Krúdy Gyula októberben született, mikor a költők rendszerint Pepi Slumbergerhez írták verseiket, vagy szelíden daloltak az őszi fákról és az elutazó hattyúkról.
Október van, s Gyula születésnapján a Nők zenéjét olvasom, mely nem tartozik a nagy Krúdy-novellák közé, sőt meglehet, még a közepesekhez sem. Apró szösszenet, ujjgyakorlat ez (mondjuk az Arabs Szürkéhez képest), melyet talán Poldi bácsi Mélypincéjében vagy Kéhli vendéglőjének kockás terítőjén firkantott papirosra. Gyerekruhára, asszonyra, borra kellett sürgősen a pénz, vagy a kocsisnak tartozott.
S miközben írt, saját találmányú fröccsét iszogatta: kilenc deci borocskát nevettetett meg egy deci vízzel.
De ha Márai nem mondta volna, akkor is tudnánk, hogy akárhol nyitjuk fel Krúdy könyveit, minden oldalon, minden sorában érezzük a titokzatos áramot. Itt van például az első mondat: „A liget fáiról úgy hullott a hó, mint az emlékezet, és a hóvirágos lombok között mindig karácsony volt.” Erről még egy államtitkár is megmondaná, hogy Krúdy írta, de az is lehet, hogy még egy miniszter is.
Őrjítő az igazi, desztillált művészet. Ésszel fel nem fogható.
Mitől van az, hogy egy hajós négy hasábon át nem ír másról, csak arról, hogy egy ember megeszik egy halat, és abban benne van minden, ami elmondható, és még az is, amit szavakkal nem lehet elmondani?
A Magyar Szabadság nyomdásza sem érti, mi se!
Hogy lehet az, hogy az író oldalakon keresztül fecseg, s közben az olvasó azt a csendet hallja, azt a végtelen csendet, amelynek legközepén a csodálatos szomorúság ül, az a szomorúság, amelyben egy pillanatra érzékelhető lesz az élet értelme? Miképpen lehetséges, hogy miközben a Boldogult úrfikorombant olvassuk, s abban nem történik semmi, mégis úgy érezzük, hogy először és utoljára történt meg velünk mindenestül az élet? Hogyan lehet azt megmagyarázni, hogy mikor Rezeda Kázmér markából végleg kicsúszik a lét, a szerelem, az út, akkor hirtelen ez a vigasztalan úr lesz a föld leggazdagabbja?
Amikor az ember Krúdy-remekművet olvas, nem ér rá ezen gondolkodni, minden sejtjében ott muzsikál az őszi éjszakák mustízű nyugtalansága. De ha valami balkézről született Krúdy-próza kerül a kezébe, akkor rögvest azon kezdi törni agyát: hogyan lehetséges az, hogy egy író, aki szinte javítás nélkül írt, ráadásul olykor évi 7-8 kötetet, olyan mondatokat fabrikáljon gyengébb pillanataiban is, mint például ez: „Fekete szeme villogott az elképzelt szenvedélytől, mint a balvégzet, együtt meghalni valakivel, falusi temetőben feküdni, és vadvirágot szedni tavasszal az erdőn: úgy szeretett volna, mint élni.”
Egyetlen mondaton hónapokig szöszölő betűvetők fél kezüket odaadnák ezért a pár sorért.
A Nők zenéje egyébiránt tökéletes útikönyv lenne a maga szerény hét oldalával bárkinek, aki a múlt századelő Budapestjén kívánna kóborolni. A legfontosabb információk benne foglaltatnak: hogy sűrű álomhoz lengyel pálinkák fogyasztása árán juthatsz, hogy a gácsérbajuszú dragonyos kapitányok zöld vadászkalapban várják hiába szerelmük a Rudolf trónörökös szobránál, hogy mellbe lőni magunkat csakis úgy ildomos, ha a pisztoly ólma egy női arcképet is átfúr a szív fölött, hogy a rózsaszínű posta kedvéért férfi sohasem szakítja meg délutáni álmát, hogy az igazi nő úgy táncol, akár egy spanyol táncosnő, úgy fütyül, mint egy hortobágyi juhász, minden nótát ismer, pedáns háztartást visz, sűrű haját maga fésüli, varrni, hímezni tud, szép verseket szaval emlékezetből, ékszereit bankfiókban tartja, sápadt arcára olykor búbánat telepedik, mint valamely régi románc, gyalog jár, nem villamoson, persze, drága cipőben, a ruhája kelméjét francia selyemgyárakból hozatja, viszont nem gyújtja meg a csillárt, mikor a szalonban zongorázik, mert felesleges a pénzt a villanygyár zsebébe dugni, valamint elvált férjébe szerelmes.
Ennyi tudással minden valószínűség szerint el is lehetne boldogulni az egykori Pest és Buda szívügyeiben.
De a bedekker legfontosabb információja nem ez.
És még csak nem is az, hogy a régi Budapesten mindent szabad, csak Visztula Bella megverő szemébe nem tanácsos belenézni, mert halálnak halálával halsz.
A hétoldalnyi férfi-kalauz veleje éppen annyi, mint a nagyobb Krúdy-remekműveké: hogy lehet a hím tagbaszakadt és rendkívüli jelenség, dönthet meg már kamaszkorában mázsás konyhahölgyeket, bánhat úgy a nőkkel, hogy azok megtiszteltetésnek veszik, ha néhanap megengedtetik számukra szerelmük kifejezése, jöhetnek lányok és asszonyok az életében, hogy alig győzi a lakást szellőztetni utánuk, legyinthet rózsaszínű postára, hallgathatja unottan a francia szubrettet a télikertben, de addig mégsem férfi, míg nem jön egy asszony, talán épp a kelmefestő keleti orrú felesége, egy párduc, aki se szó, se beszéd összekarmolja, keresztbe veti pillangós papucsait, és mérgezett hajtűt döf szívébe.
Mert a férfi ott kezdődik, állítja Krúdy, mikor daliás termete fonnyadni, haja őszülni kezd, álmatlanság támadja meg, végrendeletet ír, és kékesszürke tekintetébe olyan fájdalom fészkeli be magát, amilyen a megvert gyermek szemében ül.
Az élet ott kezdődik, amikor nem tudod, mi lesz.
Az Új Magyar Irodalmi Lexikon (1994!) szerint Gyula képtelen volt nyílt állásfoglalásra a dzsentrikkel kapcsolatban, társadalomkritikája közjáték maradt, ráadásul nem látta a hanyatlásból kivezető utat.
Meglehet.
De érdekelték is őt olyan hízott baromságok, mint a társadalom meg a kritika!
Ő azt kutatta, hol kezdődik az élet, s hol végződik a halál. Arra kereste a választ, miért válik mindörökre férfivá a hókafejű, robusztus gavallér, ha életében először megtörli szemét kendőjével. Azt írta, hogyan lesz a habkönnyű létezésből igazi élet, ha feltűnik egy gonosz és szent párduc, ki könyörtelen szerelemmel a legkeményebb férfit is gyermekké gyúrja.
Ha igaz az, amit Szerb Antal ír, hogy a Krúdy-technika akkor válik tökéletessé, mikor az elbeszélő elveszti a fonalat, akkor itt most a tartalom és a forma egy újabb és felettébb csinos együttállását leplezhetjük le.
Krúdy férfihangja egy láncra vert, füttyszóra táncoló medve fájdalmas, mégis boldog hangja.
Kicsap a só az ember hátán, mikor rájön, hogy a nők zenéje: a füttyszó.
