A DC gyorsan vérszemet kapott Jerry Siegel és Joe Shuster Supermanjének 1938-as sikere után. Az Acélember épp csak elkezdte bebetonozni pozícióját a popkultúrában, a kiadó szerkesztői máris új szuperhős után néztek. A 18 éves Bob Kane, még szinte csak fél lábbal a képregényiparban, egyetlen éjszaka alatt megrajzolta a Sötét lovag első vázlatát: egy vörös-fekete ruhás, denevérszárnyakat és ún. dominó maszkot viselő hőst, a papírra pedig ezt írta: Bat-Man. De a karakter Kane barátjának, Bill Fingernek köszönhetően nyerte el végső formáját: a csak a szem környékét takaró maszk helyett kapott egy hegyes fülű, csupán a szája környékét szabadon hagyó álarcot, a szárnyakat köpenyre cserélhette, a vörös színnek pedig búcsút mondhatott. A figurát egyértelműen a korszak kaland- és ponyvahősei ihlették, Zorrótól Doc Savage-on át az Árnyékig, az ezt kiegészítő mesterdetektíves aspektussal – Sherlock Holmes nyomán – szintén Finger állt elő. (Annak ellenére, hogy milyen nyilvánvalóan nagy szerepe volt Batman megalkotásában, Finger munkáját hosszú évtizedekig nem ismerték el, és a képregényeken a mai napig is a „Batman created by Bob Kane” felirat áll.)
A Sötét lovag első története a Detective Comics címú antológiasorozat 27. számában jelent meg, 1939-ben. A főhősnek egy egyszerű gyilkossági rejtélyt kellett megoldania, majd természetesen ártalmatlanná tennie a menekülő tettest. Gordon felügyelő az egyetlen a később állandóvá vált mellékszereplők közül, aki szintén felbukkant (sőt, már a legelső panelen szerepelt, barátjával, Bruce Wayne-nel társalogva), plusz már ekkor megjelent a Batmobil őse, ami itt még csak egy közönséges autó volt. Keveset hangoztatott érdekesség, hogy az olvasók sztorivégi fordulat formájában tudták meg, hogy Batman és a milliárdos Wayne ugyanaz a személy. A Sötét lovag eleinte tipikus krimis-ponyvás környezetben ostorozta az alvilágot (noha már a 29. számban felbukkant az első visszatérő szupergonosz, az őrült tudós, Doctor Death), de mindössze pár hónap elteltével beszivárogtak a sorozatba a természetfeletti elemek is, mint pl. a vámpírok és a farkasemberek (méghozzá egy Magyarországon játszódó sztoriban, a Detective Comics 32-ben). Ezekben a korai, sötét tónusú, a krimi és a horror közt ingadozó füzetekben Batman még minden különösebb gond nélkül lövöldözött le bűnözőket, és nem különbözött sokban az akkori tipikus ponyvahősöktől (egykedvű kommentárja, ahogy egy gyilkost beleöklöz egy ipari savtartályba: „A fitting end for his kind".)
A 33. számban (vagyis a hetedik füzetben, amiben Batman felbukkant) ismerték meg az olvasók a főszereplő háttértörténetét: a szülők meggyilkolását, az alvilág elleni hadjáratának megfogadását, és az ablakon áttörő denevért, ami inspirációként szolgált a jelmezhez és a félelemkeltéshez. Ez adott dimenziókat Bruce Wayne addig egyszerű karakterének. Tragikus, a múlt által kísértett hős lett, aki számára a bűn elleni harc esküben fogadott kötelesség, és az elkövetkező években, évtizedekben személyiségének ez az aspektusa mind meghatározóbb lett, kötelességérzete sok írónál megszállottsággá fajult. És ez a sosem gyógyuló nyílt seb, aminek fájdalmát Gotham bűnözői felé közvetítette, ez tette őt igazán emberivé, ez tette a kalandjait átélhetővé.
Közben fokozatosan bővült a mitológia a máig alkalmazott karakterekkel és eszközökkel: a főhős elkezdte hordani a svájci bicskánál is menőbb, mindenféle hasznos kütyüt és fegyvert rejtő övét, kiszuperálódott a Batmobil, megjelent a Batplane, és felbukkant az őrült pszichiáter, Hugo Strange. Bár Batman a kezdettől fogva nagy népszerűségnek örvendett, az igazi áttörés a 38. számmal következett be: ekkor bukkant fel először tinédzser segítője, Robin (ismét csak Bill Finger javaslatára, aki szerint „Holmes” mellé kellett egy „Watson”), és az eladások varázsütésre megduplázódtak. Ennek két következménye volt: egyrészt, 1940 tavaszán elindították a karakter saját sorozatát, a Batmant (plusz idővel a Detective Comics is szinte csak az ő történeteit közölte), másrészt, mivel Robinnak köszönhetően a széria sokkal több fiatal olvasót vonzott, mint korábban, a szerkesztők megtiltották az íróknak, hogy a főhős gyilkoljon, és lőfegyvert hordjon magával (ez a tilalom máig érvényes).
