Fotó: Valuska Gábor
Gang. „Többszintes bérházban függő- vagy körfolyosó, tornác”. Pesti bérház, bérlakás. Romkocsma és történetek. Fikció. Ha tetszik, irodalom. S ha mindezt összegyúrjuk, és szó szerint egy fedél alá tereljük őket, megszületnek a bérháztörténetek, nevezzük inkább bértörténeteknek, amelyekkel, ahogy a Margó Fesztivál felhívásában olvashatjuk, rekonstruálhatjuk egy pesti bérház történetét az elmúlt száz évből. A Könyvhéttel párhuzamosan immár második alkalommal megrendezett, a város különböző pontjairól jelentkező Margó Fesztivál törekvése, hogy kihozzák az író-olvasó találkozókat, kulturális programokat megszokott helyszíneikből, tegnap éjjel a Fogasházban maximálisan megvalósult.
Hogyan használjuk ki a városi tereket, hogyan szólaltassuk meg őket és adjunk hangot történetüknek, hogy aztán mi magunk is részeivé váljunk, és újrateremtsük az (el)hallgatások miatt megszakadt folytonosságot? A tét ugyanis nem kisebb. Kb. 10-12 évvel ezelőtt, Budapest szívében, az egykori gettó területén üresen álló, főként bomlásra ítélt bérházakat foglaltak el, majd töltöttek meg élettel a romkocsmák. Amikor először léptünk be például az első Szimplába, majd a sorra nyíló többi helyre, nem lehetett nem elgondolkozni azon, vajon kik éltek itt egykor, milyen történeteket őriznek a falak, mikor, miért ürült ki a ház, a huszadik század vajon melyik sötét korszakában.
Aztán az évek alatt a romkocsmák szinte elárasztották a belvárost, a budapesti utcakép teljes jogú tagjaivá értek, a külföldi útikönyvek látványosságként számolnak be róluk, ma már van romkocsma-térkép és romkocsma-naptár is, a hétvégi teltházakat elnézve az üzlet pedig igencsak jövedelmezőnek bizonyul. Ahogy egyre természetesebbé vált a gangos-körfolyosós bérházat belakó romkocsma-kultúra, természetesebbé vált a közeg is. Pedig a sok üres lakás mind egy-egy történetet rejt Budapest huszadik századából, ami a mi történetünk kellene, hogy legyen. Ha másképp nem, akkor legalább az irodalom által.
A péntek este tíz órára meghirdetett kis éji irodalmi túrára olyan sokan kíváncsiak, hogy rögtön egy nem várt nehézséggel indítunk: kiderül, hogy az emeleten nem tartózkodhatnak többen harminc főnél, mert életveszélyes. Mintha így, a maga fegyverével, egyenrangú szereplőként próbálna bekapcsolódni az estébe a bérház is, és azt üzenné: fontos, hogy feltárjuk múltbeli titkos történeteit, de elkerülhetetlen a jelenre való reflektálás is, vagyis hogy a ház romokban áll. A lakásnézőket illetve bértörténet-hallgatókat az est fogadott házmestere, Scherer Péter vezeti körbe.
A „szuterénnel” kezdünk, a tömeg fegyelmezetten vonul a vécé melletti, mécsesekkel megvilágított szűk csigalépcsőn a sötét pincébe, ahol Nemes Z. Márió eleveníti meg az ott élő Kutya úr történetét. S ha a szöveg nem is, a hely szelleme tényleg másodpercek alatt magával ragadja a hallgatót: a szűk pince a rácsos ablakaival, a gyertyafényben megvillanó sűrű embertömeg (többen már be sem férnénk) nemcsak az ostrom alatti óvóhelyeken játszódó irodalmi olvasmányaink emlékét idézi meg, hanem tényleg kizökkent a békés péntek esti hangulatunkból: vajon minek lehettek tanúi ezek a téglafalak? és milyen lehetett a szomszédokkal egy ilyen helyen túlélni a bombázásokat? és mi történne, ha hirtelen beomlana a kijárat, és összezárva maradnánk ezzel a sok idegennel? De nem sok idő marad a filozofálásra, a felolvasás véget ér, és már menni kell tovább, irány az első emelet. Mivel azonban minden érdeklődőt tényleg nem bír el az emelet, joviális házmesterünk állja a szavát, és a lent maradottakat pálinkával vigasztalja.
A „lakóidézés” során aztán az első lakásban Papp Sándor Zsigmond, majd Maros András, Aaron Blumm, Garaczi László, végül egy talányosan nem nyíló ajtó előtt Erdős Virág kelti életre egy-egy különböző évszám alapján az ott élőket. És miközben fokozatosan elevenedik meg előttünk a múlt és telik meg élettel egy-egy szobakonyha, a „díszlet”, ami ez esetben a roskadozó valóság maga, nem hagyja nyugodni a hallgatót. Az est tehát elérte a célját. Sikerült megszólítanunk a minket körülvevő teret, amely aztán nem hagyott szó nélkül elmenni minket sem. „Halkan élünk” – áll a Fogasház homlokzatán, s mintha tényleg ezt üzennék a bérházak: halkan, igen, de élünk.
