Fotó: Eamonn McCabe
Bár Alan Bennett nem tekint magára nemzeti kincsként, ha egyetlen íróval kellene összefoglalni a kortárs angol irodalom lényegét, akkor csakis ő jöhetne számításba. Abszurdan hétköznapi helyzetekbe sodorja főként az alsó középosztályból kikerült hőseit, fanyar humorral nevettet, ám ha kell, magán nevet a leghangosabban. Ma lett nyolcvan éves „a hétköznapiság Mozartja, a próza Picassója”, aki olyan alaposan dokumentálta az életét, hogy a gyanútlan olvasónak könnyen olyan érzése lehet, hogy személyesen is ismeri.
Bennett 1934-ben született Leeds Armley nevű kerületében. Anyja háztartásbeli volt, apja hentesként dolgozott, környezetükben pedig csak úgy zsongtak a pletykás yorkshire-i asszonyok. Nemcsak az általuk kikotyogott történetek, de a Morecambe öbölbe szervezett kirándulások is kitörölhetetlen emlékeket hagytak Bennettben, ezek az emlékek később könyvekben és színdarabokban bukkantak fel újra. A helyi általános iskola után - ahol osztálya egy másik bestseller-szerzőt, Barbara Taylor Bradfordot is kitermelt - a leedsi Modern School gimnázium következett, a katonai szolgálat alatt pedig oroszt kezdett tanulni a brit fegyveres erők iskolájában, a Joint Services Schoolban. Végül Cambridge-ben kötött ki, ám hamarosan megpályázott egy ösztöndíjat Oxfordba, és az ötvenes éveket középkori történelemtanulással töltötte.
Abszurd hétköznapok
A komédia műfajával először a rádióban találkozott, bár később azt nyilatkozta, hogy a népszerű rádiós komikusokkal egy baj van, az, hogy „könyörtelenül vidámak”. A történelmi tanulmányokat végül a színpad húzta keresztül - Bennett már debütáló darabjával, a Peter Cookkal (brit színész, író, komikus), Jonathan Millerrel (brit színházi és operarendező, író, televíziós személyiség) és Dudley Moore-ral (brit színész, komikus, zeneszerző) közösen írt és előadott szatírával, a Beyond the Fringe-dzsel hírnevet szerzett magának. A politikailag elég szabadszájú darabot 1960 augusztusában mutatták be az Edinburgh fesztiválon, majd később Londonba és New Yorkba is eljutott.
Négy kihagyhatatlan Bennett-könyv:
Nagyon úgy tűnik, hogy a magyar fordítóknak nem Alan Bennett a kedvencük. Eddig egyetlen könyve jelent meg magyarul, A királynő olvas című 2007-es (2009, Magvető) kisregény, amely II. Erzsébet olvasási szokásaiba enged bepillantást. Mivel még a canterburyi érsek is a csillogó TV-showkat részesíti előnyben a könyvekkel szemben, az udvar nem nézi jó szemmel a királynő új hobbiját, és megpróbálják őt lebeszélni a különcködésről. Hiszen állításuk szerint „jóllehet az olvasást nem lehet kimondottan elitistának bélyegezni, mégsem a megfelelő üzenetet küldi a nyilvánosság számára. Némileg kirekesztőnek hat.”
„Az írókkal, döntötte el a királynő, alighanem mégiscsak legjobb a könyveik lapjain találkozni, és ők maguk legalább annyira az olvasó képzeletének szülöttei, mint a regényeik szereplői. Ráadásul szerintük szemlátomást nem az ember tesz nekik szívességet azzal, ha elolvassa a könyvüket. Nem, hanem ők tettek az embernek szívességet azzal, hogy megírták.”( in: A királynő olvas)
Az 1970-es évek elején egy csavargónő, bizonyos Miss Shephard, a rozsdás furgonjával beköltözött Bennett Camden Townban található házának kertjébe, és ott is maradt egészen 1989-ben bekövetkezett haláláig. Bár az élet írja a legjobb történeteket, nem árt, ha néha papírra is vetik őket, ezért 1989-ben elkészült a Lady in the Van. A történetben két Alan Bennett nevű figurának, az argentin nagykövetségnek, és egy elektromos kerekesszéknek is kitüntetett szerep jut.
