Fotó: Valuska Gábor
Víz, alma, kenyér, keksz – ezt csomagolta útravalóul Háy János a közös utazásra az öregtó felé. Takarékos túlélő csomag – de legalább nem húzza a táska a vállunkat út közben. Lesz majd más, ami húzza.
Minden utazás a fölkészüléssel kezdődik. Mióta erre megtanítottak, már nem érdekelnek a kirándulások, azóta csak utazni szeretek. Egy futó kirándulás a rácsodálkozás és a meglepetés sokk-elegyéből adódóan látszólag nagyot villan – de ez a villanás tényleg csak olyan tud lenni, mint a vakué. Arra talán elegendő hosszúságúnak tűnik, hogy az emlékezés számára rögzítse a megfigyelt terület egy apró darabkáját, ahhoz viszont mindenképpen túl rövid, ráadásul túl egydimenziós, hogy ténylegesen földolgozhatóvá, értelmezhetővé tegye a környezetet, annak valódi viszonyrendszereit. A kontextust.
Háy János: Az öregtó felé
Európa Könyvkiadó, 2017, 200 oldal, 3490 Ft
Így tehát egy kirándulás többnyire gyors és kockázatmentes; olyan, mint operahighlightokkal múlatni a délelőttöt. Ehhez képest valóban utazni olyan, mint beülni a teljes Ringre. Egy kiránduláshoz praktikus útikönyvet veszel sietve, egy komoly utazáshoz viszont útleírást is keresel lehetőség szerint, hiszen tudod, hogy utazásod nem (lehet) előzmény nélküli: mások már biztosan jártak ott, ahová igyekszel. És különben sem csak az érdekel, hol van az alaptábor, hanem hogy milyen érzés lehet a csúcstámadás.
Nem választott kaland
Háy János legújabb, az elmúlt nyolc év termését egybegyűjtő verseskötete ez utóbbira példa. Csakhogy míg egy „átlagos” útleírás, mondjuk egy „így vadásztam Afrikában” tematikájú esetében meglehet az az illúziónk, hogy mi döntünk: az élményekről olvasva elindulunk-e valóban arra az útra, melyet ő bejárt, rajtunk áll, vállaljuk-e a valódi kockázatot, addig Az öregtó felé egyáltalán nem kecsegtet ilyesmivel. Oroszlánokra lődözni, az tényleg fakultatív, de amiről Háy János itt, a kétszáz oldalon át tartó sétánk közben beszél, vagyis az élet kopása, eltűnése: nem egy választott kaland. Az akkor is elér minket, ha egész életünkben ki sem mozdulunk a Belső-Terézvárosból. Ezért hát nagyon nem mindegy, hogyan és mikor jön el a perc a saját életünkben, amikor komolyan eszünkbe jut, hogy heló, ez már az öregség szerintem. Hogy nemsokára tényleg vége van. S hogy ami addig ránk vár, hát az se feltétlenül kéjmámor.
A költő öt pihenőt engedélyez, ezek a pihenők szabdalják föl a verskorpuszt, Háy ráadásul pontosan megmondja, melyik megállónál mit vegyünk magunkhoz az élelemből, és azt kell mondani: igencsak jól osztja be az előirányzott erőforrásokat. Ahogy a kiporciózott víz, alma, keksz és kenyér fogy, egyre több formában láthatjuk és érezhetjük a bomlás dermesztő jeleit ahhoz, hogy rájöjjünk, utazásunk végig halálárnyékban telt.
