Batman és a gézbe bugyolált ismeretlen

C
BATMAN – HUSH Írta: Jeph Loeb, Rajzolta: Jim Lee, Képes kiadó, 2007.

 
Most, hogy húsz év képregény-történelmét törölték ki a Pókember históriájából egyetlen elképesztően agyalágyult szerkesztői döntéssel (az egész amerikai rajongóhorda emiatt fortyog jelenleg, hamarosan beszámolunk róla), érdemes megvizsgálni egy olyan, klasszikusként aposztrofált, ám a szememben meglehetősen középszerű történetet, amelynek szintén csak az alkotói koncepció ad gerincet, de egyébként csak borzalmasan ciki, szappanopera-szerű fordulatok garmadájából áll.

A Hush (eredetileg a Batman 608-619-ben jelent meg) vérbeli event-képregény, minden nagyobb cég évente elereszt egy ilyet. Általában un. crossoverek, összes híresebb figurájukat ugyanabba a cselekménybe passzírozó szériák szoktak lenni, és a Hush is hasonló: csak és kizárólag amiatt, hogy Batman ellenfeleit valahogy a narratívába tuszkolja, Jeph Loeb a leglejátszottabb húzásoktól sem riad vissza.

Mikor nyilvánvaló vált, hogy a történet egy divatbemutató kifutójához hasonlatos pofafürdető-kellékként funkcionál mindössze, nos, abban a pillanatban vesztettem el az érdeklődésemet a sztori iránt, amely egyébként a következő: Batmant egy gézbe bugyolált ismeretlen el akarja tenni láb alól. Célja elérésének érdekében a Denevérember szuperbűnöző-ellenfeleit kezdi manipulálni, távirányítással vagy meggyőzéssel ugrasztva őket Bruce Wayne-nek. Odáig elmegy, hogy előhívja Batman egyik halott „családtagját”… Vagy ez is csak illúzió?

És épp az a probléma, hogy igen, az is csak átverés, pedig a vége felé ezzel az említett fordulattal végre valami súlyt lehetett volna adni az addig csak cameók sorozatából álló történetnek. Sajnos Loeb egy igazi hack, már a Long Halloween-ben (1997) is ugyanezt a formulát erőltette, amit azóta is jópárszor elővett. Mi a frászt lehetne várni a rettentően középszerű Smallville és hasonlóan ergya Hősök kreatív producerétől vagy mi az anyámkínjától?

Hála istennek, hogy a Jim Lee-t szerződtették le a történet illusztrálására, mert a rajzok (és a színezés) valami egészen szenzációsak. Lee, aki a nyolcvanas évek végén megújította az X-Men-t és a kilencvenes évtizedben a legnagyobb független kiadó, az Image Comics igazgatója lett – nincs jobb szó rá – zseni. Olyan dinamikát, olyan látványt, olyan magával ragadó akciót az amerikai rajzolók közül csak kevesen képesek papírra vinni, mint ő.