A Batman első száma nem csak, hogy részletesebben újramesélte a főhős háttértörténetét, de bemutatta máig elsőszámú ellenségét, a pszichopata gyilkos Jokert (plusz még a Macskanőt is), aki a következő egy-két évben fokozatosan alakította ki bizarr „kapcsolatát” a Sötét lovaggal, és vált egyre őrültebbé. A második világháború után azonban a szuperhősök népszerűsége csökkent, mire a DC új taktikával állt elő: a sorozat maga mögött hagyta a sötét, komor, horrorisztikus krimiket, és könnyedebb, lazább, viccesebb és pozitívabb hangvételt ütött meg, Batman pedig egy mosolygós, kötelességtudó apafigurává vált, aki sosem volt rest megosztani az olvasóval a történet tanulságát. Ez persze az ellenségeit is érintette: Joker egy komikus, gőgös félbolonddá vált, akit Batman és Robin gyakorta egy „The Joke’s on you, Joker” felkiáltással ütött ki. Az egykori őrült gyilkosnak még saját Jokermobilja is volt, azzal sietett a bajba jutott bűnözők megsegítésére, akik a denevérjel mintájára Joker-jellel riadóztatták őt.
A sci-fi lázban égő ’50-es években a főhős és Robin térdig gázoltak a bizarr, vidám fantasy történetekben, űr- és dimenzióutazásokban (de persze voltak nagy mérföldkövek is: ekkoriban találkozott először Batman és Superman, és rögtön meg is alapozták a barátságukat). És bár a ’60-as években voltak próbálkozások rá, hogy visszatereljék a figurát a gyökereihez (még hűséges komornyikja, Alfred is hősi halált halt az egyik sztoriban – igaz, a rajongók felháborodása után visszatért), az 1966-ban indult híresen bugyuta Batman tévésorozat népszerűsége ezeket karóba húzta. A képregénynek tükröznie kellett az Adam West show hangulatát, azaz bolondosnak és infantilisnek kellett lennie (Joker pl. kapott egy saját sidekicket, egy törpe, Gaggy nevű bohócot). A karakter ekkor élte népszerűségének csúcsát: az óvatos becslések szerint is közel 900 000 példányt adtak el a Batman egy-egy füzetéből. A tévésorozat 1968-as megszűnésével azonban a képregény is rohamosan veszített a népszerűségéből.
Ismét irányváltásra volt szükség: a ’70-es éveket Dennis O’Neil és Neil Adams legendás párosa határozta meg (annak ellenére, hogy egyébként viszonylag ritkán dolgoztak ténylegesen együtt) – ők végre visszaterelték a Sötét Lovagot a ’40-es évek komorabb, földhözragadtabb hangvételéhez. Rengeteg klasszikus sztori (The Laughing Fish, amiben Joker őrültebb, veszélyesebb és gyilkos humorúbb volt, mint valaha), karakter (Ra’s Al Ghul, és lánya, Talia) és maradandó, az írókra és rajzolókra máig komoly hatású ábrázolásmód (Batman vadul lobogó köpenye, Joker állandó, arcára fagyott vigyora) született akkoriban. Gótikus, komor hangulat uralta ezt a korszakot, és bár a főhős többnyire átlagos gengszterekkel, gyilkosokkal, illetve a már ismert visszatérő ellenségeivel szállt szembe, akadtak a fantasy és a horror területére bekacsintó sztorik is, szörnyekkel és szellemekkel. A rajongóknak tetszett az új irány (sok akkori történet máig klasszikusnak számít), de a szélesebb közönség lassan búcsút mondott a karaktereknek: az eladási mutatók csaknem két évtizeden át folyamatosan csökkentek, míg 1985-ben mélypontra jutottak.
