Mondjuk Christopher Nolan bejelentené, hogy prequelt forgat Orson Welles Aranypolgárához. Vagy Cormac McCarthy, hogy előzményt ír Melville Moby Dickjéhez. Biztos akadnának páran, akik izgalommal tekintetének a projektekre, de a többség valószínűleg csak a homlokát ráncolná, és értetlenül azt kérdezgetné, hogy „mégis, minek?”. Valami ilyesmi ez a Before Watchmen. Hiába vesznek részt benne a képregényművészet legjelesebb amerikai képviselői közül néhányan, a bő huszonöt éves eredeti minisorozat olyannyira kerek, egész, és olyannyira „szent”, hogy nehezen lehet józanul megindokolni a hozzányúlást. Ja, miket is beszélek: pénz. Elég józan indok, nem?
A Watchmen – Az őrzők (ahogy itthon megjelent) természetesen képregénytörténeti mérföldkő, klasszikus, mestermű, valóban olyasmi, mint ami a filmművészetnek az Aranypolgár volt: a médium határainak feszegetése, amellett a klasszikus szuperhősmítosz deheroizálása, mi több, atomjaira bontása, mozgóképes eszközök egész sorának (zoomolás, leblende) képregényes elterjesztése, tematikailag és szerkezetileg is precíz és komplex mű. Nem mellesleg, Frank Miller The Dark Knight Returns című Batman-klasszikusával együtt felnőttkorba léptette, és a korábbinál jóval szélesebb körben fogadtatta el az ún. kilencedik művészetet.
Persze ha félretesszük kicsit az előzményekkel kapcsolatos cinizmusunkat, akkor meg kell említeni, hogy a Watchmen alkotói, Alan Moore és Dave Gibbons maguk is terveztek egy prequelt a ’80-as években, ami a ’40-es évekbeli Minutemen nevű szuperhőscsapatról szólt volna. Idővel azonban Moore és a DC viszonya, különböző, főleg a Watchment érintő jogi viták miatt olyannyira megromlott, hogy az író minden kapcsolatot megszakított a kiadóval, és nagyjából „kenjétek a hajatokra az egészet” attitűddel viharzott ki az ajtón. A DC többször is próbálkozott békülni Moore-ral, legutóbb 2010-ben ajánlották fel neki, hogy visszakapja a Watchmen jogait, ha cserébe szállít nekik hozzá előzményeket és folytatásokat. Moore-t azonban ekkorra már nem érdekelte a dolog, ahogy ő fogalmazott, „főleg nem ilyen feltételekkel”. A „kenjétek a hajatokra az egészet” valószínűleg ehelyütt is elhangzott.
A DC így hát nélküle indította útjára a projektet. Idén februárban jelentették be, hogy hét előzmény minisorozaton dolgoznak, a Before Watchmen gyűjtőcím alatt: a Minutemen (Moore és Gibbons eredeti prequel koncepcióját használva), a Komédiás, a Selyem Kísértet, Dr. Manhattan, Rorschach, az Éjjeli Bagoly és Ozymandias mind megkapják a maguk külön szériáját. A júniusban elstartolt sorozatokat egy különszám, egy epilógus fogja lezárni, ami valószínűleg összeköti majd a más-más szálakon futó történeteket.
Moore természetesen önmaga volt, vagyis nem maradt csendben: szerinte az egész Before Watchmen „totálisan szégyentelen”, és nem érdekli őt semmiféle anyagi kompenzáció érte, inkább azt szeretné, ha a projekt egyszerűen nem létezne (ez egyébként a szokásos hozzáállása a műveiből készült adaptációkhoz is). Gibbons, aki vele ellentétben több Watchmen-projektben is részt vett tanácsadó ként(Zack Snyder filmjében és az ahhoz kapcsolódó számítógépes játékban is – utóbbiért saját bevallása szerint pofátlanul sok pénzt kapott, pedig szinte semmit nem csinált) egy júniusi videojéték-fesztiválon közölte roppant sommás véleményét: egyetlen, félig elfojtott röhögéssel minősítette az egész Before Watchment, majd egy arra irányuló kérdésre válaszolva kurtán csak annyit tett hozzá, hogy esze ágában sincs beszélni róla.
Mi azért beszéljünk róla kicsit. Az első részek alapján a Before Watchmen színvonala a csapnivalótól a mérsékelten szórakoztatóig terjed. Vannak benne itt-ott érdekes ötletek, történeti, strukturális, rajz- és karakterszempontból, de semmiképpen nem méltó a nagy elődhöz – és itt nem csak arról van szó, hogy egy Watchmen-folytatással/előzménnyel szembeni követelmények eleve teljesíthetetlenek, ugyanis ezek a képregények az előd esszenciájának mondanak ellent. Moore és Gibbons eredetije a tipikus szuperhőstörténet kiforgatása, dekonstrukciója volt, ezek pedig maguk a tipikus szuperhőstörténetek (ironikus módon pont a The Minutemenbe szorult egy leheletnyi szatirikus él, pedig, lévén a maszkos igazságosztók hajnaláról regél, az az egyetlen, ami meglenne mítoszrombolás nélkül is). És bár az első számok megjelenését órási siker követte (júniusban mind a négy Before Watchmen képregény eladásai átléptek a 100 ezres példányszámon), a második részekre 36-40%-ot esett az érdeklődés - vagyis sok a csalódott olvasó.
Tény, hogy bizonyos szempontból az egész koncepció eleve halva született. Moore és Gibbons képregénye egy adott kor klasszikusa, ott és akkor tudott olyan sokat jelenteni a kilencedik művészetnek – az a bravúr pedig megismételhetetlen. Amit a DC most csinál, az a kiárusítása, a kommercializálása valaminek, ami egyedi és utánozhatatlan. A Watchmen azért tudott az lenni, ami, mert más volt, mint a többi képregény a piacon. A Before Watchmen nem más. Pont ugyanolyan, mint a nagy átlag, vagyis elveszítette minden nagyságát és különlegességét.
Hogy hogyan és miért, arra a következő cikkben térünk majd ki - merthogy folytatása következik. Mint a Watchmennek.
