszul van.” Még mindig fogom a köpenyét: „Csak látni akarom.” – „Na jó – mondja –, akkor rohanjunk. Kapsz tizenöt-húsz percet.” Megpillantottam… Fölpuffadt, az arca is bedagadt… Szinte nem is látszott a szeme… „Tej kell neki. Sok tej! – mondta az orvosnő. – Igyon meg legalább három litert.” – „De ő nem iszik tejet.” – „Most majd fog.” Ebben a kórházban egy idő után megbetegszik sok orvos, ápolónő, nővér. Meghalnak. De akkor még senki sem tudhatta ezt…
Délelőtt tízkor halt meg Sasenok. Ő halt meg elsőként… Az első nap… Megtudtuk, hogy a romok alatt maradt egy ember – Valera Hodemcsuk. Nem is tudták kiszedni onnan. Bebetonozták. Még nem tudtuk, hogy ők még csak az elsők…
Megkérdezem: „Vászenyka, mit csináljak?” – „Utazz el innen! Utazz el! Gyereked lesz.” Terhes voltam. De hogy hagyhattam volna ott? Egyre csak arra kér: „Utazz el! Mentsd meg a gyereket!” – „Előbb hozok neked tejet, aztán majd meglátjuk.”
Odarohan a barátnőm, Tánya Kibenok… Az ő férje is ugyanabban a teremben feküdt. Az apjával jöttek, autóval. Beülünk, elmegyünk a legközelebbi faluba tejért, lehet vagy három kilométerre a várostól… Veszünk sok tejet háromliteres dunsztosüvegekben… Hat üveggel, hogy elég legyen mindenkinek… De rettenetesen hánytak a tejtől… Újra meg újra elvesztették az eszméletüket, infúziót kellett adni nekik. Valami miatt azt állították az orvosok, hogy gázmérgezést kaptak, senki sem beszélt a sugárzásról. Tele lett a város katonai járművekkel, minden utat lezártak. Mindenütt katonák. Nem jártak a vonatok, a helyi és az országos járatok sem. Valamilyen fehér porral mosták az utcákat… Aggódtam, hogyan jutok el másnap a faluba, hogy frissen fejt tejet vehessek neki. Nem beszélt senki a sugárzásról. Csak a katonák jártak védőmaszkban… A város lakói kenyeret, nyitott papírzacskókba szórt cukorkákat vittek a boltokból. Süteményt árultak a standokon… Élte a maga életét a város, csak éppen… Valamilyen porral mosták az utcákat…
Este nem engedtek be a kórházba. Körös-körül hatalmas tömeg… Ott álltam szemben az ablakával, odajött, és valamit kiabált nekem. Milyen kétségbeesett volt! Valaki meghallotta a tömegben: éjszaka Moszkvába viszik őket. A feleségek mind egy csoportba verődtek össze. Döntöttünk: velük megyünk. „Engedjetek minket a férjeinkhez! Ehhez nincs jogotok!” Ütöttük, karmoltuk őket. A katonák már kettős kordont vontak, eltaszítottak minket. Ekkor kijött egy orvos, és megerősítette a hírt, hogy Moszkvába viszik őket repülőgéppel, nekünk meg ruhát kell hoznunk nekik, mert elégett az, amit az erőműben viseltek. Már nem jártak a buszok, mi meg rohantunk, végig az egész városon… Mire visszaértünk, végigfutottuk az utat, táskával a kezünkben, már elment a repülő. Becsaptak minket. Hogy ne kiabáljunk, ne sírjunk…
Éjszaka… Az utca egyik oldalán autóbuszok, több száz busz (már készültek a város kiürítésére), a másik oldalon meg több száz tűzoltóautó. Iderendelték mindenhonnan a járműveket. Fehér hab borítja az egész utcát. Abban járunk… Káromkodunk és sírunk…
Kihirdették a rádióban, hogy kiürítik a várost három–öt napra, vigyünk magunkkal tréningruhát és meleg holmikat, mert erdőben fogunk lakni. Sátorban. Még örültek is az emberek: „Megyünk kirándulni! Ott ünnepeljük május elsejét.” Nem mindennapi esemény. Készítettek az útra saslikot, vettek bort. Vittek magukkal gitárt, magnót. Csak azok sírtak, akiknek ott maradt a férjük.
