Fotó: Valuska Gábor
Egy kissé testi hibás, csonka fülű róka levélnehezékként ékeskedett Arany János íróasztalán, s vált Péterfy Gergely kedvenc kiállítási tárgyává – tudtuk meg a majd egy órás sétán, amit a közelmúlt egyik legütősebb regénye, A kitömött barbár írójával tettünk meg a PIM Önarckép álarcokban című Arany-kiállításán. Péterfy előrebocsátotta, hogy nem Arany-kutató, valamint még sohasem vezetett tárlatot, bár a kiállítás két kurátorának buzgón studírozta a szükséges tudnivalókat. Mindezek után egy fantasztikusan empatív tanári és egy kivételes kogníciójú alkotói elme útmutatása során megismerkedhettünk a Péterfy-álarcos Arannyal.
Péterfy tárlatvezetésében a történetiségre és az alkotáslélektanra vonatkozó gondolatmenetek kaptak különleges hangsúlyt, hogy aztán az alkat általános kérdéskörének kultúrtörténeti holdudvarába kerülhessünk. Hiszen az alkat, nevezetesen a nemzeti alkat, a nemzeti karakterológia volt Arany magyar társadalmának egyik legfontosabb kérdése, amint erre Péterfy különleges hangsúlyt fektetett egy allegorikus festmény értelmezésekor: a kép központi nőalakját a Bolond Istók cigányasszonyáról mintázták, s őt, azaz a magyar szabadságot rút férfialakok hemzsegik körül, barbár, szőrös oroszok, vérszomjas bunyevácok és szemtelen, furcsa sipkás tótok. (Péterfy rámutatott, hogy a Trianon-trauma után újra tematizálódik ez a nemzetértelmezés, a magyar szabadság nemzettestét akkor a gonosz tótok, oláhok és zsidók marcangolják.)
E kontextusban értelmeződik a magyar karakter egyik szimbolikus figurájaként a farkaskaland Toldi Miklósának atletikus alakja, melyet egy hajdani tornaegylet vándorszobraként csodálhatunk meg. A szelíd óriás átvittebb metaforikája jelenik meg központi eszmei értékként egy derék dilettáns bonyolult festményén is, amelyen a XIX. századi magyar irodalmi kánon nagyjai láthatók, általában a múlt nagyságán nemesen merengő, hősi figurákként megjelenítve, miközben a táblakép nagyszerkezete egyszerre idézi a középkori lovagtermek és szárnyasoltárok struktúráját. A vágyott, ideális nemzeti karakter átfogó, jelképes alakja végül Izsó Miklós kuruc rátartisággal táncoló juhászában talál magára. A karakterológiai gondolkodásmód ugyanakkor leleplezi a korabeli magyar társadalom fojtogató szűkösségét is: egy képsorozaton arra mutatott rá Péterfy, hogy figyeljük meg a különféle hivatásokhoz, pozíciókhoz (orvos, ügyvéd, vándorprédikátor stb.) társuló ruházatok, testtartások képi katalógusát, mint egy olyan társadalom önleleplezését, amely a ruházat alapján pontosan tudja, hogy abból milyen szerep következik, e szerep milyen jellemet fed föl, s melyik jellemmel miképpen kell bánni. E merev és végletekig preformált társadalmi struktúrában vergődik Arany János, sajátos, bipoláris, öngyötrő művészeti alkata életfogytiglan.
