Fotó: Valuska Gábor
Martinovics Ignác, a „második leghíresebb albán származású magyar – Delhusa Gjon után”. Cserna-Szabó András új könyve az ő életének – a szó átvitt és szigorú értelmében is – fejetlen történetéből indul ki. Az abbé a fejével játszik lazán kapcsolódó, széttartó történetek láncolata, amely a Teremtéssel kezdődik és az Apokalipszissel ér véget. A kettő között kisemberekkel találkozunk, vagy épp olyan alakokba botlunk, mint Kosztolányi, Gogol, Copperfield Dávid és Poirot. Cserna-Szabóval történelemről, függőségekről és a Hamvas Bélával való ellentmondásos kapcsolatáról beszélgettünk. De azt is kiderült, hogy miért érzi közelebb magához a töredékes történeteket, mint a logikai és időrendi sorrendben haladó klasszikus nagyregényeket.
A könyved egyik fő témája konkrét és szimbolikus értelemben is a fejetlenség. Rögtön a Teremtés után Martinovics Ignác lefejezésének történetéhez ugrasz, aztán a motívum újra és újra visszatér. A fejetlenség a szereplőid számára a létezés alapélménye. Ezt tükrözi a regény szerkezete is?
Ez a regény (vagy könyv, én nem ragaszkodom foggal-körömmel a regény meghatározáshoz) nem a szokványos regényformában íródott. A nagyon logikus, szépen rendbe állított történetek számomra egyre inkább hamisak lettek, mert egyre inkább azt érzem, hogy az életünk fő élménye, szervezőereje nem a rend, hanem a rendetlenség. Vagy másként: a fejetlenség. Aztán persze utólag rendet rakunk: az életben, a regényben, a történelemben. Egy tengerészből lett kocsmáros például így nyilatkozik a könyvben: „az élet úgy szar, ahogy van. Ráadásul nemigen tehetünk róla. Nem kértük, bazmeg. És nem is igen van beleszólásunk, mi lesz velünk. Az élet csak úgy megtörténik. Mire észrevesszük, megtörtént, sőt el is múlt. Nem mi irányítunk, nem a mi kezünkben van a kormány, ez fix.” A szerkezet – ahogy a kis történetek egymáshoz kapcsolódnak lazán, egészen különböző módokon – mintája A szabadság fantomja című film volt, ahol Buñuelnek sikerült az apróra tört cserépdarabokat újra egésszé összeraknia, igaz, ez az egész egy egészen más egész, és az összeillesztés módszere is meglepően újszerű. Mert minden egész eltörött, és a cserepekkel kezdenünk kell valamit, de a régi módon már nem összeilleszthetők.
Cserna-Szabó András: Az abbé a fejével játszik
Helikon Kiadó, 2018, 299 oldal, 3999 HUF
Ezek szerint ezzel a töredékes, hálózatszerű szerkezettel az volt a célod, hogy egy újfajta regényt hozz létre?
Nincsenek úttörői ambícióim, a klasszikus regényformát már ezeregyszer fejetetejére állítottak, kifordították, mint az egyujjas bundakesztyűt, sós kútba, kerék alá, kemencébe tették, onnan is kivették. Én megpróbáltam a buñueli mintát szem előtt tartva a saját történeteimet egy saját szerkezetbe rakni, ami valóban töredékes és valóban hálószerű, és a célom mindezzel az volt, hogy valamiféle Egészig jussak. Hogy sikerült-e, azt majd nyilván mások eldöntik. Mások, vagyis az olvasók. Kundera írja A regény művészetében, hogy a Tristram Shandy és a Mindenmindegy Jakab szerinte „két roppant játék” és a könnyedségnek olyan hegyfokai, amilyenek se előtte, se utána nem voltak. „A későbbi regényeket béklyózta a valószerűség parancsoló igénye, a realista díszlet, az időrend szigora.” Azt mondja, ha a későbbi regényírók nem fordulnak el e két remekműben rejlő lehetőségektől, a regény művészete akár egészen másfelé is fejlődhetett volna. Mindezt csak azért mondtam el ilyen hosszan, mert engem leginkább ezek érdekeltek az Abbé csinálásakor: „roppant játék” és „könnyedség”; s nem akartam, hogy béklyózzon a valószerűség, a realizmus, az időrend. Az előző könyvem egy kisregény („kisromán”) volt, egy Rózsa Sándor-remake (Sömmi., Magvető, 2015), ahhoz a történethez jobban illett egy klasszikus szerkezet, bár azért ott is van egy kis csavar a végén. A Sömmi.-ben azonban nem a szerkezet volt a legnagyobb tét, hanem inkább az, hogy sikerül-e újrapakolni a valóságot, és a „történelmi” Rózsa Sándorból kiindulva egy újabb véres legendát felépíteni.
Miért pont Martinovicsot választottad a könyv központi figurájának?