Abban az évben startolt el a DC Crisis on Infinite Earths című crossovere, ami eltörölte az addigi kontinuitást, hogy a sorozatok és karakterek tiszta lappal indulhassanak újra, megfelelve a modern követelményeknek. Frank Miller 1986-ban írta meg a The Dark Knight Returns című klasszikusát, ami egy disztópikus jövőben játszódott, és egy 55 éves Batmanről szólt, aki a nyugdíjból tér vissza, hogy még egyszer megmentse Gothamet legnagyobb ellenségeitől. A szuperhősmítoszt a Watchmenhez hasonlóan deheroizáló sztori társadalmi és politikai témák érintésével, és a karakter egyes aspektusainak újraértelmezésével betonozta be hírnevét, és vált vízválasztóvá az egész művészeti ág számára (a szintén 1986-ban megjelent Watchmennel együtt). Egy évvel később ismét Miller robbantott: az Első év (Year One) Batman eredettörténetének addigi legrészletesebb, legsötétebb és legrealisztikusabb elmesélése, máig megkerülhetetlen mű a Sötét Lovag iránt érdeklődőknek (még Christopher Nolan filmjei előtt Darren Aronofsky próbálta ennek a sztorinak az adaptációjával rebootolni a ’90-es években megfeneklett Batman fimfranchise-t).
Az olyan sikerek, mint Alan Moore Gyilkos tréfája (The Killing Joke), Grant Morrison Arkham Elmegyógyintézete (Arkham Asylum), Jeph Loeb Long Halloweenje, Tim Burton ’89-es mozifilmje, a ’92-ben indult animációs sorozat, vagy a Halál a családban (Death in the Family), amiben Joker meggyilkolja Robint, illetve a Knightfall saga, amiben egy új szupergonosz, Bane, eltöri a főhős gerincét, segítettek benne, hogy a karakter és a hozzá kapcsolódó sorozatok végleg megőrizhessék sötét és komoly hangvételüket. Ennek köszönhetően jöhetett létre a ’90-es évek egyik leggrandiózusabb képregényes sztorija, a No Man’s Land is, ami egy földrengés által lerombolt, csaknem teljesen kiürített, és a kormány által senkiföldjének deklarált, az őrültek és gengszterek által egymás közt felosztott Gothamben játszódott, majd’ egy éven át. Aztán mindezt a komorságot a 2000-es évek közepére sikerült is túlzásba vinni: Batman zárkózott tahó lett, aki a legközelibb szövetségeseivel sem osztott meg semmilyen információt, viszont kiképzőtisztként ugatta nekik a parancsokat, mindenkinek kétszavas morgásokkal válaszolt, a rendőröket a csicskásaiként kezelte, és úgy általában véve, csak árnyékokba húzódva, gyanakodva, összeszűkült szemmel méregette a világot (ez a viselkedése a War Games című crossoverben ért csúcs-, pontosabban mélypontjára). Az áldatlan állapotból James Robinson rángatta ki a 2006-os Face the Face című sztoriban, aminek Kétarcú volt az antagonistája. Bruce nem csak, hogy ismét elviselhető modorú és természetű hős lett, de örökbe fogadta Tim Drake-et, a harmadik Robint is. Enyhén szólva ráfért némi emberi gesztus.
A 2000-2010-es évek kétségkívül legnagyobb újítása azonban az, hogy a Sötét Lovag biológiailag is apa lett. Damien Wayne, Batman és Talia Al Ghul közös gyermekének eredete még egy 1987-es sztoriig nyúlik vissza (Son of the Demon). Bruce és Talia összeházasodnak, és a nő teherbe esik – de nem sokkal később elválik férjétől, és azt hazudja neki, hogy elvetélt. A DC sosem tudott mit kezdeni ennek következményeivel, így a ’90-es években egyszerűen kontinuitáson kívülinek minősítették az egészet, és remélték, hogy mindenki jó gyorsan elfelejti. Aztán 2007-ben jött Grant Morrison, és úgy döntött, hogy a házasság-teherbe ejtés-szülés mégis megtörtént, és azóta Batmant a saját fia segíti az új (minden korábbinál agresszívabb és fiatalabb) Robinként. Az apa-fiú dinamikát jelenleg Peter J. Tomasi aknázza ki a Batman and Robin című sorozatban (nagyszerűen), míg a Sötét Lovag képregényes franchise-ának zászlóshajóját Scott Snyder (American Vampire) írja (még nagyszerűbben). A DC tavalyi rebootja nem különösebben érintette a karaktert, a népszerűsége pedig – köszönhetően Christopher Nolan filmjeinek is – talán nagyobb, mint valaha. A már említett kettő mellett fut további két sorozat az ő főszereplésével (Batman: The Dark Knight, Detective Comics), és még hét, a karakteréhez kapcsolható egyéb széria (Batwoman, Batgirl, Nightwing, Catwoman, Batwing, Birds of Prey, Red Hood and the Outlaws). Geoff Johns és Gary Frank pedig épp mostanság gondolta újra az eredettörténetét az Earth One című graphic novelben. Batman nemsokára 75 éves lesz – és semmi nem mutat arra, hogy nem áll előtte még legalább 75 sikeres év.