Bennett háza Camdenban
Bár a Tháliában és Szegeden is sikerrel játszották, és a Magyar Televízió még egy különösen jól sikerült, bravúros szereposztású tévéjáték-sorozatot is forgatott belőle, Bennett legismertebb műve, a Talking Heads I-II. sohasem jelent meg magyarul. Pedig a tizenkét monológ mindegyike remekmű, szerepeljen bennük a helyi lelkész pityókás neje, dudorászó férj vagy az idős hölgy, aki mindenkit levelekkel bombáz. (Innen üzennénk az MTVA-nak, hogy kérjük vissza a Beszélő fejeket az archívumba!)
Bennett a rákkal küzdött, amikor az Untold Stories című monumentális memoárköteten dolgozott. Azt gondolta, hogy a könyv csak halála után fog megjelenni, ezért minden eddiginél őszintébben vallott életéről. Ebben a kötetben beszélt először nyíltan homoszexualitásáról - ezt a témát korábban elintézte annyival, hogy a szexualitásáról kérdezni épp olyan értelmetlen, mintha egy Szaharát épp megjárt embertől azt kérnénk, hogy válasszon két ásványvízmárka közül. Korábban nőkkel is volt kapcsolata, ráadásul épp miattuk szokott le az interjúadásról, ugyanis 1993-ban a New Yorker olyan gondolatait publikálta egykori takarítónőjével folytatott viszonyáról, amelyeket nem akart nyomtatásban látni. A memoárban nemcsak szerelmi életéről, de anyja depressziójáról és saját betegségéről is őszintén vall.
1966-ban írt (és előadott), közkedvelt sorozata, az On the Margin sajnos a BBC „környezettudatosságának” áldozata lett, a részeket őrző kazettákat újrahasznosították. Alig pár hónapja viszont felbukkant egy kazetta, amit a sorozat 1967-es ismétlése alatt rögzítettek, így Bennett első önálló tévéshowja visszakerülhetett az archívumba. Első színdarabját, a Forty Years On-t 1968-ban mutatták be, majd beindult a nagyüzem, és szinte minden évben született egy újabb Bennett-darab, forgatókönyv, novella, rádió- vagy tévéjáték, fikció vagy nonfiction. Az igazi televíziós áttörésre 1979-ig kellett várnia - a London Weekend Television ekkor hat Bennett-színdarabot is bemutatott. A darabok, melyek közül öt nyomtatásban is megjelent, többek közt a családi elidegenedést, a félénkséget és a halál közeledtét tárgyalták. A legtöbb figyelmet a széria harmadik darabja, a The Old Crowd kapta – bár főleg gyűlölet és negatív komment formájában. A darab egy polgári vacsora körül bonyolódik, amelynek résztvevői a társadalom összeomlását vitatják meg, a szoba mennyezetén megjelenő repedés pedig már a nyitójelenetben figyelmeztet a társaságban, és a társadalomban jelen lévő törésvonalra.
Egy lencsészsákon (Susan szerepében Börcsök Enikővel)
A nyolcvanas években Bennett számos darabot írt valós személyekről, például Franz Kafkáról (pontosabban a legnemesebb testrészéről, ami jelen esetben nem az agya) vagy az angol drámaíróról, Joe Ortonról. Leghíresebb darabját, a Beszélő fejeket (Talking Heads) 1988-ben mutatták be – a monológokat többek között a szerző és Maggie Smith adták elő. Tíz évvel később újabb hat fej nyitotta ki a száját, és kanonizálta mondandóját klasszikussá.
Nem sokkal az első Beszélő fejek-sorozat után bemutatták Bennett egyik legszemélyesebb munkáját, a Dinner at Noon című dokumentumfilmet.
Nem túlzás azt állítani, hogy a memoár Bennett kedvenc műfaja - írt saját bizarr élménye ihlette színdarabot (The Lady in the Van), az életét a gyerekkortól a Beyond the Fringe sikeréig megtárgyaló vaskos kötetet (Untold stories), 2012-ben két gyerekkori darabot is jegyez (Hymn, Cocktail Sticks), a London Review of Books pedig minden karácsonykor közzéteszi az éves naplóját. Bár egészen indiszkrét részleteket is az olvasók elé tár, van valami, amiről szinte sohasem beszél – az egészsége. Vastagbélrákjáról például csak öt évvel a kezelés után, 2005 szeptemberében mesélt, a betegséget pedig egy levakarhatatlan, kellemetlen fickóhoz hasonlította. Az orvosok ötven százaléknál kevesebb esélyt adtak annak, hogy felépül, szerencsére nem lett igazuk.
