A múlt héten mutatták be Térey János legújabb verses regényét, a Protokollt a Nyitott Műhelyben. A könyvbemutatón jártunk.
Régen találkoztam egy helyen annyi reflektálatlan, már-már rajongó lelkesedéssel, mint Térey János legújabb kötetének bemutatóján. Igaz, a Protokoll című verses regény, legalábbis a helyszínen hallott részletek alapján, tényleg izgalmas olvasmánynak ígérkezik, sőt! Mégis az volt az érzésem, hogy a könyvbemutató - a kötet címéhez híven egyébként - túl erős protokolláris keretet kapott. Ami nem feltétlenül baj, persze. Egy könyvbemutató lehet ilyen is, olyan is, fogadjuk el, hogy az effajta esemény nem holmi kritikai beszélgetés, nem a vélemények ütközetésére szolgál, nem is a bíráló hangok terepe, hanem mindenekelőtt ünnep. Aztán meg kiadói marketing is, PR is, meg még ki tudja, mi? Társasági esemény is lehet példának okáért. A lényeg, hogy a kisbetűs protokoll érzésem szerint túlzottan is erősen érvényesült, amit a Nyitott Műhely puha, fesztelen otthonossága tudott csak oldani valamennyire.
Mindemellett ahogy mondani szokás: az esemény az ilyenkor megszokott dramaturgiát követte. György Péter mondott vagy inkább olvasott fel laudációt, aztán Török András helytörténész beszélgetett a szerzővel, végül pedig Adorjáni Bálint színművész olvasott fel hosszabb részletet a kötetből.
De kezdjük is az elején. György Péter három idézetet olvasott mottóul a laudációhoz (Puskin, Szabó Lőrinc és Tolsztoj), aztán arról kezdett beszélni, hogy Térey regényének hőse, Mátrai Ágoston részben Anyegin kortársának alteregója. Mátrai a formalitás, a protokoll fegyelmébe zártan éli üres életét Budapesten, azt az életét, amely egyes pontokon kényszerítő erővel idézi fel a fiatal Szabó Lőric dühét és kétségbeesését, fölényét és kívülállását. Térey hála istennek nem lokálpatrióta rajongója Budapestnek, hanem hosszú éveken és köteteken át kíméletlen kritikusa.
A könyv alcíme (Regény versekben) ugyancsak a fegyelem, tehát egyfajta formalitás megkerülhetetlenségére utal. A rafinált blank verse, ami a Protokoll alaphangja, éppen annyi önfegyelmet követel az írótól, mint amennyi élvezetet okoz az olvasónak, mondja György Péter. A „Regény versekben” azonban nem művészettörténeti játék csupán és nem is egyszerűen igényes keret. Térey nem szorul rá, hogy mestertrükkjeivel mulattassa a nagyérdeműt. Ellenben a választott forma olyan kényszer, amire igazán rászorul az, aki a kortárs társadalom azonos pillanatának elbeszélésére adja a fejét.
György Péter szerint Térey új könyvének egyik érdeme - „minden mástól egyetlen pillanatra sem függetlenül” - az, ahogy kiterjeszti, majd újraírja a kortárs irodalom és a társadalom közötti határvonalakat és határterületeket. A „Regény versekben” igazi nagyregény, a hőseinek magánélete magától értetődően társadalmi probléma, éppúgy, mint azt akár Proustnál olvashatjuk. Mátrai Ágoston különös és esendő életének eseményeit a főhős belső útján keresztül követhetjük nyomon, tehát Térey szinte teljes kizárólagossággal ábrázolja hőse magánéletének ismétlődő jeleneteit. Az étteremtől az ágyig, a bortól a sétákig, a beszélgetéstől a baszásig.
Szóba kerül az irónia is, amivel Térey János kérlelhetetlenül intézi el a korszak nagy mániáit, és mutatja fel a zabáló felső-középosztálybeli Budapestet, a borkultúrába menekülő elitet, amelyik folyamatosan a nagy borokat figyeli, és aggódva követi az étteremkritikusok sznob és nyomasztó idiotizmusát. A kötetben megszólaltatott hang György Péter szerint ugyanakkor talán azoknak is ismerős lehet, akik jártasak a dandyizmus kultúrtörténetében és irodalomtörténetében.
A laudáció után Török András kérdéseire válaszolgatott a szerző. Olyan kérdésekre, amelyekből nem is annyira implicit módon minduntalan áthallatszott valami rajongásszerű attitűd. Török, ahogy mondta, két évvel ezelőtt fedezte fel a Holmiban a regény egyik részletét, ami annyira tetszett neki, hogy aztán valósággal vadászni kezdett az újabb és újabb regényrészletekre. Amikor ezekkel találkozott, már egészen nagy, kész darabokat látott. De mégis, mikor kezdte írni és hogyan keletkezett a regény, erről kérdezte a mellette ülő Térey Jánost.
