Eve V. Cap művésznév alatt iker királyfikról és bosszúszomjas szerelmesekről írt több füzetnyit még kamaszként Kalapos Éva Veronika. Kezdetben menekülésnek tartotta az írást, egy időre abba is hagyta, hogy végül aztán mégis visszakanyarodjon hozzá. Ma már nevéhez köthető a DAC-sorozat, melynek befejező része a könyvfesztiválra időzítve jelent meg, és az internetes zaklatásról szóló Massza (korábban a hét könyve volt nálunk). Legutóbb a Szívek dallama című antológiában jelent meg egy novellája, és ma kerül a könyvesboltokba az Ellenpontok-sorozatban megjelent regénye, a Muszáj?!. Most arra kértük, hogy a kedvünkért üsse fel újra a gyerekkori titkos füzetét.
Na kérem, ez az, ebbe menekültem én tizenévesen. Mert az írás, ahogy az olvasás is, az elején menekülés volt - az unalmas órák, a hülye emberek és az otthoni gondok elől oda bújtam, ahová a legkézenfekvőbb volt: a saját fejembe. Teljesen szokványos sztori, a legtöbbünk ezért kezdi el, és jó esetben nem tud logikus okot, hogy miért folytatja. A szerelem koldusa című mű (igen, akkoriban sok Júlia- és Romana-füzetet olvastam) egy nőről szól, aki beleszeret egy férfiba, és a férfi is belé, de nem hagyhatja el a beteg menyasszonyát, így a főhősnő mindvégig második marad, pedig még gyereket is szül a fickónak. Ez a történetív már az írás másik gyakori mozgatórugóját is előrevetítette számomra: a bosszút. Bele voltam esve ugyanis egy srácba, akinek barátnője volt, és az istennek nem akarta fejvesztve otthagyni értem, szóval a papíron akaratgyenge szerencsétlent csináltam belőle, a nőjéből meg a fizikai állapotát kihasználó, gonosz fúriát. És még mondja valaki, hogy az írás nem hatalom.
Írtam még ezen kívül egy csomó „regényt”, kockás és csíkos füzetekbe. Például egy olyat, ami egy az egyben az Úton hazafelé című filmet másolta le (még a főszereplő is két kutya és egy macska volt, mint az eredetiben), meg egy sztorit két iker királyfiról, akik a gonosz apjuk elől menekülve egy sor izgalmas kalandba keverednek. Ezeket senki nem vette komolyan, én sem, amíg csak egy, a nagyapám temetéséről szóló novellával meg nem nyertem egy pályázatot 14 évesen (nagyjából ekkor készült ez a kép is). Ott elindult valami, aztán abba is maradt, hogy végül jó nagy kurflikkal találjak újra vissza az íráshoz, de ez már egy másik történet.