Nem emlékszem, hogyan értem oda… Mintha csak akkor tértem volna magamhoz, amikor megpillantottam az édesanyját: „Mama, Vászja Moszkvában van! Különgéppel vitték!” Azért elvetettük a krumplit és a káposztát a kertben (egy héttel később kiürítették a falut!). Ki tudhatta? Ki tudhatta ezt akkor? Estefelé hányni kezdtem. A hatodik hónapban voltam. És rosszul vagyok, nagyon rosszul… Éjszaka azt álmodtam, hogy hív a férjem. Amíg életben volt, hívott álmomban: „Ljuszja! Ljuszenyka!” A halála után már egyszer sem hívott. Egyszer sem… (Sír.) Reggel fölkelek, az jár a fejemben, hogy elmegyek Moszkvába egyedül… „Hová mennél ilyen állapotban?” – siránkozik a mama. De aztán a papát is útnak indította velem: „Kísérjen el!” Kivették a betétkönyvből minden pénzüket, ami csak volt. Mindent.
Nem emlékszem az útra… Ez is kihullott az emlékezetemből… Moszkvában megkérdeztük az első rendőrt, melyik kórházban fekszenek a csernobili tűzoltók, ő pedig rögtön meg is mondta. Még csodálkoztam is, mert azzal ijesztgettek minket, hogy ez szigorúan titkos, államtitok.
A hatos számú kórház – Scsukinszkaja metrómegálló.
Speciális radiológiai kórház, belépő nélkül nem lehet bemenni. Adtam pénzt a portásfülkében üldögélő asszonynak, mire azt mondta: „Menjél.” Megmondta, melyik emelet. Megint megkértem valakit, könyörögtem… Aztán egyszer csak ott ülök a radiológiai osztály vezetőjénél, Angelina Konsztantyinovna Guszkova dolgozószobájában. Akkor még nem tudtam, hogy hívják, nem tudtam semmit megjegyezni. Csak azt tudtam, hogy látnom kell Vászját. Meg kell talánom.
A doktornő rögtön megkérdezte:
– Kedveském! Kedveském… Van gyereked?
Hogyan ismerhetném be, hogy az elsőt várom?! Rögtön megértettem, hogy titkolnom kell a terhességemet. Mert nem engednek be hozzá! Jó, hogy ilyen vékonyka vagyok, nem látszott rajtam semmi.
– Van – felelem.
– Hány?
Arra gondolok: „Azt kell mondanom, hogy kettő. Ha egy van, nem enged be.”
– Egy kisfiú és egy kislány.
– Ha kettő van, akkor nyilván nem szülsz többet. Most pedig figyelj jól: a központi idegrendszer teljesen működésképtelen, a csontvelő úgyszintén…
„Na jó – gondoltam –, kicsit ideges lesz.”
– Most pedig figyelj tovább: ha elsírod magad, rögtön kiváglak. Nem szabad megölelni és megcsókolni. Ne menj a közelébe. Fél órát adok.
De tudtam, hogy már nem megyek el innen. Vagy ha mégis, akkor vele együtt. Megfogadtam!
Bemegyek… A betegek meg az ágyukon ülnek, kártyáznak és nevetgélnek. – Vászja! – kiabálok neki.
Megfordul:
– Lebuktam, fiúk! Itt is rám talált!
Röhejesen nézett ki a negyvennyolcas pizsamájában, mert ötvenkettes kellett volna neki. Rövid az ujja, az alsó is rövid. De már nem volt dagadt az arca… Adtak neki valamilyen oldatot…
– Te meg hová tűntél el egyik pillanatról a másikra? – kérdezem.
Ő pedig meg akar ölelni.
– Ülj csak a helyeden! – mondja az orvos, és nem engedi hozzám. – Nem kell itt ölelgetni senkit.
Valahogy sikerült viccet csinálni a helyzetből. És akkor már összefutott mindenki, a többi teremből is átjöttek. Mindenki tőlünk való, csupa pripjatyi fiú. Huszonnyolc embert hoztak ide repülővel.
– Mi újság odahaza? Mi újság nálunk, a városban?
Azt felelem, hogy megkezdődött a kiürítés, mindenkit elvisznek a városból három–öt napra. A fiúk hallgatnak… Volt még ott két nő is, egyikük ügyeletes volt a portán a katasztrófa napján, és elsírta magát:
– Istenem! Ott vannak a gyerekeim. Mi lehet velük?
