Bret Easton Ellis játszik és provokál

Bret Easton Ellis talán a legismertebb kortárs amerikai „botrányszerző", aki egyszerre részesül az olvasók és a kritikusok kitüntetett figyelmében. Már az első regényének, a Nullánál is kevesebbnek jelentős visszhangja volt, világszerte népszerűvé azonban az Amerikai Psycho és a regényből készült filmadaptáció tette. Ellis regényeire jellemző, hogy a társadalmi kiüresedettséget a maga véres, testi valójában mutatják be, a szövegek azonban a botrányra éhes olvasó első, ösztönös olvasatán túl is hordoznak magukban meglepetéseket. Popkulturális utalások egész hálója fonja be a regényeket és magabiztos, bár olykor kétélű játékot folytat a média és magánember, tömeg és média, tömeg és magánember fogalmaival.

A szerzőről a Palimpszeszt kiadó gondozásában jelent meg alapos monográfia, két fiatal irodalmár, Fodor Péter és L. Varga Péter tollából (itt beleolvashat). Ahogy a budapesti könyvbemutatón elmondták, a lineáris szerkezetű könyv, ami az első regénytől a legutóbb kiadott Királyi hálószobákig elemzi végig Ellis huszonöt éves eddigi munkásságát, a művek komplexitását igyekszik bemutatni. A korábbi értelmezések értelmezése és kritikák boncolgatása erős metakritikai szólammal ruházta fel a kötetet: főleg azokra a szövegekre koncentráltak, amelyek valamilyen közvetlen morális, társadalmi vagy politikai ítéletet hoztak, anélkül, hogy ismerték volna a teljes szöveget, vagy a szövegek gondos megépítettségét, néhol önironikus reflexióit – s ezeket az interpretációkat igyekeztek szövegközeli olvasattal viszonylagosítani.

A teljes eddigi életmű újraolvasása- és elemzése érdekes volt a szövegek egymásra hatása és kapcsolatai miatt is, hiszen a szerzők véleménye szerint Ellis mindegyik műve szorosan összefonódik a többivel, egy hatalmas regényfolyamot ír, amit nagyon konkrét képpel, első szereplőinek elföldelésével fejez be a Királyi hálószobák utolsó lapjain. Mindenképpen érdemes hát az Ellis-életmű ezen szakaszának külön figyelmet szentelni, még akkor is, ha a szerző életben van, és munkásságát folytatni fogja: egy összefüggő, meghatározott ívű és lezárt írói periódus tanúi, olvasói és kortársai vagyunk, amelynek alapos elemzése jóval mélyebbre vihet, mint az egyes kritikák önmagukban.

Többször is utaltatok rá, hogy élő, ráadásul nem magyar szerzőről monográfiát megjelentetni szokatlan. Magyarországon milyen, és milyen komolyságú recepciója van az író munkásságának?

Fodor Péter: Magyarországon először a szerző harmadik regénye jelent meg fordításban: 1994-ben az Amerikai Psycho. A nyolcvanas években született első két könyve (Nullánál is kevesebb, A vonzás szabályai) az ezredfordulón, az 1998-as Glamoráma 2000-ben, míg legfrissebb munkái az angol eredetivel szinte azonos időben. Ellist először leginkább a minimalizmus új hullámához tartozó szerzőként emlegették a honi amerikanisták, majd a '90-es évek közepétől a nem elsősorban amerikai irodalommal foglalkozó irodalomtörténészek érdeklődését is fölkeltette, főként az Amerika Psycho, egy-két fontos írás született is ekkor.

A magyar Ellis-fordítások fölszaporodása a kritikai érdeklődés növekedését eredményezte, a Glamorámáról több hazai értelmezés is napvilágot látott, s ha nem is gyakran, de néhány évente magyar folyóiratokban is találkozni Ellis-tanulmányokkal, ugyanakkor szisztematikus, az életmű alakulástörténetére összpontosító, átfogú igényű írás nemigen akadt. Ez egyébként nem csak nálunk jellemző: miközben Ellis-könyveit a kezdetektől követik a komoly amerikai lapok kritikai rovatai, addig monografikus munkák angol nyelven is csak az elmúlt időszakban kezdtek el megjelenni, ráadásul ezek egynémelyike sem foglalkozik mindegyik Ellis-könyvvel. Noha mi sem gondoljuk azt, hogy a hat regény és az egy novelláskötet azonos súlyú alkotás volna, igyekeztünk egyiket sem leértékelni azzal, hogy csak szűkszavúan foglalkozunk vele.

Ellist a legtöbb olvasója az Amerikai Psycho írójaként ismeri. Szerintetek – olvasóként, kritikusként melyik a „legjobb" regénye?

