Fotó: Valuska Gábor
Ha Evan Hadfieldnek nem jutott volna eszébe, hogy édesapja marketinges módszerekkel is terjeszthetné "a világűr szépségének hírét", Chris Hadfield valószínűleg csak azért érkezett volna Magyarországra, hogy meglátogassa magyar menye családját. Az első olyan Twitter-üzenetet, amit a fia is jóváhagyott, 2012 decemberében posztolta: a Nemzetközi Űrállomás (International Space Station, továbbiakban: ISS) Cupola nevű megfigyelőmoduljában, vagyis a világ leglátványosabb csillagvizsgálójában készített képeit osztotta meg az addigi húszezer követőjével, majd pár nappal később megosztott egy hivatkozást, amelyen a bátyja, Dave egyik dala volt hallható az űrállomás zajával a háttérbe. Abban az öt hónapban, amíg az ISS parancsnokaként szolgált, posztjai felrobbantották az internetet: mostanra másfél milliónál is több követője van, és ő lett a bajszos űrhajós, aki előadta az űrben David Bowie egyik legnagyobb slágerét. A 2013-ban visszavonult Hadfield korántsem csak a NASA nyugdíjas reklámarca. 21 év alatt háromszor járt az űrben, dolgozott az amerikai űrügynökség földi kapcsolattartójaként (a CAPCOM a legfontosabb információközvetítő az irányítóközpont és a Föld körül keringő űrhajósok között – a szerk), 2001-2003 között pedig a NASA oroszországi műveleti igazgatójaként tevékenykedett. Ő volt az első kanadai űrhajós, aki űrsétát tehetett, de azt mondja, egy pillanatig sem érezte magát egyedül a világűrben. „7 és fél milliárd ember nevében láttam és tapasztaltam valamit, ettől pedig sokkal közelebb éreztem magam hozzájuk.” Nyugdíjazása óta könyveket ír, zenét csinál, és járja a világot, hogy átadhassa az űrben szerzett tapasztalatait a földlakóknak. A Brain Bar Budapest keretében a Bazilika előtt tartott előadást, mi Farkas Bertalan bajszáról, az ISS kulturális hatásairól és a nullaként működés hasznáról beszélgettünk vele.
Van egy kérdés, amit azóta fel akarok tenni egy illetékesnek, mióta gyerekkoromban először megláttam Farkas Bertalant. Milyen gyorsan nő a bajusz az űrben?
Azt hiszem, ugyanúgy, mint a Földön, de kicsit nehezebb lenyírni, mert a szőr nem hullik a padlóra. A sajátomat tizennyolc éves korom óta növesztem. Tizenhét évesen körbestoppoltam Európát, elvonatoztam Velencétől Isztambulig, érintve Jugoszláviát, Bulgáriát, aztán a következő szülinapomtól egyszerűen nem borotváltam le többé. A feleségemnek jobban tetszem így, úgyhogy ez már nem fog változni. Farkas Bertalannak egyébként nagyon jó bajsza volt.
Az űr leírására nem nagyon vannak szavaink azon kívül, hogy sötét, távoli és végtelen, ezért ha beszélünk róla, általában költői képeket használunk. (Sirokai Mátyás Verstronaut nevű Tumblr-oldala magyar és külföldi versek világűr-hivatkozásait gyűjti össze - a szerk.) Le tudná írni, mi jutott először az eszébe, amikor az űrsétája elején megpillantotta az univerzumot?
Amikor kicsi vagy, csak két dimenziót érzékelsz, ráadásul legtöbbször házon belül. Aztán kimész a szabadba, elkezdesz felfelé nézni, és ha kicsit nagyobb leszel, gondolkodni arról, hogy mit látsz. Én mérnök, tudós és pilóta lettem, úgyhogy elkezdtem egészben látni az univerzumot, de csak innen a Földről. Ez épp olyan, mint amikor az édesanyád ölében ülsz. Kényelmesen elhelyezkedsz, látsz dolgokat, de nem vagy bennük. Az univerzum látványa nem sokban különbözik az űrhajód és a házad ablakán keresztül, de a Föld látványa hirtelen alaposan megváltozik, és nagyon háromdimenzióssá válik. De semmi nem versenyezhet azzal a látvánnyal, amit akkor fogad, ha űrsétára indulsz. Többé már nemcsak kinézel az ablakon: a különbség akkora, mint a házban és a szabadban töltött idő között. Fizikailag talán nem vagy annyira távol, de mentálisan nagyon távolra kerülsz. Nem érzed magad földlakónak, nem érzed úgy, hogy onnan jöttél, a Föld csak egy hatalmas, különálló bolygónak tűnik. Mint ahogy nem érzed magad marlakónak sem attól, hogy egy teleszkópon keresztül bámulod a Marsot.