Kettesben akartam maradni vele, legalább egy pillanatra. A fiúk is megérezték ezt, mindenki kiment valamilyen ürüggyel a folyosóra. Ekkor megöleltem és megcsókoltam. Elhúzódott tőlem:
– Ne ülj mellém! Hozz egy kisszéket!
– Eh, hülyeség az egész – mondtam, és legyintettem. – Láttad, hol történt a robbanás? Mi van ott? Hisz ti érkeztetek oda elsőnek…
– Minden valószínűség szerint szabotázs volt. Valaki szándékosan okozott kárt. A fiúk mind így gondolják.
Így beszéltek akkor. Így gondolkodtak.
Másnap, amikor megérkeztem, már mindenki külön kórteremben feküdt. Szigorúan megtiltották nekik, hogy kimenjenek a folyosóra, szót váltsanak egymással. Átkopogtattak a falon: pont – vonal, pont – vonal… Ezt azzal magyarázták az orvosok, hogy minden szervezet másképp reagál a sugárzás dózisaira, és amit az egyik kibír, az már erőn felüli lehet a másiknak. Ahol feküdtek, még a falak is olyan erősen sugároztak, hogy kiakadt a műszer. A kórteremtől balra, jobbra és az egy emelettel lejjebb lévő helyiségben úgyszintén… Kiköltöztettek onnan mindenkit, nem maradt egyetlen beteg sem… Alattuk meg fölöttük sem…
Három napig laktam a moszkvai ismerőseimnél. Azt mondták: fogd a lábast, fogd a tálat, ne zavartasd magad, használj mindent, ami csak kell. Kiderült róluk, hogy milyen emberek… Ilyenek! Főztem húslevest pulykából, hat emberre. A mi fiainknak… A tűzoltóknak… Akik ugyanabban a váltásban voltak… Mind ügyeletes volt azon az éjszakán: Vascsuk, Kibenok, Tyityenok, Pravik, Tyiscsura. Vettem a boltban mindegyiküknek fogkrémet, fogkefét, szappant. A kórházban nem volt semmi ilyesmi. Kis törülközőket is vettem… Most csodálom csak igazán az ismerőseimet, mert persze féltek, hogyne féltek volna, mindenféle híresztelések terjedtek már, mégis maguktól ajánlottak föl mindent: ami csak kell, viheted. Vidd csak! Hogy van a férjed? Hogy vannak a többiek? Életben maradnak?… (Hallgat.) Sok jó emberrel találkoztam akkor, nem őriztem meg mindenkit az emlékezetemben… Egyetlen pontra szűkült a világ. Ő… Csak ő… Emlékszem egy idősebb nővérre, aki erre tanított: „Vannak betegségek, amelyek nem gyógyíthatók. Ilyenkor csak ott kell ülni a beteg mellett, és simogatni a kezét.”
Korán reggel megyek a piacra, onnan meg az ismerősökhöz, húslevest főzök. Mindent lereszelni, áttörni, aztán szétönteni az adagokat. Valaki megkért: „Hozhatnál almácskát.” Hat félliteres befőttesüveg leves… Mindig mind a hatnak! A kórházba… Ott ülök estig. Este pedig bumlizok megint a város túlsó végébe. Vajon meddig bírtam volna? De három nap elteltével azt mondták, lakhatok a nővérszállón, a kórház területén. Istenem, micsoda boldogság!!
– De ott nincs konyha. Hogyan főzzek rájuk?
– Már nem kell főznie. Már nem fogadja be a gyomruk a táplálékot.
Kezdett megváltozni Vászja – most már mindennap más emberhez jöttem… Égési sebek kezdtek megjelenni rajta… A szájában, a nyelvén, az arcán; eleinte kicsik voltak, aztán egyre nagyobbak lettek. Nagy darabokban jött le a nyálkahártyája, vékonyka fehér hártyák. Az arcszíne… A teste színe… Kékes… Vörös… Szürkésbarna… De az enyém, úgy, ahogy van, és szeretem! Ezt nem lehet elmondani! Ezt nem lehet leírni! Még túlélni se… Az mentett meg, hogy mindez villámgyorsan ment végbe, nem volt időm gondolkodni, sírni.
Szerettem! Még nem tudtam, mennyire szeretem! Csak nem sokkal azelőtt házasodtunk össze, még nem is tudtunk eleget örülni egymásnak… Megyünk az utcán… Hirtelen megfogja a kezemet, és megforgat. És csókol, csak csókol. Emberek mennek el mellettünk, és mindnyájan nevetnek.
