Esterházy mindigje és örökkéje, Kertész Imre most már késze, Bowie Blackstarja, Cohen Leaving the Table-je. 2016 a híres utolsó szavak éve. Noha racionálisan kizárt, hogy idén többen haltak volna meg, mint bármely más évben, ez az év valahogy jobban, közelebbről szól a halálról, mint más évek (A cikk a tavalyi év utolsó Könyves Magazinjában jelent meg - a szerk.). Mintha többen csekkolnának ki, állnának fel az asztaltól, de legalábbis mintha a bölcsebbje most fogná menekülőre a gyorsan széteső világból.
Bob Dylan Nobel-díja most már hivatalosan is eltörölte a határt az irodalom és a dalok között, így Esterházy és Bowie, Kertész és Cohen minden szégyenkezés nélkül állítható egy piedesztálra (nem mintha korábban lettek volna ezzel kapcsolatban gátlásaim). Death Is Not the End, énekli-mondja Dylan, és éppen ez az élet és a művészet legnagyobb kérdése – és egyben ezé a cikké is, ami valószínűleg nehezebb kő, mint amit fel tudok emelni, de sebaj, voltak már ezzel így páran.
Halál nélkül nincs művészet, és itt most nem arra gondolok, hogy mennyi mű szól a halálról, hanem hogy halál nélkül talán meg sem született volna bennünk az ambíció a művészetre. A művészet legfontosabb funkciója, hogy az élet értelmetlenségével, céltalanságával birkózzon, azt segítsen legyűrni. Az életnek nem értelme van, hanem vége. Ez ad némi reményt arra, hogy sikerüljön valamilyen értelemmel megtölteni, hiszen egy végtelen, strukturálatlan dolgot sokkal nehezebb feldíszíteni, kiszínezni, mint egy végeset és beláthatót.
Az örökélet nem azt jelenti, hogy örökké tart az élet, hanem hogy nincs is ott idő, nem is lehet mérni, vagyis élet sincsen. Akkor mire jó az egész?
- kérdezi Esterházy az Egyszerű történet vessző száz oldal - a Márk-változatban.
Arra, hogy viszont végtelen a boldogság. A Földön fordítva van, van idő, van élet, a boldogsággal meg az a helyzet, hogy arra vágyakozik az ember
- folytatja. Halál nélkül nincs utókor, nincs motiváció a megértésre és vágy arra, hogy majd minket értsenek és talmibb ambíció sem arra, hogy nevünk fennmaradásával álljunk ellent a halálnak (“Nem magad nyomát veted: csupa nyom vagy magad is, kit a holtak lépte vet”, írja Babits egyik kedvenc versemben). Ha idő van, ha boldogság van, akkor nincs mit érteni, és nincs miért törekedni. Ha nincs idő, akkor viszont a törekvés és a megértés adja a boldogság egyik lehetőségét. Csupa ellentmondás az élet. Illetve a halál. Ahol én vagyok, ott nincs halál, s ahol a halál van, ott nem vagyok én, írja Epiktétosz. Ahhoz, hogy megtanuljunk jól élni, meg kell tanulnunk jól halni, mondja Szókratész. Nagyon úgy tűnik, hogy mi emberek halálról és öröklétről elsősorban ellentmondásokban tudunk fogalmazni.
Az utóbbi hónapban olvasott könyveim közül Irvin D. Yalom regénye, A Schopenhauer-terápia is elsősorban a halálról szól. A halálra készülő pszichoterapeuta utolsó terápiás csoportjában próbálja megtalálni a lezárás, a lekerekítés vigaszát. Eközben kerül elő Thomas Mann A Buddenbrook-házának az a része, amelyben Thomas Buddenbrook búcsúzik az élettől. Buddenbrook rémülten veszi észre, hogy semmilyen vigaszt nem talál a halálban, sem a vallás, sem a művészet vagy filozófia nem oldja kétségbeesését. Végül a haldokló egy Schopenhauer-kötetet vesz le a polcról és ezekben a mondatokban talál euforikus vigaszt:
Hogy hol leszek ha majd meghaltam? Mindazokban benne leszek, akik valaha kimondották, kimondják és ki fogják mondani azt, hogy Én – különösképpen pedig azokban, akik ezt teltebben, zengőbben, vidámabban mondják ki… Gyűlöltem-e valaha az életet, ezt a tiszta, kegyetlen és erős életet? Balgaság, félreértés! Csak saját magamat gyűlöltem, amiért nem bírtam az életet elviselni. De én szeretlek… szeretlek mindannyiotokat, ti boldogok, és nemsokára kiszabadulok szűk börtönömből, mely tőletek elválaszt; az, ami bennem szeretet, az irántatok való szeretet, nemsokára felszárnyal belőlem, és egyesül veletek…. egyesül mindnyájatokkal.
Thomas Buddenbrook nem művész, de a művészet által kínált vigaszok közül az egyik is hasonló: hogy végül minden egy, a művek, alkotók, élmények, gondolatok egymásban élnek tovább. Esterházy szerint az irodalom közösségi műfaj, mert minden amit valaha leírtak magyarul, összetartozik. (Esterházynak a nyelvvel való szerelmes-szenvedélyes hempergését tekintve érthető, hogy ő a magyar irodalomra szűkítette ezt, de a gondolat univerzálisan is érvényes).