Fodor Péter: Ha az amerikai kritikai visszhangokból indulunk ki, akkor biztosan kijelenthető: mi többre tartjuk az Ellis-életmű eddigi 25 esztendejét annál, mint ami mondjuk a The New York Times cikkeiből kiolvasható. Ellis azok közé tartozik, akiknek minden könyvükről írnak a nagy lapok, de az ő esetében a dicsérettel az elmúlt negyedszázadban meglehetősen takarékosan bántak. Ennek nyilván számos oka van, én most csak egyet emelek ki, azt, amely a mi számunkra ösztönzően hatott: meggyőződésem, hogy Ellis könyveinek írástechnikai összetettsége nem mutatható ki egy rövid újságcikkben. Ebből a szempontból a már megjelenése előtt botránykönyvvé váló Amerikai Psycho esete különösen tanulságos: ez a regény úgy keltett meglehetősen nagy vihart az amerikai kulturális nyilvánosságban, hogy összesen néhány bekezdést lehetett belőle elolvasni színes magazinokban. Nem véletlen, hogy amikor egy évvel a könyv megjelenése után az első igazán alapos értelmezés megjelent róla, a tanulmány szerzője azzal indította okfejtését, hogy az Amerikai Psycho irodalmi jelentősége biztosan nem mutatkozott meg abban a kulturális kommentárözönben, amely övezte a regény publikálási folyamatát.

L. Varga Péter: Ellis írásművészete a '90-es években annyiban bizonyosan változott, hogy miközben megtartotta a minimalizmus egyes eszközeit, egyúttal összetettebb epikus világot alkotott. Míg az Amerikai Psycho a megjelenését megelőzően „botránykönyv" lett, a Glamoráma az „olvashatatlanság" vádjával volt kénytelen szembesülni. A mi értelmezésünkben ez az „olvashatatlanság" azonban inkább a dekonstrukció néven ismert teória felől válik jelentékennyé: a szöveg poétikai-retorikai összetettsége, nyelvi megalkotottsága olyan komoly kihívások elé állítják az olvasót, hogy az nem tud a regényszövegen „kívüli", egyértelmű jelentéseket társítani a könyvhöz. Magyarán nem tudja pusztán társadalomkritikai műként, példázatként olvasni Ellis regényeit.

Melyik regény volt az Ellis-inprinting számotokra? Az eddig életművet vizsgáljátok, a Nullánál kevesebbtől egészen a Királyi hálószobákig. A bemutatón balzaci életműként emelgettétek, vagyis Ellis ugyanazt a regényfolyamot írja évtizedek óta. Mégis, van-e fejlődés- irodalmilag, és vannak-e levont konzekvenciák, ha meg lehet ezt fogalmazni egy-két mondatban, honnan hová jutott el az író?

Fodor Péter: Amikor először írtam az Amerikai Psychóról, többek között egy magyar kritika is munkára sarkalt, mely azt állította, hogy Ellis süket az iróniára és a paródiára – számomra viszont az egyik legfontosabb hatáseleme a könyveinek éppen a bennük megmutatkozó imitációs-parodisztikus képesség, a sokhangúság, a nyelvi humor. Ez éppen úgy föllelhető az 1987-es A vonzás szabályaiban, mint ahogy a 2005-ös Holdparkban. A monográfia elkészítésének számomra talán az volt a legfőbb tanulsága, hogy a lassú, többször visszatérő, a könyvek kapcsolataira összpontosító olvasás sokkal egyenletesebben magas színvonalúnak érzékelheti az eddigi Ellis-életművet, mint az a gyors, s mondjuk az új megjelenések ütemét követő (tehát évekre megszakadó) fogyasztás, amire egyébként a szövegek megformáltsága módot ad. Az talán nehezen vitatható, hogy az Amerikai Psycho úgy támaszkodik arra, amit a szerző az első két regényét elkészítve megtanult, hogy egyszersmind nem következik belőlük: a vállalkozás és a könyvre (de mondhatjuk kicsit fellengzősen, az irodalomra) rakott tét nagysága lett jóval nagyobb. Az Amerikai Psycho után meg már nagyjából bármi kitelik tőle...

L. Varga Péter: Valóban, az életmű egyben látása, egyben történő földolgozása egységesíteni látszik azt. A megszakított befogadás ettől eltérő tapasztalatokat hozhat felszínre. Mégis úgy tűnik, utolsó regényével, a Királyi hálószobákkal Ellis a végpontig vitt valamit.

Nagyon sokrétű, bonyolult , összetett szövegként jellemzitek az Ellis-regények szövetét. Az eredetitől eltávolodva, fordításban, jelentősen eltérő kulturális háttérrel vajon lehet-e Ellis könyveit a maguk teljességében olvasni?