Amikor édesanyánk öléből figyeljük az univerzumot, kétdimenzióban látjuk, de az űrsétán akármerre nézel, minden irányban az univerzum van. Megszűnik a fent és lent. Szinte semmi időd nincs, hogy értékeld a látványt, mert nem sétálni mész ki, hanem azért, hogy megcsinálj bizonyos dolgokat, de alkalmanként ellopsz egy-egy pillanatot: akkor felfogod, hol is vagy igazából és beléd ivódik a látvány. Általában azokat a dolgokat a legnehezebb elképzelni, amik nagy számokhoz kapcsolódnak, például, hogy milyen öreg a Föld. Megpróbálod elképzelni, mit is jelent tizenhárom és fél milliárd év, vagy az a tény, hogy a világegyetem már kilencmilliárd évvel korábban létezett, mint ahogy a Föld kialakult. Ez alapvetően felfoghatatlan, de amikor űrsétán vagy, elkezd nagyon valóságosnak tűnni. Már nem csak egy probléma a vizsgán vagy beszédtéma az osztályteremben. Te vagy azon kiváltságos kevesek egyike, akik láthatják a Földet ebből a különleges perspektívából.
Mit tanított önnek a bolygónkról az űrben töltött idő?
Egész életemben tanultam, mindig lenyűgözött a geológia, a paleontológia, a meteorológia. Mondhatjuk, hogy valójában értettem a Föld működését, de ez a tudás alapjaiban különbözik attól, amit akkor szerzel, ha 92 percenként megkerülöd. Nehéz elmerülni a látványban, mert az egyik pillanatban még Budapest felett repülsz, három perc múlva már Londonnál vagy, hogy is figyelhetnél meg mindent. Az a nagyszerű az ISS-en töltött időben, hogy ezt nagyon sokszor megteheted, én például 2650-szer kerültem meg a Földet. Egy idő után már nemcsak egy gyors pillantást vetsz rá az ablak mögül, hanem olyannak kezded látni, amilyen valójában. Ha egy percig sétálsz a hotel melletti parkban (az Erzsébet téren – a szerk.) és elmondod nekem, hogy mit láttál, akkor lesz egy képem róla. Ha egy hónapig sétálnál, és azután próbálnád meg elmondani, a leírásod teljesen más lenne, pedig a park nem változott. Valahogy így mélyült a tudásom is: kezd értelmet nyerni a Föld kora, megérted a regenerálódó képességét, érzed eredendő tisztaságát.
A karrierje során sokszor kellett költöznie a családjával, és számos különböző kulturális hatást tapasztalt. Ha az ISS-t egy új városként kezeljük, ahová be kell költöznie, hogyan képzeljük el a beilleszkedési folyamatot? Van az űrállomásnak bármilyen kulturális hatása?
