Jeff VanderMeer: Expedíció, fordította: Török Krisztina
Agave, 2014, 176 oldal, 2980 HUF
Jeff VanderMeer (forrás: Agave Könyvek)
Jeff VanderMeer főleg az Ambergis nevű képzeletbeli városában játszódó weird fiction regénysorozatával vált ismertté, noha az igazi népszerűséget valószínűleg idei művei hozzák majd el neki. 2009 óta szerkesztőként és kiadóként főleg ismeretterjesztő és szakirodalmi műveken dolgozott, hosszú kihagyás után nemrég kezdett bele új fikciós művébe. Ebből állt végül össze a Déli Végek-trilógia, melynek Expedíció című első kötetét leginkább fojtogató, szürreális atmoszféra és gyönyörű, delíriumos nyelvezet jellemez. VanderMeert a mű ihlette lázálomról, zenei inspirációkról, és sok más érdekességről kérdeztük.
2009-ben jelentkezett utoljára regénnyel, viszont az elmúlt időszakban sem volt tétlen. Írt és szerkesztett, prózai és szakmai műveken dolgozott. Meséljen kicsit erről a néhány évről.
Először is befejeztem az Ambergis-sorozatot, amelyen egész addigi felnőtt életem során dolgoztam, utána még egy ideig nem álltam készen új regényre. Közben több olyan lehetőség is adódott, hogy más fajta könyveket csinálhattam, ilyen például a feleségemmel együtt szerkesztett The Weird, ami egy 750 ezer szavas, a weird fiction műfaj 100 évét átfogó antológia. Közben két másik regényt is félig megírtam, amelyeket most, hogy a Déli Végek-trilógia teljes, szintén befejezek majd. Az igazság az, hogy a többi könyves munkám nagyon sokat segített az írásban. A The Weird megalkotása során több mint ezer novellát kellett elolvasnom, és rengeteget tanultam belőlük.
Ezek hagyományos értelemben vett „munkák"? Vagy hasonló élményt nyújt más művek felfedezése, kielemzése, szerkesztése, mint saját alkotásokon dolgozni?
2007 óta vagyok teljes munkaidős író, úgyhogy főleg klasszikus munkák, de szerencsére csak olyan projekteken dolgozom, amelyeket én is nagyon akarok. Például ott a The Illustrated Guide to Creating Imaginative Fiction, ami egy igazi álomkönyv volt számomra. Persze más, mint prózát írni. Az számomra olyan, mint teljesen odáig lenni egy helyért, ahol élünk, az ott élő emberekért, amikor nem is látsz mást. A többi, mondjuk, szerkesztői munkát inkább egy matematikai egyenlet megoldásához tudnám hasonlítani.
Több interjúban is mondta, hogy nem rajong a műfaji skatulyázásért, viszont számos steampunk és weird fiction kötet létrejöttében vett részt. Fontos önnek ez a két műfaj?
Inkább arról van szó, hogy külön tudom választani a dolgokat. Amikor szerkesztő vagyok, szükségem van valamilyen támpontra, kapaszkodóra, így könnyebb fókuszálni. Ha prózát írok, fontos, hogy ellenálljak mindennek, ami nagyon lehatárol, keretek közé szorít. A steampunk könyvek nagyon érdekesek voltak, feltérképezni ennek a népszerű alzsánernek fejlődését, ami egyébként minél népszerűbbé vált, annál furcsább és érdekesebb lett. Mert ha valamit steampunknak lehetett hívni, bármi is volt az, sokkal több olvasót vonzott. És ironikus módon az egésznek köszönhetően néhány igazán provokatív munka is megjelent, főleg novellák. A The Weirdnél is hasonló a helyzet, de ott lényegében inkább a sci-fi új hullámának köszönhetően. Egyébként mindig szívesen beszélgetek műfajokról, és egyúttal rombolom le a szigorú határaikat. Tudom, ellentmondásosan hangzik. Talán az is.
Mikor és hogyan kezdett körvonalazódni a Déli Végek ötlete? Korábban mesélte, hogy az Ambergris-regények ötletei sokszor szinte teljesen kidolgozva jelentek meg, mintha előre megálmodta volna őket.