A súlyos sugárbetegségben szenvedők klinikája – tizennégy nap… Tizennégy nap, amíg meghal a beteg…
A szállóban rögtön az első nap megvizsgáltak sugárzásmérővel. Ruha, táska, pénztárca, cipő – minden „világított”. El is vettek tőlem rögtön mindent. Még a fehérneműt is. Csak a pénzhez nem nyúltak. Adtak helyette ötvenhatos kórházi köpenyt, pedig nekem negyvennégyes lett volna jó, és negyvenhármas papucsot kaptam harminchetes helyett. Azt mondták, vagy visszahozzák a ruhát, vagy nem, aligha lehet „megtisztítani”. Így jelentem meg előtte. Vászja megijedt: „Istenem, mi van veled?” Mégiscsak kiokoskodtam, hogyan főzzek húslevest. Bedugtam a dunsztosüvegbe a merülőforralót… Bedobáltam a tyúkhús darabkáit… Egészen aprókat… Aztán odaadta valaki a lábasát, talán a takarítónő vagy a szálló ügyeletes portása. Adott valaki húsvágó deszkát, azon aprítottam a friss petrezselymet. Nem mehettem ki a piacra kórházi köpenyben, valaki meghozta nekem a zöldséget. De hiába, mert Vászja már inni sem tudott… A nyers tojást sem tudta lenyelni… Én meg akartam venni neki valami finomságot! Mintha az segített volna. Rohantam a postára: „Lányok – kérlelem őket –, sürgősen telefonálnom kell a szüleimnek Ivano-Frankivszkba. Itt haldoklik a férjem.” Valahogy rögtön kitalálták a telefonos kisasszonyok, hova valók vagyunk a férjemmel, és rögtön kapcsolták a számot. Apám, a nővérem meg a bátyám még aznap odarepült hozzám Moszkvába. Hoztak pár holmit. Meg pénzt.
Május kilencedike… Mindig mondta nekem: „El sem tudod képzelni, milyen szép Moszkva! Különösen a győzelem napján, amikor tűzijátékot tartanak. Szeretném, ha látnád.”
Ott ülök mellette a kórteremben, és kinyitja a szemét.
– Most nappal van vagy este?
– Este kilenc.
– Nyisd ki az ablakot! Kezdődik a tűzijáték.
Kinyitottam az ablakot. Hetedik emelet, előttünk az egész város! Tüzes tollbokréta lövell az égbe.
– Na ez az!
– Megígértem neked, hogy megmutatom Moszkvát. Megígértem, hogy egész életemben hozok neked virágot az ünnepekre…
Visszanézek – három szál szegfűt húz elő a párnája alól. Adott pénzt a nővérnek, ő pedig megvette.
Odafutottam, és megcsókoltam:
– Egyetlenem! Szerelmem!
Rám mordult:
– Nem megmondták az orvosok, hogy tilos megölelni! Tilos megcsókolni!
Megtiltották, hogy megöleljem. Megsimogassam… De én… Fölemeltem, és fölültettem az ágyon. Kicseréltem az ágyneműt, megmértem a lázát, kivittem az éjjeliedényt… Letörölgettem… Egész éjszaka mellette voltam. Figyeltem minden mozdulatát. Minden lélegzetét.
Jó, hogy nem a kórteremben, hanem a folyosón történt… Megszédültem, megkapaszkodtam az ablakpárkányban… Épp akkor ment el mellettem egy orvos, és váratlanul megkérdezte:
– Maga terhes?
– Nem, dehogy! – Úgy megijedtem, hogy még meghall minket valaki.
– Ne akarjon becsapni – mondta sóhajtva.
Úgy összezavarodtam, hogy nem is tudtam kérni tőle semmit.
Másnap hívatnak a főnökasszonyhoz.
– Miért csapott be? – kérdezte szigorúan.
– Nem volt más kiút. Ha igazat mondok, hazaküldenek. Ez kegyes hazugság volt!
– Mit művelt?!
– De én ővele akarok…
– Kedveském! Kedveském…
Egész életemben hálás leszek Angelina Konsztantyinovna Guszkovának. Egész életemben!
A többi feleség is Moszkvába utazott, de őket már nem engedték be. Csak az anyák voltak ott velem: az édesanyáknak megengedték… Vologya Pravik édesanyja egyfolytában istenhez fohászkodott: „Inkább engem végy Magadhoz.”