Az ISS egy kisváros, amelynek célja van, olyasmi, mint egy iparváros vagy egy tudományos központ. Mindennel el van látva, van szennyvíztisztító rendszere, áramfejlesztője, rádióállomása. Én voltam a város polgármestere. Amikor megérkezel az ISS-re, nem egy gépre érkezel, hanem egy valós helyre, és ezt tényleg így is érzed. Egy űrhajóban jössz az univerzum sötétjén keresztül: egy idő után meglátsz egy fényes csillagot, ami egyre nagyobb lesz, aztán háromdimenzióssá válik, végül egy valóságos hellyé változik. Ez lehetetlennek tűnik, mert hogyan is találhatnál egy valóságos helyet ott fent, aztán nagyon óvatosan mégis odakormányzod a hajódat. Olyan ez, mintha áthajóznál a békés nyílt vízen, aztán hirtelen megérkeznél mondjuk Aucklandbe, és végül kikötnél a kikötőben. Miután kinyitod az űrállomás ajtaját, egy teljesen új társadalomban találod magad, és bár sok ember támogatja külsőleg ezt a társadalmat, valójában csak hatan vagytok benne. Azért adtam ki a lemezem (Space Sessions: Songs From a Tin Can), hogy megmutassam, már elég régóta élünk az űrben, és az ISS igazából az emberiség kulturális kiterjesztése a Földön kívülre. Egy lassan, de feltartóztathatatlanul fejlődő szubkultúra. Az emberek zenét és verseket írnak fent, fotókat készítenek. Minél tovább létezik ez az előőrse az emberiségnek, annál különbözőképpen válik kulturálissá. Ha szétnézel a Földön, és kellően a távolba pillantasz, le tudod követni, honnan jöttek a legelsőink, és a helyi hatások miatt hogyan alakult a kultúra, amit magukkal hoztak. Az ISS egy korai kísérlete ennek. Amikor eljutunk Holdra, az ott élőknek különböző nyelvük lesz, különböző szlengjük, és egészen biztosan nem földlakóként fognak tekinteni magukra. Különálló kulturális létezők lesznek.
Az otthonának érezte az ISS-t?
Teljes mértékben. Nagyon sok helyen van a világon, ami az otthonomnak tekintettem, pedig kevesebb ideig éltem ott, mint az űrben.
Az űrállomáson különböző nemzetiségű emberek élnek és dolgoznak együtt, a leggyakrabban orosz és amerikai űrhajósok. A két nemzet viszonya a Földön nem mindig a legharmonikusabb, de érzékel ebből bármit is egy űrhajós?
Az egész csak egy vígjáték a Föld felszínén. Természetesen nagyon fontos és történelmi hagyományai vannak, de ahhoz, hogy például etetni tudjunk hét és félmilliárd embert, hatalmas hálózatokra van szükség. Ezek csak kölcsönös egyeztetéssel és együttműködéssel építhetők ki. Miközben valami bonyolultnak az elérésére törekszik az ember, a lélek hiányosságai hajlamosak eluralkodni rajta. Az Egyesült Államokban és Oroszországban is van példa rá, hogy félelemből hoznak döntéseket. Olyan félelmeket látnak bele mindenbe, amik már nem is léteznek, ez pedig hat arra, ahogy ezeket a hálózatokat felépítik. Eközben azt is felismerték, hogy van egy teljes univerzum, amiről szinte semmit sem tudunk, és együtt kell működniük, mert egyedül senki sem képes megfelelően felfedezni. Még akkor is aláírják az ISS-t támogató együttműködést, ha a két ország viszonya olyan rossz, mint most. (az ISS-t 2024-ben nyugdíjazzák, új űrállomás épül helyette – a szerk.) Tulajdonképpen semmi nincs, amiben ez a két ország évtizedekig egyetértett volna, de az űrkutatás ilyen. Ez nagyon sokat elmond arról, hogy miért is próbáljuk felfedezni az univerzumot: azért, mert segít, hogy ne csak a sérelmeinkre összpontosítsunk, kiemel minket a történelmi múltunkból és talán a megfelelő viselkedésre ösztönöz. A fedélzeten egy család vagyunk, és bár minden családnak vannak problémái, ez nem jelenti azt, hogy ne tudnánk nagy dolgokat véghezvinni közösen.
A könyvében (Egy űrhajós tanácsai Földlakóknak - Mit tanultam az űrrepüléseim alatt a találékonyságról, az eltökéltségről és arról, hogy mindig bármire készen kell állni, Gabo, 2014) arról ír, hogy nullának lenni, vagyis olyan embernek, akit se károsnak, se hasznosnak nem tekintenek, gyakran a legkifizetődőbb.
Ez olyasmi, amit csak később tanultam meg az életben. Amikor 20 éves voltam, meg voltam győződve róla, hogy minden körülmények között plusz egy vagyok. Jól teljesítettem az iskolában, megtanultam harci repülőt vezetni, pozitívan befolyásoltam a környezetemet. Aztán kicsit öregebb lettem, és rájöttem, hogy ez igazából kontraproduktív.