Szeretni egymást, különben meghalunk zavarunkban
Bennett pár napja azzal borzolta a brit olvasók idegeit, hogy kijelentette, sokkal jobban szereti az amerikai írókat, mert úgy érzi, az angol írók nem mondanak neki túl sokat. (Bár például a fiatal brit drámaíróról, James Grahamről többször is elismerően nyilatkozott.) Nem tartja magát túl jó olvasónak, olyasmit például sosem olvas, ami gondolkodásra késztetné, bár tisztában van vele. Ha amerikai kedvencet kellene megneveznie, akkor Philip Roth-ot mondaná, bár az előző kijelentés tudatában nem biztos, hogy Roth is örülne ennek. Mikor egy interjúban az írása fejlődéséről kérdezték az elmúlt 50 év során, csak annyit válaszolt, hogy ma már kicsit figyelmesebb az olvasókkal és a nézőkkel. Régebben sokkal hosszabb monológokat írt, és elvárta a nézőktől, hogy befogadják, ma viszont már néha azok a színészek is eszébe jutnak, akik előadják a darabjait. Egy újságírónak felidézte például John Gielgud (Peter Grenaway Prosperója – a szerk.) esetét, aki a Forty Years On manchesteri bemutatóján nemhogy a saját szavaira, de még a többi karakter nevére sem emlékezett, ám egyáltalán nem zavartatta magát amiatt, hogy teltház ült vele szemben.
Részlet a Micimackó hangoskönyvből, előadja: Alan Bennett
Bennett sosem beszélt szüleivel a szexuális beállítottságáról. Sosem coming outolt, mert tudta, hogy nagyon kellemetlenül érintené őket, és mert akkoriban olyan kevés tapasztalata volt szerelmi kérdésekben, hogy még azt sem jelenthette ki magáról teljesen őszintén, hogy meleg. Hymn című 2012-es darabjába viszont beleírt egy jelenetet, melyben a szülők posztumusz diskurzust folytatnak gyermekükkel a témáról. Bennett úgy érzi, az apja tudott a dologról, az anyja pedig bár nem volt vak, úgy tett, mintha nem sejtene semmit. Úgy véli, kettejük közül az apját dúlta volna fel jobban a dolog. Az élettársi kapcsolatot fontosnak tartja, ám fogalma sincs, hogy a szélsőjobboldali konzervatívok miért csinálnak ekkora ügyet a melegházasságból, szerinte az egész ügy csak vihar a biliben. Ő eddig is egyenjogúnak érezte magát a többi emberrel. Amikor állandó partnerével, a World of Interiors című lakberendezési és designlap szerkesztőjével, Rupert Thomas-szal élettársak lettek, se virág, se zene nem volt, a camdeni anyakönyvi hivatal tisztviselője kicsit csalódott is emiatt.
A gyűlölt első változat
Mint ahogy Bennett is csalódott, amikor először pillantotta meg a National Portrait Gallery által megrendelt portrét saját magáról. A kép szerinte annyira rosszul sikerült, hogy nem a galéria falán, hanem a pincéjében van a helye. Az intézmény kénytelen volt egy újabb festményt rendelni, mivel az első Bennett túl öregnek látszott. A második kép, melyen egy elektromos dugasz és egy rakás alma mellett kapott helyet, szintén nem nyerte el a tetszését, ám ez már bekerült a galéria gyűjteményébe. A művész, Tom Wood az elektromos dugasszal az író modern oldalára akart rávilágítani, és arra, hogy egyáltalán nem az a „hajadon nagynéni”, akinek az emberek lefestik. A festmény születésének idején ráadásul szerinte tényleg nagyon modern volt, hiszen még egy Audit is birtokolt.
Bennett a betegsége óta már kevésbé aktív, bár ez csak annyit jelent, hogy mindössze tíz-tizenöt könyvet és darabot írt vagy publikált az utóbbi években. Ideje nagy részét főleg utazgatással tölti, és mióta túlélte a rákot, hírneve miatt sem aggódik annyira. Már csak annyit szeretne, hogy egy kedves emberként emlékezzenek rá. Túl jól ismeri magát ahhoz, hogy tudja, ez nem lesz egyszerű.