Hiszen Arany eleve egy olyan sorsfelfogásba születik bele, amely identitásválságban gyökerezik: szülei teljes vagyonát fölemészti a homályos eredetű nemesség elismeréséért folyó pereskedés, ő maga pedig, amikor a fojtogató szegénységből és kisszerűségből megszökik vándorszínésznek, csúfos kudarcot szenvedve és éhezve kényszerül visszakullogni a szülői házba. E kitörési kísérlet kudarca valószínűleg megerősítette abban a hitében, hogy teljesen felesleges számára valamely rendkívüli életút keresése, váljon csak ő társadalmilag megbélyegzett (egy ügyvéd fattyújaként született) szeretett nő és gyermekeik szorgalmas, józan eltartójává vált. Innentől kezdve Arany élete iszonyatos ciklikusságban telik: precíz, már-már kényszeresen kiváló hivatalnok, miközben utálja az efféle tevékenységet, majd jön egy hihetetlen alkotói roham, melyben lánglelkű zsenivé válik, szédülten alkot, míg el nem következik az öngyötrő kétely időszaka, mely kétségessé teszi, hogy érdemes-e, sőt szabad-e egy magafajtának művészi teremtéssel foglalkoznia. Még az egyszerre imádott és játékos meghittséggel szeretett Petőfi (akinek szobra még akadémiai dolgozószobájában is ott áll) iránti barátság is az öngyűlölet forrásává válik, hiszen az igazán nagyok elestek a szabadságharcban, nyilván csak a hitványak menekültek el a nagyszerű végzet elől.
E bipolaritás közepette viszont Arany hibátlanul érzékeli saját kora szűkebb és tágabb irodalmi életének légkörét: ez egyrészt a Shakespeare-be újra beleszerelmesedő romantika időszaka, másrészt Bovaryné és az Érzelmek iskolája Arnoux néjának kora. Előbbi a nagy, összefoglaló, heroikus figurák helyett önmarcangoló tépelődésre és a lélektaniság törmelékeire lel (vö. a nemzeti eposszá válni akaró és ebben különlegesen szép kudarcot szenvedő Buda halálával), utóbbi Arany legkomplexebb művészi figuráit ihleti, Ágnes asszonyt, Zách Klárát és társaikat, akiknek alakjait nívós metszeteken csodálhatjuk meg. Péterfy külön kiemelt egy festményt is, Zichy Mihály Tanulmányfej zöld sállal című, 1846-os portréját: a nőalak tekintetéből a büszkeség, keserűség és őrület indulatai csapnak felénk.
Arany balladáiról szólva a költőt, mint a jelek szerelmesét méltatta, aki zseniálisan mutatta be, miképpen lehet a nyelv erejével nem elmondani dolgokat. Tárlatvezetőnk mind a mai napig nem tudja eldönteni például, hogy Ágnes asszony valóban gyilkolt-e vagy az egész történet őrületének belső színpadán játszódik. Arany balladáiban mindent tudunk, ami a lélekben zajlik, de a műalkotáson belüli realitásban sohasem lehetünk bizonyosak.
S mindez nem elég: ez az édes és bonyolult ember 1860-ban a fővárosba költözik, hogy egyrészt immár az MTA titkáraként húzza a hivatalnokság kényszeres igáját, másrészt közvetlen közelből élhesse meg nem csupán Budapest világvárossá válását, és a korabeli képzőművészet kivonulását a természetbe, de a tölgyek alatt az ő költészete is megérkezzen a modernitásba.
De ha bárki azt hinné, hogy Péterfy-féle Arany sorsának csendes tragikumába belesajdulva zártuk múzeumi sétánkat, az bizony nagyon téved, tudniillik a tárlatvezetés alatt folyamatosan, majd a végén is játszottunk. Virtuálisan felemelhettük Toldi malomkövét, emotikonokkal jelölt érzelmekhez passzított Arany idézeteket rappeltek fülünkbe neves előadók, Arany szóalakjainak jelentéseit tippelgethettük, sőt belehallgathattunk saját szerzeményű zeneműveibe is. Ki gondolta volna, így Péterfy, hogy Aranyt nem csupán szavalni, hanem fütyürészni is lehet?! Magam is elkezdek önfeledten nyomkodni, fejhallgatókat illesztgetni – s egyszer csak felkapom fejemet: hol van Péterfy? De ő, mint kiváló tanító és alkotó immár eltűnt – ott hagyott minket az általa megérzékített térben játszani, gyönyörködni, befogadni, értelmezni, egymásra mosolyogni.
Szerző: Szarka Judit