Nekem úgy tűnik, hogy szinte folyamatosan a plusz egy pozíciójában van, mióta az utolsó küldetéséről visszatért a Földre: előadásokat tart, egyetemen tanít, megpróbálja rávenni az embereket, hogy egy kicsit jobban figyeljenek a környezetükre.
Ha szándékosan nem veszed figyelembe a saját hiányosságaidat, ha ignorálod a környezeted finomságait, ha úgy látod magad, mint az egyetlen embert, akinek igaza van, akkor rosszul fogod csinálni. Ha ez az épület hirtelen kigyulladna, nem lenne rá időd, hogy nulla legyél, egy ilyen helyzet megfelelő arra, hogy plusz egynek mutasd magad. Sokan úgy viselkednek, mintha mindig lángolna az épület, ezért egy csomó apróságról lemaradnak. Ebben a teremben mindannyiunk a szakértője egy-egy területnek, aminek a többieknek nem. Én szinte semmit nem tudok meg magáról ebben a beszélgetésben, a fotósról pedig egyáltalán semmit, ami szégyen, de ilyen a szerkezete egy interjúnak. Ha nem interjúszituációban beszélgetnék, nagyon keményen dolgoznék azon, hogy a nulla pozíciójába helyezzem magam, és megtaláljam azokat a dolgokat, amiket én nem tudok, maga viszont igen. Könnyedén tölthetném az egész időnket azzal, hogy magamról beszélek, de az nem vezetne sehová. Nagyszerű érzés, amikor pozitívan járulsz hozzá valamihez, de annak, hogy eljuss odáig, nem az a legjobb módja, ha mindig te diktálod, mi történjen, hanem az, hogy semlegesnek próbálod tekinteni magad, legalább addig, amíg rájössz, mit történik körülötted.
A könyvében arról ír, hogy bármilyen is az asztronauták személyes hitvilága, „az űrrepülés általában megerősíti őket a hitükben.” Önben mit erősített meg?
A hit és a tudás nagyon különböző dolgokat kínál. Én olyan ember vagyok, aki bizonyítékokra alapoz. Ha kőműves lennék, egy egész napot töltenék azzal, hogy lerakjak egy sor téglát, amire rá tudok állni, így az elvégzett munka eredményeként sokkal tisztábban látnék mindent. Egész életemben mindent az előzőleg elért eredményekre építettem: mire eljutsz odáig, hogy naponta tizenhatszor körbekerülheted a Földet, ez az építmény elképesztően magas lesz. Egy élet munkája olyan pozícióba helyezett, hogy úgy lássam és értsem a világot, ahogy máskülönben tagadtam volna. Megerősítette, hogy tényleg a saját világszemléletemnek van a legtöbb értelme számomra, és ez a mai napig igazgatja az életemet. Hiszek benne, hogy a kíváncsiságra mindig olyan gyorsan és nyomatékosan kell válaszolni, amennyire csak lehet. Ha egyszer megtudtál valamit, tovább lehet lépni a következő dologra, és minél többet értesz, annál jobban értékeled, hogy mi történik körülötted. Ha egy percet töltesz a parkban, akkor majdnem minden gyönyörűségéről lemaradsz, de ha elég időt szánsz rá, akkor meglátod az összes apróságot: a kolibriket, a rohangáló hangyákat, a fák évszakonkénti változását.
Nemrég írt egy gyerekkönyvet (A The Darkest Dark ősszel jelenik meg a Little, Brown Books for Young Readers gondozásában– a szerk.), amelyben egy olyan kisfiú akarja felfedezni a világegyetem minden szegletét, aki fél a sötétben. Miért érezte úgy, hogy gyerekkönyvet kell írnia?
