A Várnegyed a föld alól – 10 év régészeti kutatásai a Budai Várban című kiállításához kapcsolódóan még tavasszal mese-és novellaíró pályázatot hirdetett Budapesti Történeti Múzeum Vármúzeum. A gyerekek két korosztályi kategóriában pályázhattak és több kiállítási tárgy közül választhattak (volt köztük női alakos bicska és gyertyakoppantó is), ezek köré szőtték történeteiket. A pályázat lezárult (a zsűri idén Kiss Noémi volt), mi pedig itt, a Könyvesblogon megmutatjuk a legjobbakat. A 9-13 éves korosztályban első lett Cseh József Holt idő című írásával.
Cseh József: Holt idő
Barnabás újra és újra elolvasta az előtte heverő levelet. Nem mintha elsőre nem fogta volna fel, de talán titkon abba bízott, ha sokáig elemzi a rideg szavakat, valami csoda folytán megváltozik a jelentésük.
Pedig minden olyan jól kezdődött. Első könyve üstökösként robbant be a piacra. Pár hét alatt az olvasói sikerlista élére került. Találkozóról találkozóra járt, fürdött a sikerben. Az első könyve... Az egyetlen könyve, ha igazán őszinte akart lenni önmagához. Mert mint minden üstökös, a siker is előbb fényes lánggal robogott végig a hétköznapokon, de aztán nyomtalan eltűnt a népszerűség horizontján túl, mintha sosem létezett volna.
Ma már nincsenek író-olvasó találkozók, nem szólítják le a sarki boltban vagy a kedvenc kávézójában egy autogramért. Ma már semmi sincs úgy mint régen. S ami a legnagyobb gond, hogy hiába a kiadó követelése, hiába, kérés és könyörgés, ráolvasás vagy fenyegetés, nincs folytatása a megkezdett történetnek. Se annak, se másmilyennek. Mintha egy óriási radírral kitörölték volna mindazt, ami íróvá tette Barnabást, belelökve a semmitérő átlagos szürkeségbe. Próbált ezer magyarázatot találni, kifogást a sikertelenségre. Átgondolta újra és újra. De mindig ugyanaz lett a vége: elfelejtett írni, már nem voltak a szívében és a fejében megírásra váró történetek.
Most pedig itt ez a levél a kiadótól, hogy két hetet kap, 14 röpke napot arra, ami az elmúlt két évben sem sikerült. Vagy felmutat egy eladható sztorit, s újra tollat, azaz a kor szellemének megfelelően billentyűzetet ragad, vagy elveszít mindent, ami még megmaradt. Elviszik a házat a feje fölül s elmehet teremőrnek egy múzeumba, ha egyáltalán oda még felveszik.
Valami kaland hiányzik az életemből, sóhajtott fel végül, mikor már tucatjára is elolvasta a rideg sorokat. Két hét??? Pedig a jó munkához idő kell, ezt mindenki tudja. S ami az elmúlt években sem sikerült, az miért pont most jönne össze? Mintha olyan könnyű lenne egy ötletet szavakba önteni... Mintha olyan könnyű lenne a szavakat történetté formálni...
Munkát kell találnia s az se lenne hátrány, ha valahogy pénzhez jutna addig is. Ez a ház is túl nagy egy embernek, s ahogy az élete most kinéz, még egy macskát se lenne képes eltartani. Arról nem is szólva, hogy még egy macskának is több esze van annál, hogy beköltözzön a reménytelenség otthonába: „Te ki ide belépsz hagy föl minden reménnyel...”
Normális és józan gondolkodású ember ilyen esetben ötleteket gyűjt, gondolkodik és alkotni kezd. Barnabás azonban régen nem számított se ennek, se annak. Így összegyűrte a levelet, laza mozdulattal a kuka mellé dobta, miért sikerült volna legalább ez? Aztán fogott egy dobozt s padlásra indult. Rendbe kell tennie az életét, s a legjobb az lesz, ha az otthonával kezdi, amíg van mit annak nevezni.
Felment a lépcsőn és belépett a padlásnak nevezett helyiségbe. Itt irdatlan rendetlenség uralkodott, de ezért kivételesen nem Barnabást kellett okolni. Amióta eszét tudta így nézett ki. Így vette még a boldog békeidőkben. Amikor még reménnyel és nem kilátástalansággal volt tele élete minden apró szeglete.