Egy amerikai professzor, Gale doktor… Ő végezte a műtétet, a csontvelő-átültetést… Azzal vigasztalt: van remény, nem sok, de van. Bivalyerős szervezet, micsoda keménykötésű legény! Értesítették minden rokonát. A nővére és a húga Fehéroroszországból érkezett, az öccse pedig Leningrádból, ott töltötte a katonaidejét. Tizennégy éves volt Natasa, a húga, nagyon sírt és félt. De az ő csontvelője volt a legalkalmasabb… (Elhallgat.) Most már tudok beszélni erről… Korábban nem tudtam. Tíz évig hallgattam. Tíz évig… (Elhallgat.)
Amikor megtudta, hogy a kishúgától akarnak csontvelőt venni, hallani sem akart róla: „Inkább meghalok. Hagyjátok, még kicsi.” A nővére, Ljuda huszonnyolc éves volt, maga is ápolónő, tudta hát, mire vállalkozik. „Csak maradjon életben” – mondta. Láttam a műtétet. Egymás mellett feküdtek az asztalokon. Nagy ablak volt a műtőben. Két óráig elhúzódott a műtét… Amikor befejezték, Ljuda rosszabbul volt, mint Vászja, tizennyolc szúrás volt a mellén, nehezen tért magához az altatásból. Máig is betegeskedik, rokkant… Szép, erős lány volt. Nem ment férjhez… Én meg járkáltam az egyik szobából a másikba, Vászjától Ljudához. Már nem rendes kórteremben feküdt a férjem, hanem speciális dekompressziós kamrában, áttetsző fólia mögött, ahová nem volt szabad bemenni. Ott voltak olyan különleges berendezések, amelyekkel lehetett injekciót adni, be lehetett tenni a katétert anélkül, hogy bemenne az ember a fólia mögé… Minden tépőzárral, csipeszekkel működött, én pedig megtanultam használni ezeket… Csendben félrehúzom a fóliát, és bejutok hozzá… Végül már odatettek nekem egy kisszéket az ágy mellé. Olyan rosszul volt, hogy egy pillanatra sem mehettem már el mellőle. Állandóan hívott: „Ljuszja, hol vagy? Ljuszenyka!” Csak hívott és hívott… Katonák szolgálták ki a többi dekompressziós kamrát, ahol a fiúk feküdtek, mert a civil ápolók megtagadták, védőruhát követeltek. Katonák vitték ki a kacsát. Fölmostak, ágyneműt cseréltek… Mindent ők csináltak. Honnan kerültek oda a katonák? Nem kérdeztem… Csak ő… Ő… És mindennap azt hallom: meghalt, meghalt… Meghalt Tyiscsura. Meghalt Tyityenok. Meghalt… Mintha kalapáccsal vernék a fejem búbját…
Széklet naponta huszonötször-harmincszor. Vérrel és nyákkal keveredve. Kezdett repedezni a bőre a kezén és a lábán… Hólyagok borították az egész testét. Ha elfordította a fejét, hajcsomók maradtak a párnán… Mégis olyan drága nekem, olyan kedves… Még viccelni is próbáltam: „Kényelmesebb is így, nem kell fésűt hoznom.” Hamarosan mindnyájukat megnyírták. Őt én magam nyírtam. Mindent én akartam csinálni, egyedül. Ha fizikailag bírtam volna, el nem mozdulok mellőle huszonnégy órán át. Sajnáltam minden pillanatot… Minden percért kár volt… (Eltakarja az arcát a két kezével, és hallgat.) Eljött Moszkvába a bátyám is, és megrémült: „Nem engedlek oda!” Apám erre azt mondja neki: „Őt ne engednéd be? Akkor bemászik az ablakon! A tűzoltólétrán is följön.”