Fodor Péter: Őszinte meggyőződésem, hogy semmilyen műalkotást nem lehet a „maga teljességében" befogadni, de szóljon az, akinek ez már sikerült, s bizonyítani is tudja. Nyelvi, kulturális, történeti kondícióink, egyéni olvasási szokásaink mindig különbségeket termelnek. Nem tudom, hogy milyen lenne született Los Angeles-iként vagy New York-iként szembesülni a könyveivel; ahogy az amerikai kritikákat és tanulmányokat olvasom, azt látom, biztosan másmilyen lenne – van amire sokkal érzékenyebb lennék, másra viszont vak maradnék. Mondok egy példát: létezik olyan értelmezése az Amerikai Psychónak és a Glamorámának, amely szerint ezek a könyvek arról szólnak, hogy Rudy Guiliani kerületi tisztviselőként, majd polgármesterként hozott döntései milyen módon formálták át New York arculatát. Ez nyilván egy nagyon belső, autentikus, közeli és látszólag avatott távlat – de, ugye, nem gondolja senki sem komolyan, hogy bárki azért olvasna el két ilyen vaskos regényt, hogy megtaláljon benne egy három mondatban összefoglalható urbanisztikai példázatot.

Ti magatok hogyan veselkedtetek neki Ellis újraolvasásának és értelmezésének? Az alapvető olvasói, habzsoló örömön túl hányszor kell kézbe venni egy Ellis-regényt ahhoz, hogy megfejthessük, felfejthessük a szöveg rétegeit?

L. Varga Péter: Ahogy szerzőtársam fentebb fogalmazott, műalkotás esetében a lezárt „megfejtés" aligha lehetséges, az újraolvasás mindig új szempontokkal gazdagítja korábbi értelmezéseinket, de akár a hangsúlyok is eltolódhatnak. Nyilvánvalóan fokmérője lehet egy irodalmi műnek az is, hogy mennyiben késztet a hozzá való visszatéréshez. Ellis-monográfiánkkal mi ezt a „visszatérést" akarjuk megmutatni az olvasóknak, illetve támpontokat kínálni az (újra)olvasáshoz.

Ellis tudatosan használja a médiát, mind magánemberként, mint írói eszközként. Követitek őt Twitteren, figyelitek a nyilatkozatait? Vajon mit csinál most Ellis, a Királyi hálószobák után? Nem gondoljátok, hogy kissé „becsavarodott"?

L. Varga Péter: Salinger halálakor nagyon sokan fölháborodtak, amiért Ellis ujjongó bejegyzést tett a Twitteren a szomorú esemény kapcsán. A provokáció betalált, ugyanakkor nem lehetett nem látni benne, hogy Salinger személyében tulajdonképpen olyan „apafiguráról" van szó, akit Ellis – az üzenet logikája szerint – sosem volt képes „meggyilkolni". Innen nézve Ellis egyszerre provokál, játszik a közönséggel, ám egyfajta értelmezői távlatot is teremt.

Ellis ismertetőjegyei közé tartozik az agresszió, brutalitás, testi-lelki erkölcstelenség, kiüresedettség plasztikus ábrázolása. Ez tette őt botrányszerzővé. Irodalmi szempontból hogyan ítélitek meg szövegeinek brutalitását? Hol a határ szenzációhajhászás és szépirodalom között?

L. Varga Péter: Esterházy Pétert variálva, az rég rossz, ha egy irodalmi szövegben csak annyi van, amennyit a szerzője beletett. Ilyen határokat éppen ezért lehetetlenség pontosan azonosítani, hiszen arra a kérdésre, hogy mi is az irodalom, mi tesz egy szöveget irodalmivá, maga az irodalom tudománya sem tud pontos választ adni. Ami az erőszakot illeti, ahogy Ellis fogalmazott bő 4 évvel ezelőtt: bárkitől meg lehetne kérdezni, mit gondol az erőszakról, a brutalitásról, és valószínűleg mindenkinek lenne róla véleménye. Az irodalmi szöveg ne ítélkezzen, hanem elsősorban részeltessen esztétikai tapasztalatban, megértésben. Másfelől: nem kell ahhoz erőszakhoz folyamodni, hogy bántsunk valakit, vagy bántsanak minket. Az eltűnés könyvei címében jelzett eltűnés az emberi kapcsolatok fölszámolódását, a közvetlenség megszűnését, az egymástól való elidegenedést, a hétköznapi patológiát is jelenti. Ellis műveiben ezek helyébe mindenekelőtt a technikai médiumok lépnek, ettől tűnnek nagyon embertelennek – mert ezek éppen az embert mint közvetlen entitást számolják föl. Ilyen tekintetben a médiumok sokkalta erőszakosabbak, mint a kés vagy a fűrész.

