Csukás Istvánt köszöntötték a PIM-ben április 1-én hetvenötödik születésnapja alkalmából. A beszélgetésen Csukás termékeny költészetének morzsáival gazdagodhattunk, melynek párlata és esszenciája egyébként pontosan az, amit Csukás ízig-vérig megtestesít: az életöröm és a humor.
Fotó: Maczó Zsófia
A születésnapi ünnepség műfajának koreográfiája és fordulatai meglehetősen szokványosak és kiszámíthatóak, nem is részletezném, miért s miben – aki vett részt valaha bármely híresség laudációktól hemzsegő partiján, tudja, miről beszélek, de sokszor egy szép kort megért nagymama/nagynéni számára rendezett családi köszöntő is hasonló mókuskerékben pörög. A kérdés az, hogy az ünnepelt képes-e arra, hogy élettel, tartalommal töltse meg a formális szituációt, megfelelő humorral kezelje az obligát apoteózisokat, esetleg ki is figurázza a hullamerev műfaj sablonjait.
Nem is kérdés, hogy Csukás István tökéletes alany egy ilyen szerepre, mindent kihoz belőle, amit csak lehet. A szintén nem kifejezetten depresszív profilban utazó Lackfi János vidám bevezetője után a költő-író régi cimborájával, Farkas László irodalomtörténésszel társalgott április 1-én, pénteken a Petőfi Irodalmi Múzeumban,, a PIM és a DIA közös rendezvényén, hetvenötödik születésnapja alkalmából. Gyerekirodalmi munkásságát ezúttal szinte teljesen félretette (tetették vele?), s hallgatósága tudását inkább életrajzi mozzanatokkal, no meg termékeny költészetének morzsáival gyarapította, melynek párlata és esszenciája egyébként pontosan az, amit Csukás ízig-vérig megtestesít: az életöröm és a humor.
Magyar sajátosság és mélyről burjánzó rákfene, melyet a közvélekedés és a kánonteremtők-formálók egy része is buzgón táplál, hogy a magára valamit is adó lírikus balsorstépte, halavány orcájú, talajvesztett lélek, aki folyvást zátonyra fut, mocsoktengerben hentereg, nemzetet sirat, vagy szerelmi bánatban semmisül meg. A lényeg, hogy kanonizálásához kötelező egy őt szüntelen rágó titkos féregfog, és a folyamatos napsütötte sáv alatt tartózkodás. Szerintem amúgy ezzel nincsen semmi baj, közép-európai búsongó vagyok, a szenvedés átélése nekem speciel esztétikai élvezetet okoz, de az mégsincs rendjén, hogy a magyar irodalom Thanatosz-siralomvölgye ijesztően túlnépesedett, az életöröm Érosz-palotájában lakozók száma pedig szánalmasan csenevész. Vajon hányan ülhetnek az utóbbiban Csukás mellett?