Halvány fényű izzó világította meg a apró kis termet. Mindenhol dobozok és kacatok hevertek. Olyanok amikhez évtizedek óta nem nyúlt egy lélek sem. A legsötétebb sarokban ahova még a pókok
se merészkedtek hevert egy ósdi ládikó. Nem volt túl nagy, elfért két egymás mellé fektetett férfitenyérben. Barnabás mintha valami láthatatlan erő vonzaná, elindult feléje. A gerendák rejtélyesen nyikorogtak lépései alatt, mintha tiltakozni akarnának, de az is lehet, hogy biztatták. A következő pillanatban mire igazán átgondolta volna mit is akar tenni, a láda ott feküdt a kezében. Óvatosan lefújta róla az évek során rárakodó port. Érdekes ládikó volt, ilyet előtte még sohasem látott. Oldalát és a tetejét egy vékony inda fonta keresztül, mintha lezárná a láda tartalmát a kíváncsi tekintetek elől. Ahogy a férfi jobban megnézte, rájött, hogy amit elsőre indának vélt, nem más, mint egy ezüstös színezetű, karcsú testű kígyó.
A láda teteje kis feszítés után kinyílt. Az ósdi zárszerkezet úgy nyikorgott, mintha nyögne. Kis feszegetés után sikerült megmozdítani a fedelet és akkor feltárult előtte a titok, napvilágra került a doboz tartalma. Egy kőlap feküdt benne, melyen római számok futottak körbe. Mi lehet ez?- gondolta Barnabás- Ezzel a sok számmal, akár egy óra. Ez az - döbbent rá - nem lehet más, mint egy napóra! Annak kell lennie, megvan a számlapja, de ott, ahol a mutatónak kellet volna lennie, csak egy üres lyuk árválkodott csupán. Barnabás óvatosan a vésett felé nyúlt és ahogy a keze hozzáért a kő felszínéhez különös dolog történt. Egy furcsa érzés öntötte el testét. A hiány érzése... Úgy érezte sose lesz többé egy teljes egész. Szabadulni akart ebből a miniatűr univerzumból. Hazugság lenne azt állítani, hogy most érezte először... Ezért nem akart kilépni a házából. Ezért, mert úgy érezte az a világ, ami odakint fogadta és fogadja már nem az ő világa. Mintha az idő kilökte volna a saját rendjéből.
Lehunyta a szemét és elgondolkodott. Mióta is érzi ezt? Hiszen sikeres volt. Megírta azt a csodás könyvet. Aztán megvette ezt a házat és hirtelen elmúlt minden. Eltűntek a szavak a fejéből, eltűntek a célok és az álmok. Mintha fogságba esett volna a reménytelenségében. Mintha csapdába zárta volna az idő. Talán ha újra egy lehetne a hiányzó egész. Talán akkor az ő élete is szabaddá válna. Talán újra visszatérnének a szavak és a gondolatok. Meg kell találnia a napóra hiányzó részét. Ez lesz élete küldetése. És bár akkor ezt még nem tudta, de ez lett élete kalandja is.
De hol keresse? Hova menjen? Ki az aki segíteni tudna? Lemászott a padlásról és sétálni indult. Ki akarta szellőztetni a fejét, hátha tisztábban látja mit is kell tennie. S bár elméjében dolgozott az üresség, menni kellet, menni, merre az út kanyarodik, mert ha elindult végre, biztos elér valahová. Úgyhogy elindult.
Ment, amerre vitték a lábai. Mikor úgy érezte, nem bírja tovább megtorpant. Körülnézett s először nem is értett semmit. Ott volt a múzeum előtt. Ezer éve járt erre utoljára. De azt is érezte, ha valahol, itt segíteni tudnak.
Az épületben már a záráshoz készülődtek, mégis kíváncsian tekintettek rá. Mikor elmondta miért jött és megmutatta a sérült napórát, a kíváncsiság érezhető sőt szinte tapintható izgalommá vált. A kapkodó szavakból aztán kiderült a múzeumnak is van egy sérült napóra része, s ahogy a pillanat súgta, könnyen lehet, hogy a két rész egy egészet alkot.
Mikor a régészek előhozták az ő darabjukat és Barnabásnak nyújtották, a férfi remegő kézzel illesztette össze őket. Már nem volt kétség, összetartoztak. S abban a pillanatban varázslatos dolog történt.
Elhagyta a mi világunkat és képek kezdtek villózni a szeme ellőtt. Letűnt korok emlékének képei... Történetek százai sőt, ezrei tódultak a fejébe. Nyelvén szavak sorakoztak, arra várva végre kimondja őket. Mert ahogy a napóra elveszett részei egymásra találtak, úgy múlt el a házra és lakójára szórt átkos reménytelenség. A férfi azonnal megérezte messzire tűnt minden ami az ötlettelenség holtidejébe zárta. Az idő tovább lépett s magával vitt mindent ami itt a múltat jelentette.
Barnabás még egyszer végigsimította az órát, óvatosan és nagy szeretettel. Tudta, minden rendben lesz most már. Elköszönt és hazasietett. Egy pillanatot sem akart elfecsérelni, egy percet sem akart tovább várni. Leült a a számítógépéhez, ujjai alatt barátságosan szinte felsóhajtottak az eddig elhanyagolt billentyűk. Elmosolyodott és hosszú idő után, végre írni kezdett...
