Fotó: Valuska Gábor
Az idei könyvhétre két énekes-dalszerző szövegei is megjelentek kötetbe foglalva. Egyikük Bródy János, aki félévszázados szövegírói karrierjének termését gyűjtötte egybe (52 év dalszövegei, Park), másikuk Bob Dylan, aki tavaly ősszel alaposan felkavarta az ún. magasirodalom állóvizét, és pólóba öltöztette Sara Daniust. Egyikük a Margón is fellépett, másikuk túlesett végre a kötelező Nobel-körökön, és most nem érti, mit keres ebben a leadben. Bródy dalverseit Bálint András és Csákányi Eszter szavalták balladákká, lánnyal, csavargóval, Felföldiné (született Csillag Hajnalka) sosemlett szebb jövőjével, a Birkaország Weöres Sándort idézte, az Ezek ugyanazok meg az elmúltvalahányév összes haénrózsavolnék-tüntetését. A főszereplőt Grecsó Krisztián kérdezte, akiről talán nem túlzás kijelenteni, hogy valódi rajongó, és nemcsak azért idézte fel, mit súgott a fülébe Esterházy Péter Juhász Ferenc születésnapján, mert a PIM hársfái előhívták belőle a legszebb múzeumi emlékeket. „Ugye milyen jó érzés nagyság közelében lenni?”
Bródy János: 52 év dalszövegei
Park, 2017, 633 oldal, 5950 HUF
„Költészet ez a javából, de sajátos fajta: dalköltészet” – írja a kötet előszavában Rényi András. Ebből következően Bródy tehát dalköltő, még ha az ilyesmi Grecsó szerint nálunk „nincs is annyira rendben”. Ha egy magyar szövegíró papírra nyomja a dalait, senki sem kiált Dylant vagy Viszockijt, inkább csak gyanúsan méregetik, és magyarázatot követelnek. Bródy óvakodik attól, hogy költőként definiálja magát, mert a költészet máshogyan hat és máshogyan is működik, helyette inkább kultúrtörténeti előadást rögtönöz, és az írásbeliség előtti időkbe repíti a közönséget, amikor az énekelt szövegek fontos emberi tapasztalatokat sűrítettek magukba, és kulturális közvetítőként működtek. Mivel a ritmusos, kántált szöveg „mindennél jobban megkötődik az emberi lélekben” és memóriában, bármilyen információ gyorsan továbbadható volt, ráadásul nagy távolságok megtételére is képes. A könyvnyomtatás elterjedésével aztán a szöveg levált a dallamról, ritmusról, bár legtöbb költeménye elején Balassi például jelezte, milyen dallamra született, hogy Tinódi Lantos Sebestyénről már ne is beszéljünk.
A popkultúra felől érkező művészeket sokáig merev elutasítás övezte, ám Bródy sosem vágyott arra, hogy az elitkultúra szentélyében népszerűsítse a popkultúrát, inkább a popkultúrában akart létrehozni olyasmit, ami közelít az elitkultúrához. A komolyzenei művek sokszorosítására szánt hanglemez lehetővé tette, hogy a kreatív alkotók ne csak egy-egy dalt írjanak, hanem nagyobb koncepciókban, komplett univerzumokban gondolkodjanak, minőségben versenyre keljenek a komolyzenei formákkal, és minél több emberhez eljuttassák mondanivalójukat.
Lemezekre lebontva jelennek meg a kötetben a versek is, elkülönítve a Bródy által írt és előadott, valamint a Bródy által másoknak írt szövegeket, 10-12 dalonként létrehozva valamilyen sajátosan bródys (vagy bródysan konczzsuzsás, tolcsvays ésatöbbi) világot. Bródy alapvetően szövegírónak tartja magát, akinek az a feladata, hogy előre meghatározott zenei struktúrákhoz (aka. dallamokhoz) olyan szövegeket írjon, amelyek segítik az előadót abban, hogy a közönség megismerhesse, egy dalt ugyanis mindig az előadóval azonosítanak, a szövegíró személyét talán csak a legelvetemültebb rajongók ismerik. Szövegírói pályája kis túlzással részben Szörényi Leventének köszönhető: miután Bródy belépett az Illésbe, hamar kiderült, hogy Szörényi kreatívan váltogatja ugyan az akkordokat, ám a rímeket, a prozódiát inkább meghagyja másnak.
A szövegírónak a dallam mellett jól kell ismernie az előadót és az előadó világnézetét is, hogy minél hitelesebb szöveget produkálhasson, de azt sem árt tudnia, mennyire rugalmas, és mennyit kell majd harcolni vele egy-egy szóért vagy félmondatért. Bár Grecsó megpróbálkozik „élete első bulvárnyitásával”, és rákérdez, hogy melyek voltak a legizgalmasabb el nem énekelt szavak, Bródy nem sétál bele a csapdába, ám annyit elárul, hogy ha egy-egy alkalmazott szöveget magának írta volna, akkor bizonyos dolgok teljesen másképpen hangzanának.
Alkalmazkodni nemcsak egy előadóhoz, de a cenzúrához is kellett, bár az alkalmazkodás ebben az esetben inkább kicselezést jelentett. Jelbeszédet, ami Grecsó szerint nem csak a cenzorok miatt a Bródy-szövegek sajátja; az 1990 utáni dalok is épp olyan allegórikusak, mint azok, amelyek a hivatalos, bár hivatalosan nem is létező cenzúra idején születtek. Ez azonban nem feltétlenül tudatos, Bródy szerint ő csak „ehhez ért, így jött létre”. Zene nélkül talán el sem kezdett volna írni, ma is rögtön dallamot keres a szövegeihez, aztán csalódik kicsit, ha egy zeneszerző sokkal jobb zenét komponál, mint amit ő lejátszott a fejében. Rendszerkritika-formájú allegóriái miatt a hivatalos oldalról egyelőre nem kapott visszajelzést, bár „néhány koncertet már lemondtak”, ám ez nem ok arra, hogy abbahagyja, amit csinál, mert tudja, hogy rá esetleg olyanok is figyelnek, akik más formákban kevésbé hajlamosak befogadni az ilyesmit. Csinálja, mert a felelősségérzet mindig megvolt benne, és nagyon szégyellte volna magát, ha egyszer „nem megy el a falig”.