A nagyság sem marad
Erre utalnak például az elaprózódás fel-felbukkanó jelei. Az én szétesése, a közös „énte” szétesése, a gyerekek építőkockáinak szétgurulása, a mozdulatok, a mondatok diribdarabra hullása. Miközben útitársunk a megszokás hét tornyának foglya, napjai értelmetlenül, hamisan csordogálnak. Marad a beletörődés, hogy a valóságban nem a „jól sikerült napok” jelentik az igazi életet, hanem a nyomorúságosak. Átverés az egész, amelynek „célja, / hogy elterelje a figyelmet /arról, hogy élnek.” (Perfect day)
A halál vetette árnyék hidegét érezzük a test romlásával szükségképpen párosuló íz- és szagváltozások észlelésekor is. Keserű hányás, savanyú kriptabűz. Bűnbak pedig: nincs. Végül is senki nem tehet arról, hogy jön a szájából az „a szag, / amit nem szeretett volna, / hogy onnan jöjjön ki, / épp abból a szájból, / ami az övé. / A belső szervek működése / miatt gondolta, mármint, / hogy nem működnek, / különösképpen a máj, / aztán, hogy a belei szagát / leheli ki a száján.” (Szag)
A megbánás – a „tégy, amit akarsz” rabelais-i parancsának utólagos átértékelése, illetve a tettel és mulasztással kiharcolt magány, az árulás következményeivel történő kényszerű megbarátkozás. „Nem tartozol sehová, / nincs melletted senki” – mondják sokan, ismerősök, régi szeretők. Mindegy, hogy ki voltál, „az számít, hogy ki vagy / az számít, hogy ki lettél” – és mivel senki se lettél, senki se vagy, lassan mindent elvesztesz. (Az nevet, aki a végén)
Ahogy közeledünk tehát az öregtóhoz, ebből a mi Rabelais-nkból eltűnni látszik az életigenlés, ezzel párhuzamosan egyre mélyül az alig bevallott – Szerb Antal megfogalmazása szerint – „népi-gótikus rémület”. Rémület az ürességtől, amelybe az öregtó felé vezető út torkollik. Mely üresség egyébként már a kötetnyitó Láttam őket című versben felvillan. A Ginsberget és Eliotot egyszerre idéző indulásban az utalás szintjén még ott volt egy üvöltés lehetősége, vagy legalább egy nyüszítésé (a The Hollow Men „üresei” számára ez utóbbival ér véget a világ, Vas István fordítása szerint), a szöveg maga azonban mindkét lehetőséggel már jó előre leszámol. Az itteni üresek ugyanis „a szivet nem táplálták, de enni adtak / a húsnak és enni adtak a vérnek. /Nem vonyítottak, csak hallgattak, / mint a jóllakott vadak, / benne az ürességben.” Ennél szomorúbb és reménytelenebb már csak a verszárlat: „Nem voltak se jók, se rosszak, / se kicsik, se nagyok nem voltak, / nem nyüszítettek, halkan / működnek, mint a korszerű gépek, / mintha a világ, amit látnak /soha nem érne véget.” Az utazás végeztével a verset újraolvasva még szomorúbb hangulat kerít hatalmába – oda érkeztünk, ahonnan indultunk. Nem csak azért nincs esély üvöltésre, vagy legalább nyöszörgésre, mert az egyre rövidülő sorokban beszélő vándorunk egyre fárad – hanem mert már nincs is kiért üvölteni. És egyáltalán: problémáink a világ forgásához mérten mindenképpen jelentéktelenek, köznapiak. Még a nagyság sem marad, a különlegességtudat. Csak az üresség, „a szív böjtje”.
Háy János: Kurvára ki lehet fáradni
Európa Könyvkiadó, 268 oldal, 2013, 2560 HUF Háy János új regényének, A mélygarázsnak különféle előképei vannak: megvan benne a fogyasztásra és a társadalomra dühös főhős a Harcosok klubjából, egy meleg nyári nap a dugóban megakadó kocsijából kiszálló Michael Douglas az Összeomlásból, de itt van Jonathan Franzen amerikai családregényeinek legjava is.
Szükségeink
Ez a „nagy” „közös” „érzés” ad ennek a könyvnek különösen átélhető, súlyos tétet. Nemcsak a Háy-életműben, de a kortárs magyar irodalom általunk ismert részét tekintve is azt kell mondanunk: ritkán tapasztalt sűrűségű, kőkemény, tényleg semmit és senkit nem kímélő, de éppen e kíméletlenség nyomán jókora mértékű emberi esendőséget is fölmutató anyagról van szó. A párkapcsolatok lehetséges, sőt bizonyos nézőpontból és körülmények között egyenesen szükségszerűnek mutatkozó, kínnal és keservvel kikövezett úgynevezett országútjának néha kiszámíthatatlan eseményeit már eddig is rengetegszer az olvasók elé táró szerző most másképp viszi a vásárra a bőrét. Nagyobbat vállal, mint előző könyveiben. Noha persze nem feltétlenül önként.
Egyszerű dikciójának hosszú távú működése érdekében újra és újra más szövegösszefüggésbe helyezi a téboly, a saját tébolya, az öregedő férfi tébolyának már eddig is ismert, jellegzetes mintáit, újra és újra támpontokat és erőt adva ezzel a folytatáshoz. Magának is, és nekem, az olvasónak is. Egyszerre – hiszen szükségünk van egymásra.
Nekem azért van szükségem rá, mert tényleg tanulni akarok valamit az elmúlásról, neki meg hallgatóság kell az odavezető úton: nem tud csöndben, egyedül maradni a gondolataival. Akkor már inkább szétbeszéli a lényeget, analógiákat hoz, rendszerbe foglalja mindazt, ami történt és ami várható. Ez kétségtelenül könnyebb, ha van kihez beszélnie arról, milyen szerinte a férfi és milyen a nő, mi történik velük, ha mindketten túl vannak jón és rosszon. Túl házasságon – és most már a halálon is.
Szerző: csiz