Mert szimbolikus alak. Ő maga a fejetlenség. Sokszor megpróbálták heroizálni, kommunista előfutárt vagy liberális ősatyát fabrikálni belőle, de nem sikerült, mert nem sikerülhetett. Kibújt minden ideológiai ölelésből. Ez egy igazi rendetlen történet, egy rendes káosz, és Martinovics nem mellesleg arra is nagyon alkalmas, hogy bemutassuk, mennyi különböző, sőt akár ellentétes jellem elfér egyetlen emberben. Mert teljesen természetes, hogy valaki egyszerre hős és gyáva, forradalmár és besúgó. De mi szeretjük a kizárólagos igazságokat. A világban és magunkkal kapcsolatban is. Ő Hős, ő Gonosz, ő Gyáva, ő Okos, ő Áruló, ő Fekete, ő Fehér és így tovább. De hát ilyen nincs. Próbáljuk a legelőnyösebb arcunkat mutatni, de aki kedden zászlóval a kezében rohant az ellenség pergőtüzével szembe, az szerdán a felesége egyetlen hangos szavától a sarokba bújik, aki csütörtökön az örök élet képletét leírja, pénteken úgy elbassza a saját életét, ahogy kell, és így tovább. Martinovics esetében is ez történik, hol a spicli, hol a forradalmár énje kerekedik felül, végül a spicli beköpi a hőst, de – újabb csavar – végül a spiclit fejezik le. Az a Martinovics ugyanis, aki elájul és a földön fetreng a Vérmezőn, és úgy kell odavonszolni a hóhérlegényeknek a vérpadhoz – ez a spicli Martinovics, a hőst végül mégsem sikerült elkapni! Ez a sztori, ha akarom, tragikus (hé, hős, a spicli benned él, az ellenség belül van, nem kívül, nincs esélyed, nincsen remény), de lehet komikus is, gondoljunk bele, micsoda filmszatíra, a főhős olykor átvált hős-üzemmódból spicli-üzemmódba és fordítva. Főszereplő: Woody Allen.
Akkor a könyved nemcsak a klasszikus nagyregény kritikája, hanem a történelemé is?
Persze, mindenki tudja, hogy a történelem utólagos konstrukció. Ugyanazt a történetet sokféleképpen el lehet mesélni. Láthatjuk ezt ma is: vannak történelmi korszakok, amit a „jobboldali” és a „baloldali” mesélők egész másképpen regélnek el, elég mondjuk Horthyra vagy Károlyira gondolni, de lehetne még tovább is folytatni. Mindenki úgy ragasztja össze a cserepeket, hogy végül az jöjjön ki, amit ő szeretne. Nagyon egyszerű trükk ez: az érdemek és hibák (bűnök) hangszerelésével kell ügyesen bánni, és a kellő végeredmény nem marad el. Persze, ebben benne van az is, amit már mondtam, hogy az emberek egyértelmű igazságokat akarnak. Egy korszak vagy legyen bűnös, vagy legyen aranykor. Az ellentmondásos dolgokat nem szeretjük. Egy könyv vagy legyen vidám, vagy szomorú, a keserédes nem kell! Amikor – azt hiszem, a História folyóiratban – elolvastam egy történész egészen részletes cikkét a szarajevói merényletről, sikítottam a röhögéstől, mert egy burleszkfilm forgatókönyve volt. Aztán elszomorodtam, hogy egy hosszú történelmi korszak ezzel a nevetséges cirkusszal ért véget. Ez az élmény is belekerült a könyvbe: Principék reggelije a merénylet előtt egy szarajevói kávéházban. Minden édesbe kell egy kis só, minden sósba egy kis cukor, mondta nagyanyám, az igazi könyvek egyszerre komikusak és tragikusak, ez Cervantes óta nem kérdés, minden nagy művészet kötéltánc, pengeélen haladás, egyik oldalon sem szabad leesni.
A legtöbb szereplőd, valamilyen függőségtől vagy kényszerességtől szenved, az alkoholizmus például az egyik leggyakrabban visszatérő jellemzőjük. Miért ilyen izgalmas számodra a szenvedélybetegség?
Mert mindannyian függők vagyunk, és szenvedély nélkül az élet ócska és unalmas lenne. Ma az a trend, hogy szabaduljunk meg a szenvedélyeinktől, de hát a szenvedélyeink mi magunk vagyunk, ezek nélkül semmit se érünk. Én magam különösen függő alkat vagyok, de hát mindenki az. Nem is olyan régen még az alkohol volt ebben az országban, ezen a földrészen a legpusztítóbb függőség, de ha arra gondolunk, hogy ma a nyugati világ kb. 99 %-a tévé-, internet-, Facebook-, Instagram-függő, akkor visszasírjuk a régi kocsmák füstös, de valódi világát, ahol az emberek mámoros hangulatban, „élőben” beszélgettek, elsírták a bajukat, bánatukat, tréfákon nevettek, történeteket meséltek egymásnak, ettek-ittak, udvaroltak, szóval éltek, és olykor természetesen megkéselték egymást a kispörkölt után. Az Abbé egyik fejezetében az Apokalipszis négy lovasa közül az egyik fészbukozik, ezzel azt hiszem, mindent elmondtam, amit gondolok erről a kérdésről. Agyhalál.