A halál, és kiemelten a művész, a bölcs halála határ és lecke is. Az alkotó halála átértelmezi az életművet, a beszélő halála újraírja a mondatokat. Bezárul az idézőjel, rácsukódik a hátsó borító a könyvre és még folytathatnám a bice-bóca metaforákat, de a lényeg, hogy a halál pillanatában, a nekrológok megjelenésének napjaiban azonnal érezhetjük, ahogy hirtelen elkezdünk odafigyelni a szavakra és szinte érezhető, ahogy egy élet az utókor szempontjából lekerekedik és bekereteződik. Már semmi sem befejezetlen, már minden teljes és a helyére került az életműben. Kicsit ilyen egy Nobel-díj is: olyan szorosan bekeretezi az életművet, hogy utána nehéz helyet találni további műveknek – ami persze részben azzal is összefügg, hogy többnyire idős korban kapják a díjazottak, így nem véletlen, hogy a fiatalon díjazott Marqueznek vagy Pamuknak sikerült még továbbírnia saját történetét, míg a többség a díj után már nem tesz érdemben hozzá sokat.
A frissen elhunytak utolsó, már a közelgő halál tudatában leírt szavai, elmondott mondatai, elénekelt dalai pedig különösen nagy súllyal nehezednek ránk. Annak a képességünknek a hiányában, hogy a túlvilággal tudjunk kommunikálni, ez a legközelebbi lehetőségünk, hogy félig-meddig átbeszéljünk az élet és a halál határán.
A mindiget javítom örökkére
Esterházy utolsó mondata – ami persze nem lenne rendes Esterházy-mondat, ha nem metamondat lenne, miszerint
Az elég jó utolsó mondat volna, hogy a mindiget javítom örökkére
– olyan sebességgel vált klasszikussá, hogy valószínűleg már ma is a tíz legtöbbet idézett magyar irodalmi mondat közé tartozik. Míg a művész halálával a mindiget örökkére javítja, a közönség viszonya a mondathoz ideátról odaátra változik. Az odaátról érkező mondat pedig hirtelen sokkal többet jelent, más helyre kerül. A befejezettséggel nyer értelmet a mondat és az élet, amely alkotta.
Emögött valószínűleg az a motiváció áll, amely a haláltól reméli megteremteni azt a vágyott rendet, amely az életben nem megteremthető. A kimerevedő képet, amelyen végre van idő egyesével megszemlélni a részleteket. Leonard Cohen utolsó interjúja és utolsó lemeze is sokat foglalkozik a renddel, a dolgoknak a búcsú előtti elrendezésével, márpedig ő nagy tanítója a témának, hiszen gyakorlatilag egész életműve a búcsúról szól (és még a szerelemről, de többnyire azokban is a búcsúzik):
Egy bizonyos ponton, ha az embernek még megvan az esze és nincsenek komoly anyagi gondjai, akkor megvan a lehetőséged, hogy rendet rakj magad körül. Ez klisé, de a fájdalomcsillapító hatása nagyon alábecsült. Rendet rakni magam körül – ez az egyik leginkább vigaszt nyújtó tevékenység, amelynek az előnyei felbecsülhetetlenek (…). A nagy változást a halál közelsége jelenti. Én egy rendes fiú vagyok. Szeretem elvarrni a szálakat, ha lehet. De ha nem lehet, az is oké. De a természetem az, hogy hogy befejezzem, amit elkezdtem”. A be nem fejezett dalairól és verseiről pedig azt mondja: „Nem hiszem, hogy be fogom tudni fejezni őket. (…) Van még tennivalóm. Készen állok a halálra. Remélem nem túl kényelmetlen. Részemről nagyjából ennyi.
Mennyire hasonló utolsó mondatok: Kertész Imre úgy fejezi be a Paris Reviewnak adott utolsó interjúját, hogy
Örökre. Most már kész.
Cohen részéről pedig ennyi. Esterházy a mindiget javítja örökkére. Bowie pedig
I’ll be free
-vel fejezi be a Lazarust, Thomas Mann Thomas Buddenbrookja „kiszabadul börtönéből”. Mind arról szól, hogy a halál megszabadít a megértés keresésének kényszerétől és éppen a lezárással tesz rendet.
A mexikói-kanadai énekesnő, Lhasa 2010-ben halt meg, Kovácsy Tibor barátom pedig tavaly. Egyik közös kedvencünk, Lhasa szilveszter éjjel halt meg, és Tiborral másnap, január elsején hallgattuk a halála előtt hetekkel megjelent utolsó dalait – az élettől búcsúzó dalai Cohenhez és Bowiehoz mérhetőek. Tibor is azok közé az emberek közé tartozott, akikben ott lakott pár nagy regény, de azokat sosem írta le, mert csak az élmény érdekelte a maga megélt teljességében, minden hang, érzés és szag és fény és anyag és bőr és ritmus együtt, amelyet képtelenség úgy adni tovább, ahogy azt érezted. Ő egy vincseszterre vágyott, amelyre kimenthetőek és továbbadhatóak az élményei, nem egy regényre.
A művészet azonban más. A művészet kevesebb mint egy élet, de a legjobb közelítésünk az élethez és a halálhoz. A nagy kérdés persze, hogy ha mindezt értjük, ha értjük Esterházy, Cohen, Bowie és mások szavait a búcsúról, a rendről, a szabadulásról, akkor miért nem tudunk bölcsebben, boldogabban élni? A halál és az életmű olyan, mint a lapzárta és a cikk: igazán motiváló, ha már tudjuk, hogy közeledik, akkor viszont sajnáljuk, hogy miért nem hagytunk több időt rá és a végén sok minden marad bennünk. De amikor kinyomtatják úgy tűnik, mintha mindig is ezt és pont ezt akartuk volna írni, mintha a kézben tartottuk volna az irányítást, pedig ez csak az árnyéka annak, ami bennünk volt. De akkor már mindegy és minden úgy jó, ahogy van és ahogy volt.
A cikk eredetileg a Könyves magazin 2016/5. számában jelent meg.