Térey 2006 elején látott munkához, de nem volt pontos célkitűzése. Nem volt téma, előbb adták magukat a helyszínek és a cím, és aztán ezekhez találta meg a szereplőket. Egy biztos: valamiféle polgári miliőt szeretett volna ábrázolni, persze nem a szó politikailag kisajátított értelmében, hanem elsősorban a polgáriság mint életmód érdekelte. Itt ismerte fel, hogy a regény kulcsmotívuma lehet a protokoll. Ami a viselkedéskultúra szervezőinek összessége, más szóval az emberi érintkezés szabályainak tára. Rengeteg olyan helyzet van, mondja, amikor az embernek fegyelmezettnek kell lennie, noha nem biztos, hogy ezt szeretné. Ez a Protokoll egyik kulcskérdése. Amúgy pedig Térey bevallása szerint mindig is szeretett volna olyan könyvet írni, ami Budapestről szó, egyszerűen azért, mert Budapest megér egy regényt.
Török Andrásnak nagyon tetszik az is, ahogy Térey a könyvben a reáliákat használja. A szerző, mint mondja, a diplomata-témához nem is tudott volna érvényesen hozzányúlni, ha nem lépi át a Külügyminisztérium küszöbét. Meg a vonatkozó szakirodalmat is elolvasta, ám mégis kategorikusan jelenti ki, hogy nem realista könyv született, és ha egy intézményi protokollos meglátja, bizony lehet, hogy elájul majd némelyik részletétől.
Török András a regény helyszíneibe, és Budapest-leírásaiba is egészen beleszeretett. Talán ezért érdeklődött arról is, hogyan készültek ezek a leírások. Füvészkert, Oktogon, New York-palota, Római part, ezek mind fontos színterei a regénynek. És hát az köztudomású, mondja a helytörténész, hogy Térey nem a Római parton él. Mégis akkor ki él ott?
Az égvilágon senki. A ház, amelyikben a hős lakik, a könyv készülte alatt épült. A napokban adták át, vagy még mindig nem. De megvan a dokumentációja, és Térey rengeteget nézegette munka közben. Aztán ahogy alakult az épület, úgy kapott egyre nagyobb jelentőséget a helyszín. Legendás környék ez egyébként, mondja a szerző, különösen a harmincas, meg az ötvenes években volt az, amikor fürödhető volt még a Duna, és semmilyen szabály nem is tiltotta a fürdőzést. Más megközelítésben: szerinte nem kellett a helyszínekről csak néhány erős benyomás, és egyébként is igyekezett kiszivattyúzni ebből a könyvből minden alanyiságot.
Török András ezután is lankadatlanul a Protokollhoz kapcsolódó preferenciáiról beszélt, és ettől bizony olykor kissé úgy tűnt, mintha a kérdések és válaszok - mint a beszélgetés alapformái - kevésbé érvényesülnének. Rendkívül tetszenek például az erotikus és szex jelentetek. Az embernek az az érzése támad, mintha ővele történne minden. Idegen nyelvű betoldások. Nagyszerűek. Ezek honnan jöttek? A regény alaphangja egyfajta higított poézis, és aztán az lesz, hogy időnként a versezet megsűrűsödik. Olykor egy-egy verseskötetbe is beilleszthető sűrűségű részlet állítja meg az olvasót, amit többször is érdemes visszaolvasni, ízlelgetni. Török András azt mondja, a regény újító jellege is teljesen elgyönyörködtette őt. Úgy érezte, van benne valami filmszerű, és hogy Térey a film műfaját keveri a vers nyelvével. Aztán jött végre két apró kritikai megjegyzés is. Az egyik, hogy Török szerint Brüsszelben - a regény állításával ellentétben - nem ez, hanem amaz a kávéház a legjobb. És a másik: a könyv borítójára nagyobb betűkkel kellett volna felírni a szerző nevét. Mindezek után megengedhető volt még egy apró udvariasság: „Ez a könyv olyan benyomást tett rám, mint a Toldi. Olyan értelemben, hogy a világ teljességét mutatta meg.” - így a beszélgetést vezető Török András. És az ehhez kapcsolódó kérdés, hogy később,valamikor a jövőben találkozunk-e még a főhőssel, Mátrai Ágostonnal? Vagyishogy: „lesz-e Toldi szerelme?”
Az utolsó kérdés patetikus hangütése itt talán még a szerzőt is zavarba hozta egy kissé. Ő is szereti a Toldit, mondta, köszöni szépen ezeket a szavakat. Nem, nincs egyébként semmit terve Mátraival, persze nem zárható ki, hogy mondjuk, tíz év múlva nem kerülhet elő újra. Most azonban nem foglalkozik vele, inkább pihenni szeretne.