A sorozat ötlete ismét egy álomból született, miközben hörghuruttal küszködtem. Egy alagútban mentem lefelé, a falon élő szövet volt, amire szavakat írtak, és egyre frissebbnek tűntek. Miután felébredtem, megírtam az Expedíció elejét, anno az Ambergis-szériába is pont így kezdtem bele. A különbség, hogy a történet ezúttal a valóság egy sajátos változatában játszódik, ami lényegében egy több mint 20 évvel ezelőtti, a floridai Panhandle vadonjában tett 14 mérföldes túrám helyszíne, kissé átformálva. Mire az Expedíció első fele elkészült, csaknem megszületett a három könyv történeti íve is. Eleinte felmerült bennem, hogy két regény legyen, aztán hogy négy, végül három lett. Nem tudatosan akartam trilógiát, egyszerűen csak a sztori szempontjából így tűnt a legjobbnak.
Az X Térséggel egyúttal egy új világ építésébe is kezdett. Előzetesen mit tart fontosnak, egy kíváncsi olvasónak mit érdemes tudni róla, akár a Déli Végek titkos ügynökségről?
Nos, az X Térség egy furcsa, titokzatos és elszigetelt partszakasz. Az Expedícióban leírtak előtt 30 évvel ezt a helyet egy ismeretlen esemény sújtotta, a területet egy láthatatlan határ vonta körbe, amelyen belül feltehetőleg mindenki eltűnt vagy meghalt. Később létrehozták a Déli Végek kormányügynökséget, azzal a megbízással, hogy felfedezőutakat küldjön az X Térségbe. Mivel mind rosszul végződött, a Déli Végek hozzáállása még titokzatosabb és paranoiásabb lett. A térségen belül van néhány jellegzetesség és iránypont: egy világítótorony, amelyen belül brutális erőszak nyomaira bukkannak a felfedezők, egy föld mélyébe ásott furcsa, tekergő alagút, és egy ismeretlen lény, akinek nyögéseit, sikolyait éjjelente hallani a távolból. Higgyétek el, nem az a fajta hely, ahol szívesen vakációznátok.
Az Expedíciót olvasva úgy éreztem, noha kellően eseménydús, mozgalmas, olyan, mintha egy prológus lenne. Mennyire kapcsolódnak majd a trilógia részei, és mennyire lesznek függetlenek egymástól?
A második regény a Déli Végek ügynökségbe kalauzol majd el, nagyjából hasonlóan, ahogy az Expedíció az X Térségbe vitt. A harmadik könyv a kettő ötvözete, mindkét helyszínen játszódik, és a végső rejtélyekre is fény derül. Tehát kapcsolódnak egymással, de külön is megállnak a lábukon.
Visszatérve a műfajokhoz: gondolkodtam, milyen címszavakkal lehetne definiálni a könyvet. Sci-fi, thriller, weird fiction, pszichológiai szépirodalom, kicsit mindegyik, és igazán talán egyik sem. Önhöz melyik áll közelebb?
Nehezen gondolok rá úgy, mint science fiction, inkább a karakterek és a műben szereplő környezet, a természeti táj felől közelítek. A helyszín és a környezet túlságosan személyes nekem, még úgy is, hogy át lett formálva. Talán pont ezért, valahogy nem igazán tudom így szétbontani, számomra inkább konzisztens, és a legtöbb, amit említettél inkább kémiai, és nem fizikai reakciókat vált ki.
A mű egyik nagy erénye a nyelvezete. Remekül összefűzött, sodró lendületű próza, és mintha alig egy-két alkalommal lenne lehetőség megállni, venni egy nagy levegőt. Kíváncsi lennék, milyen munkamódszerrel írta?
Mivel az írás közben beteg voltam, felkeltem, legépeltem nagyjából 4 ezer szót, majd visszaaludtam, és reggel ugyan így tovább. Tehát bizonyos mértékig könnyű volt, ugyanakkor az elmúlt 4 év során sokat gondolkodtam az utolsó regényem, a Finch szerkezetén, és arról, hogyan maradhat egy nem-lineáris elbeszélésmód is könnyen átlátható. Szóval valami olyasmi felépítést választottam, hogy a cselekmény tagolt, a párhuzamos szálak néha visszakanyarodnak, és ott folytatják, ahol elvágtam őket. Tartalmaz meglepetést, megtartja a feszültséget, és lehetőséget ad a reflexióra. Írás közben arra gondoltam, "regényt írok valakiről, aki céltalanul vándorol... talán senki sem fogja elolvasni?!" De nem igazán volt választásom, írnom kellett. Aztán a feleségemmel egy konferenciára mentünk, a kocsiban mellettem olvasta a művet, és hallottam az egyre szaporább légzését, és ahogy motyogja: "azt a kurva". És akkor tudtam, hogy rendben van. A végső szerkesztéskor nem is változtattam, úgy volt tökéletes.