Fodor Péter: Csak remélhetjük, hogy már elmúltak azok az idők, amikor bárkinek, aki Ellisről megnyilatkozott, kényszerűen a vádló vagy a védő szerepét kellett magára öltenie. Az 1990-1991-es botrányban úgy került rá az erőszakosság pecsétje nem csupán az Amerikai Psychóra, de a szerzőre magára, hogy a könyv elleni bojkott fő hangadói vagy tényleg nem olvasták el (a még meg sem jelent) szöveget, vagy ha elolvasták, akkor az olvasás elemi szabályait sértették meg – például összetévesztették egymással a főszereplőt és a szerzőt. Olvasás helyett azzal voltak elfoglalva, hogy Ellis kárára saját hírnevüket növeljék. Kétségtelen, hogy a regény terjedelmének hozzávetőlegesen 5 százalékát kitevő erőszakos részletek bűnügyi dokumentumokat is fölhasználva úgy idézik valódi sorozatgyilkosok rémtetteit, hogy közben az olvasó tűréshatárát igencsak próbára teszik. Ez az oka annak, hogy nemrégiben inkább lebeszélni igyekeztem egy barátomat arról, hogy kisgimnazista gyermeke kérésére kikölcsönözze a könyvtárból. Másfelől viszont számomra a sorozatgyilkosságok földerítésére „szakosodott" fikciós tv-sorozatok (pl. Those Who Kill, Gyilkos elmék) sokkal nyomasztóbbak, ezekből ugyanis épp az hiányzik, ami az Amerikai Psychóban oly hatásosan érvényesül: az elbizonytalanítás, a kulturális-mediális összefüggésrendszerbe való belehelyezés, a burleszk-elemek használata, a tragikus és a komikus folytonos váltakoztatása, vagyis mindaz, amitől az Amerikai Psycho irodalmi alkotássá válik.

Milyen elődök hatása érezhető a szövegein, mely szerzőkre tudtok rámutatni, hogy ők voltak Ellis irodalmi munkásságára a legnagyobb hatással?

L. Varga Péter: Mint minden íróra, Ellisre is hatottak az elődei, kortársai. Korai prózájával, illetve minimalizmusával összefüggésben általában Hemingway-t, Csehovot, Ann Beattie-t, Raymond Carvert szokás emlegetni, de a már szóba került Salinger is ilyen szerző lehet. A kortársak közül a barát Jay McInerney-vel minden bizonnyal kölcsönösen hatottak egymásra. Ugyanakkor Ellis rájátszik, imitál számos irodalmi beszédmódot és stílust, ezek prózapoétikájának játékosságát és parodisztikus-karikaturisztikus jellegét erősítik.

Fodor Péter: A Nullánál is kevesebb amerikai kiadásának borítója egyértelműen A nagy Gatsby fedlapját idézi – nyilván nem véletlenül. A vonzás szabályaiban Ellis az amerikai egyetemi regény hagyományát állítja a feje tetejére: professzorok helyett itt azok a hallgatók lesznek az elbeszélők, akik azt sem tudják, épp milyen szakra iratkoztak be. Az Amerikai Psycho a modern lélektani regény (erre utal a Dosztojevszkij-mottó is) képleteit idézi és fordítja ki, míg a Holdparkban egy másik modern regényműfajt, a művészregényt gondolja újra a bulvársajtó és a horror elemeinek fölhasználásával. A Királyi hálószobáknak többek között a kaliforniai noirban és krimiben (Raymond Chandler, James Ellroy) találni meg az előképeit.

Tudtok-e olyan magyar szerzőket mondani, akinek a munkáiban felismerhető Ellis hatása? Van-e észrevehető átjárás az ő munkássága és a mi irodalmunk között, vagy csak egy, a rengeteg feldolgozandó bejövő jel között?

L. Varga Péter: Bizonyára vannak magyar szerzők is, akikre ilyen-olyan mértékben hathatott Ellis prózája. Hogy ezek mennyiben poétikai, retorikai vagy stilisztikai, esetleg tematikai jegyekben mutatkoznak meg, nagyon eltérő, s valószínűleg nem is lehet pontosan fölmérni. Mindenesetre annyi talán megkockáztatható, hogy irodalmunk tanulmányozásakor nem szigetelhetjük azt el annyira a világirodalmi folyamatoktól, mint amennyire lokális helyzetünkből vélnénk – noha az idegenség valóban mindig különbségeket is termel.

Fodor Péter: Ha egy olyan európai szerzőt kellene mondanom, akinek az eddigi munkássága úgy mutat fölöttébb szoros kapcsolatot Ellis írásmódjával, hogy nem utánzásról vagy követésről van szó, hanem nagyon is egyedi és eredeti epikus világ megalkotásáról, akkor én Michel Houellebecq-et említeném.