Kicsit az érződik ki a könyvből, mintha a történelmet nemzedékről nemzedékre öröklődő alkoholizmusnak és erőszakos halálok sorának látnád.
Ez egy kelet-európai könyv! Egészen pontosan nyugati-balkáni. Nemzeti alkoholizmus és erőszakos halálok nélkül errefelé a történelem nehezen elképzelhető. Pár napja olvastam újra az Úri murit. Most amellett, hogy zseniális könyv, abszolút a máról szól, tökéletesen ábrázolja mindkét témakört. A „nemzeti elit” két napig iszik, végül valaki erőszakosan meghal. Itt éppen magát pusztítja el a főhős, puskával szíven lövi magát, és felgyújtja a világot. Közben a haza sötétben nyomorog. Szép, balkáni történet, többet ér három kiló történelemkönyvnél. De még ennél is erősebb sztori, amikor az egyik részeg a tanyai úri muri örvényében visszaharapja a kutyát, és kiharap egy szőrös, húsos részt belőle. Aztán eldobja, és azt mondja neki, erre gondolj, ha még egyszer meg akarsz harapni.
Hamvas Bélával eléggé elbánsz ebben a könyvben. Egy helyen például azt írod: „Nézze, hölgyem, a Karnevál természetesen megvan könyvkereskedésemben, de nem ajánlom. Hosszú, unalmas és meglehetősen rossz regény. Azonkívül, valami számomra ismeretlen spirituális okból, tökéletesen érthetetlen.” Tiszteletből ironizálsz ennyit Hamvason, vagy tényleg nem szereted?
Van ebben mindkettő, tisztelet és gúny is. Finoman szólva ellentmondásos a kapcsolatom Hamvassal. Többször is megjelenik a könyvben, nem mint önálló szereplő, hanem mindig valamilyen utalásban. Hamvas a nyolcvanas évek végén tiltott gyümölcsből kultuszfigura lett, szinte vallás. Amikor én egyetemista lettem a kilencvenes évek elején, alig volt elképzelhető bölcsész anélkül, hogy a kabátzsebéből ki ne lógjon egy Hamvas-kötet. Én is átestem a rajongás nevű betegségen. Most pedig már – negyedszázaddal később – éppen az ellenkezőjét tapasztalom, szinte ciki lett Hamvas. Én nagy nehezen átrágtam magam a Karnevál mind a három kötetén, és tényleg elég rossznak tartom, bár nagyon érdekes a szerkezete. Viszont van néhány felejthetetlen és csodálatos, valóban bölcs művészeti esszéje. Bár azokkal is úgy vagyok, hogy aki az Arlequint olvasta, szinte mindet olvasta. De ez az én személyes Hamvasom. Most. Lehet, hogy holnap vagy holnapután másképpen fogom gondolni.
Van a kötetben egy Gogol-átirat, amiben Nyikolaj Vasziljevics arról beszél, hogy boldog az az író, aki csak olyan jellemeket ábrázol, akikben magasabb rendű emberi méltóság húzódik meg, de bezzeg egészen más sorsa van annak az írónak, aki elég vakmerő ahhoz, hogy azt hozza felszínre, ami előttünk van, a semmiségnek látszó megrendítő jelenségeket, a kicsinyes, hétköznapi embereket. Ez a te ars poeticád is?
Szó szerint, ezért is tettem meg a könyv „közbeszavának”. Ez egy szó szerinti átvétel, vendégszöveg a Holt lelkekből. Gogol fantasztikus, aki Gogolt olvas, rögtön belátja, hogy igaz a híres megállapítás: „a regény nem az elmélet, hanem a humor szelleméből született”. Ezt egyébként mindenki tudja, aki Cervantest, Swiftet, Rabelais-t, Hašekot, Bulgakovot vagy Kafkát szokott olvasni. Apropó humor! Nagyon érdekes és máig aktuális ez a rész a Gogol-közbeszóból: „Mert manapság a bíróság nem ismeri el, hogy az üveglencsék, melyeken át akár a napfény, akár az észrevehetetlen rovarocskák mozgása megfigyelhető – egyformán csodálatosak; mert manapság a bíróság nem ismeri el, micsoda lelki mélység kell ahhoz, hogy a lenézett életből vett képet megvilágítsuk és az alkotás gyöngyévé tegyük; mert manapság a bíróság nem ismeri el, hogy a hangos, elragadtatott kacaj ugyanannyit jelenthet, mint a magas fokú lírai elragadtatás, s hogy mély szakadék választja el a vásári komédiás silány mókázásaitól!”
A cikk eredetileg a Könyves Magazin 2018/4. számában jelent meg.