Finch című regényéhez a nagyszerű Murder By Death készített zenei albumot. Az Expedícióhoz milyen zenét választana?
Írás közben csomó Mogwai-t hallgattam, és a furább cuccokat a The Churchtől, meg egy kis Tinderstickst és Three Mile Pilotot. De a Those Who Left című dal a Murder By Deathtől is remek lenne az Expedícióhoz.
A témában megjelent korábbi cikkeink:
Korábbi regényeinek helyszínei inkább városiak voltak, míg az Expedíció részben a természetet, és annak misztikumát járja körül. Olvastam, hogy gyerekkorában szerette az eldugott helyeket, ösvényeket, és a felfedezésükkel járó izgalmat. Visszaköszön ez a Déli Végekben?
Mindig is szerettem a természetet, sokat túráztam ismeretlen, elszigetelt helyeken. A feleségemmel néhány éve majdnem le sem jöttünk egy kanadai hegyről. Néhány útikönyv szerint a farkasok miatt jobb, ha sötétedés után nem maradsz ott, míg mások szerint az éjszakai hegynél nincs gyönyörűbb. De még egy észak-floridai túrámon is teljesen el lehetett tévedni, és persze nekem sikerült is. (Nem egész Florida olyan, mint Miami.) Van abban valami, ha az ember egy ilyen modern korban eltéved, kész csoda. Főleg, ha végül a visszautat is megtalálja. De sokáig nem tudtam ezekről a dolgokról írni, főleg fikciót. A korábbi regényeim mind a gyerekkori, tengerentúli élményeket dolgozták fel, utazásokat ismeretlen országokba. Mostanra megvan a kellő távolság ahhoz, hogy egy számomra igazán sokat jelentő helyről írjak.
Az Expedíció érdekes motívumai még az ember és ember, illetve ember és természet közötti kapcsolat és kommunikáció. Érzékletesen hozza párhuzamba, ahogy a főszereplő biológus egyszerre merül el az X Térség ismeretlenjében, egyben saját múltjában, személyiségében.
Nagyon sok furcsa változata van annak, ahogy az emberek a természetről gondolkodnak. Sokak szerint a természet csak azért létezik, hogy minket szolgáljon. Mások egyszerűen úgy vélik, valami nálunk primitívebb, amiről muszáj gondoskodnunk, és sokan teljesen odáig vannak romantizált népmesei, vagy a filmekben lévő beszélő állatokért. A valóság az, hogy egy ismeretlen bolygón élünk, ami tele van hihetetlenül kifinomult szervezetekkel, organizmusokkal, melyeket részben értünk csak. Nem régóta tudjuk, hogy a növények a fotoszintézis során részt vesznek a kvantummechanikában. De például a naphal és az albatrosz szimbiotikus kapcsolata is szépen megmutatja, hogy a Föld csodálatos sokszínűségéhez képest az úgynevezett okostelefonjaink, és sok más kütyü sokszor unalmasnak és primitívnek tűnik. Sok sci-fi alapján a természet egy fenyegető valami, én viszont egészen mást akartam felfedezni.
Számos országban elkeltek a könyvek filmes jogai. Erről mit érdemes tudni?
A Paramount Pictures és a Scott Rudin produkciós cég vette meg mindhárom regény megfilmesítési jogát. De mielőtt bármi elindulna, még egy csomó megválaszolatlan kérdés van, például, hogy a három könyvből mennyi filmet lehetne kihozni. Úgyhogy így állnak a dolgok, több hírrel nem szolgálhatok. Viszont az angol kiadóm dolgozik néhány remek videón. Nem lesz olyan, mint egy film, de klassz plusz élmény az olvasóknak.
Szerző: Andok Tamás