Kimentem… Visszajövök, ott egy narancs a kisasztalon… Nagy, nem sárga, hanem rózsaszín. Mosolyog: „Ezzel kínálnak. Fogd, a tiéd.” Integet a nővér a fólia mögül, hogy nem szabad megenni azt a narancsot. Mert ott hevert mellette egy ideig, megérinteni is rémisztő, nem ám megenni. „Na, edd csak meg – kérlel. – Szereted a narancsot.” Kézbe veszem a narancsot, ő meg közben lehunyja a szemét, és elalszik. Állandóan injekciókat kapott, hogy aludjon. Narkotikumokat adtak neki. A nővér rémülten néz rám… Én meg? Kész vagyok megtenni bármit, csak hogy ne gondoljon a halálra… És arra, hogy szörnyű a betegsége, hogy félek tőle… Egy beszélgetésfoszlány… Azt tanácsolja valaki nekem: „Nem szabad megfeledkeznie arról, hogy már nem a férjét látja maga előtt, akit szeret, hanem egy rendkívül fertőző radioaktív tárgyat. Maga nem öngyilkos. Szedje össze magát.” Én pedig mint az őrült: „Szeretem! Szeretem!” Aludt, én meg azt suttogtam: „Szeretlek!” Mentem a kórház udvarán: „Szeretlek!” Vittem a kacsát: „Szeretlek!” Felidéztem, hogyan éltünk Vászjával. A szállásunkon… Csak akkor aludt el éjszaka, ha fogta a kezemet. Ez volt a szokása: álmában fogta a kezem. Egész éjszaka.
A kórházban meg én fogom a kezét, és nem engedem el…
Éjszaka. Csend. Magunk vagyunk. Nagyon figyelmesen néz rám, és egyszer csak így szól:
– Úgy szeretném látni a gyermekünket. Milyen lesz?
– Milyen nevet adunk neki?
– Hát, azt már neked kell kitalálnod, egyedül…
– Miért találjam ki egyedül, ha egyszer ketten vagyunk?
– Akkor ha fiunk születik, legyen Vászja, ha pedig kislány, Nataska.
– Ezt mégis hogy gondolod, Vászja? Nekem már van egy Vászjám. Te! Nem kell nekem másik.
Még nem tudtam, mennyire szeretem. Ő… Csak ő… Mintha megvakultam volna! Nem is éreztem a rúgásokat a szívem alatt… Pedig már a hatodik hónapban voltam… Azt hittem, ha egyszer bennem van, az én kicsikém, az védelmet jelent neki. Az én kicsikémnek…
Egyik orvos sem tudott arról, hogy nála töltöm az éjszakát, a dekompressziós kamrában. Nem is sejtették. A nővérek engedtek be. Eleinte ők is győzködtek: „Fiatal vagy. Miket vettél a fejedbe? Ez már nem ember, hanem reaktor. Együtt égtek el.” Én meg csak futottam utánuk, mint egy kiskutya… Órák hosszat álltam az ajtóban. Kérleltem őket, rimánkodtam. És akkor azt mondták: „Vigyen el az ördög! Te nem vagy normális.” Reggel nyolc óra előtt, amikor kezdődött a vizit, mutatják a fólián át: „Tűnés!” Fölszaladok a szállásra egy órára. Reggel kilenctől este kilencig pedig ott lehetek a belépővel. Térdig elkékült, megdagadt a lábam, olyan fáradt voltam. Erősebb volt a lelkem, mint a testem. A szerelmem…
Amíg vele voltam… Nem csinálták azt… De mikor kimentem, fényképezték… Ruha nélkül. Meztelenül. Csak egy vékony lepedő volt az ágyán. Mindennap cseréltem azt a lepedőt, estére mégis csupa vér volt. Fölemelem a férjem, és bőrdarabkák maradnak a kezemen, odaragadnak. Kérlelem: „Kedvesem! Segíts nekem! Támaszkodj a kezedre, a könyöködre, amennyire lehet, hogy ki tudjam simítani az ágyneműdet, ne maradjon rajta egyetlen ránc se.” Mert már a legkisebb ránc is megsebezte. A húsig levágtam a körmöm, nehogy beleakadjon. A nővérek közül senki sem mert odamenni, megérinteni, engem hívtak, ha kellett valamit csinálni. Ők meg… Fényképezték… Azt mondták, szüksége van rá a tudománynak. Én pedig mindegyiküket kivágtam volna! Ordítottam és ütöttem volna őket! Hogy tehetnek ilyet! Ha megtehetem, hogy nem engedem be őket… Ha…
Kimegyek a szobából a folyosóra… És egyenest nekimegyek a falnak, a kanapénak, mert nem látok semmit. Megállítom az ügyeletes nővért, megkérdezem: „Belehal?” Azt feleli: „Mégis mit gondoltál? Ezerhatszáz röntgent kapott, a halálos adag meg négyszáz.” Ő is sajnálta Vászját, de másképp. Ő csak az enyém volt… A szerelmem.