Helennel, a feleségemmel számos űrhajós visszavonulását néztük végig. Mind tudta, hogy mit akar csinálni az űrhajóslét után, de hat hónapon belül abbahagyták, és belekezdtek valami másba. Valójában a legtöbbjük ezt csinálja. Nem ismerik fel, hogy mi ad nekik örömöt. Azt gondolják, wow, ez az állás háromszor többet fizet és elvállalják, de hamar rájönnek, hogy utálják csinálni. Kit érdekel, hogy háromszor többet fizet? Helennel csináltunk egy listát arról, hogy mit szeretünk a legjobban. Talán azt gondolja, hogy az én válaszom az űrrepülés volt, de a 21 éves űrhajós-pályafutásom alatt összesen hat hónapot voltam az űrben, mégis imádtam a munkámat. Az egyik tétel a listánkon az volt, hogy a tapasztalatainkat hasznossá és hozzáférhetővé tesszük mások számára. Sosem akartam önéletrajzot írni: ez a könyv sem az, hanem egy űrhajós tanácsai a földi élethez. Amikor az emberek azt mondják, hogy hé, olvastam az önéletrajzodat, mindig azt válaszolom, hogy én nem írtam olyat, és ha azt gondolod, mégis, el sem olvastad rendesen. A történeteim az általam hasznosnak gondolt ötleteket mutatják meg. Azt gondoltuk, csinálunk egy felnőtteknek szóló könyvet felnőtt ötletekkel, a fotóimmal pedig megmutatjuk az embereknek a Földet, és hagyjuk, hogy levonják belőle a tanulságot. Felmerült a kérdés, hogyan csinálhatnánk igazán hasznos könyvet a kisgyerekeknek a tapasztalataimat használva. A The Darkest Dark arról szól, hogyan birkózol meg a félelemmel gyerekként. Hogyan látsz át a félelmeden, ami abból fakad, hogy nem tudsz bizonyos dolgokat. Nagyon büszke vagyok rá! A következő könyvem ismét a felnőtteknek szól majd, de az még nagyon korai stádiumában tart, csak mostanában fejeztem be az első fejezetet.
Sokat ír azokról az áldozatokról is, amiket a családjának kellett meghoznia az ön karrierje érdekében.
Én inkább a valósággal való megbirkózásnak látok mindent, nem áldozatnak.
Bár a legtöbben szuperhősként kezelik az űrhajósokat, az egész történetben a felesége tűnik a legnagyobb hősnek, aki szinte teljesen egyedül felnevelt három gyereket, intézte a földi ügyeket és közben karriert is csinált. Hogyan támogatta az ő karrierjét?
Helen tényleg igazi hős, félelmetesen erős. A középiskolában találkoztunk, egy iskolai darabban játszottunk együtt. Amikor 22 év körüliek voltunk, eldöntöttük, hogy összeházasodunk, de mindenki folytathat mindent, amit addig csinált, függetlenül a másiktól. Ez volt a nagy tervünk. Én a légierőnél szolgáltam, ami állandóságot ás biztonságot adott, de küldözgetnek ide-oda, és mondtam a feleségemnek, hogy ő valószínűleg nem fog tudni dolgozni. Azt mondta, oké, fogadjuk el a valóságot, és amikor ezeken a távoli helyeken élünk, akkor legyen gyerekünk, mert kisgyerekkel amúgy sem dolgozna. Ez egy kompromisszum volt, amit úgy sikerült kiviteleznünk, hogy ha jött valami, amit ő szeretett volna nagyon, akkor azt is megcsináltuk. Mire a gyerekek elég idősek lettek, már olyan helyen éltünk, ahol volt lehetősége dolgozni. Egyszer eldöntötte, hogy jelentkezik a jogra, én meg rögtön azt gondoltam, hogy ez milyen remek ötlet. Aztán rájött, hogy utálja, és egyáltalán nem akar jogász lenni, de sokat tanult abban az egy évben, míg egyetemre járt. Több karriert csinált, például séf lett belőle. Ha megkérdezné tőle, hogy ki ő, nem mondaná, hogy egy asztronauta felesége, és ha megkérdezné tőlem, hogy ki vagyok, nem mondanám, hogy egy séf férje. Kell, hogy legyen egy önálló identitásunk az alapján, amit elértünk, és képesnek kell lennünk támogatni a másikat, amikor eléri a számára fontos dolgokat, még akkor is, ha rosszul megy minden. Azt hiszem, ez a magyarázata, hogy több mint negyven éve együtt vagyunk.
