Fotó: Valuska Gábor
Melissa Müllert évtizedek óta foglakoztatja a kérdés, vajon kik árulhatták el Anne Frankot és családját. Biztos válaszokat még most sem tud, de a kutatásai során számos információt, anyagot összegyűjtött a koncentrációs táborban meghalt lány életéről, Anne Frank - Egy lány élete című könyve először 1998-ban jelent meg (magyarul 2001-ben a Parknál - a szerk.). Az osztrák újságírónőt a kötet második, bővített és jelentősen átírt kiadása kapcsán kérdeztük váratlanul fellelt naplóbejegyzésekről, elveszettnek hitt levelekről, titokzatosan fogalmazó tanúkról és mindannyiunk társadalmi felelősségéről.
Ha jól tudom, először tizenhárom évesen találkoztál Anne Frank naplójával, aztán jó pár év múlva megint a kezedbe került a könyv. Miért olvastad újra felnőttként?
A véletlennek köszönhető, az egyik ismerősömtől kaptam ajándékba az új kiadást. Először valóban tizenhárom évesen kezdtem bele, akkor nem annyira a történelmi kontextusa, a holokauszt témája foglalkoztatott, mint inkább a lány fejlődése és felnőtté válása. És elsősorban az, ahogy próbál önállóvá válni és függetlenedni a szüleitől, főleg az édesanyjától. Lenyűgözött a személyisége, hogy milyen határozott véleménye van arról, hogyan lehetne jobbá tenni a világot. Ez jobban érdekelt, mint a végzete, az hogy a zsidó származása miatt elvesztette az életét. Később az iskolai évek alatt egyszer csak azt vettem észre, hogy minden kedvenc íróm zsidókról ír, olyanokról, akiknek emigrálni kellett, öngyilkosok lettek, vagy koncentrációs táborokban haltak meg. Ez volt a motivációm az irodalmi oldalról, emiatt szerettem volna minél többet megtudni a történelmi körülményekről. Amikor felnőttként újraolvastam természetesen sokkal több kérdés merült fel bennem. Ezekre nem találtam választ, mert akkoriban még nem létezett életrajz. Így kezdődött.
Szóval eldöntötted, hogy te írod meg ezt a hiányzó életrajzot?
Igen. Bár először csak azt döntöttem el, hogy megpróbálom megírni, megpróbálok elég információt összegyűjteni ahhoz, hogy éreztetni tudjam az olvasókkal az életet Anne körül. A napló ugyanis csak két és fél évet ölel fel, és bár Anne elmondott benne jó pár dolgot a családjáról és hátteréről, még mindig alig tudtunk meg valamit azokról az időkről.
Nehéz volt belevágni a kutatásba?
Eleinte nem volt könnyű dolgom. Nem tudtam hol kezdjem és kit kérdezzek. Amikor találkoztam pár emberrel, akik ismerték Otto Frankot, vagy el tudtak vezetni olyanokhoz, akik Anne Frankkal álltak kapcsolatban, már jobb volt a helyzet. A kilencvenes évek elején még rengetegen éltek azok közül az emberek közül, akik egykor kapcsolatban voltak a családdal. Ha párat megismersz közülük, ők már elvezetnek a többiekhez is. Ahogy telt az idő, a történelmi oldala így egyre könnyebb és könnyebb lett, de az archív dolgokhoz és írott anyagokhoz még nem nagyon lehetett hozzáférni akkoriban. Ez megváltozott az utóbbi időben, emiatt lett más a második könyv. Megint rengeteg kutatást végeztem, anyagokat gyűjtöttem a családról, számos levelet találtam, amelyek például Otto Frank próbálkozásait rögzítették: szerettek volna családostul az Egyesült Államokba költözni. Nagyon sok új darabkát találtam a kirakóshoz.
Melissa Müller: Anne Frank - Egy lány élete
Fordította: Bernáth István, Park, 2016, 492 oldal, 4490 HUF
Kellett javításokat is végezni a korábban megjelent szövegeken?
Természetesen volt egy-két apró javítani való, korábban félreértettem pár dolgot, illetve kiegészítéseket is tettem. Leginkább az információ mennyisége változott, sokkal többet tudtam meg a család két éves bujkálásról és a titok kiderülésének körülményeiről. A múltban volt egy-két gyanúsított, aki elárulhatta Frankékat, de most már tudjuk, hogy nagyon sok ember tudott róla, hogy rejtőzködnek. Ők mind gyanúsak lehetnek. Megeshet, hogy nem árulták el őket, csak egyszerűen tudták és beszéltek róla. Ebben a kiadásban van egy új fejezet, amelyben megpróbálom feltárni a veszélyt, ami abban rejlett, hogy ennyi különböző embernek elmondták a titkot a Frank-család tartózkodási helyéről.
Te mit gondolsz, vajon ki árulhatta el őket?
Az az igazság, hogy valójában még mindig nem tudjuk. A kilencvenes években az volt a célom, hogy beindítsak egy új vitát erről a kérdésről, én a takarítónőt emeltem ki mint lehetséges tettest, mert az bizonyított, hogy ő pletykált, elfecsegte a titkot. Lehet, hogy nem rosszindulatból, szándékosan akarta elárulni őket, csak aggódott, vagy nem tudta kordában tartani a félelmeit, talán ez lehetett a motivációja. Sosem állítottam, hogy biztosan ő volt, csak be akartam indítani a diskurzust, mivel előtte mindig csak egy embert emlegettünk, aki viszont biztosan nem lehetett. Persze akadnak még más elméletek is, de egyik sem bizonyítható. Tényleg nem tudjuk. Az is lehet, hogy az egész véletlen volt, megeshet, hogy a rendőrség nem is a Frank családot, hanem valaki mást keresett akkor. Az igazság az, hogy Otto Frankot soha nem érdekelte, hogy megtalálják az árulókat. Mindig azt nyilatkozta, ez nem hozná vissza a családját nem segítene, ha tudná ki volt. Azt is gondolhatjuk, hogy volt valami rejtegetnivalója. Talán tudott valamit, amit nem akart a világ tudtára hozni. De az is lehet, hogy a segítők közül volt valaki. Ők nagyon sokban támogatták a családot, de megvolt a saját bajuk is, az egyikre vadászott a német rendőrség, mert kényszermunkára ítélték, a másiknak volt egy nővére, aki náci volt, a harmadik ellenállóként működött.
Anna naplójának első kiadását Otto Frank szerkesztette. Úgy tudom, te találtál olyan jegyzeteket, amik nem kerültek bele abba a kötetbe. Milyen típusú bejegyzések voltak ezek?
Az egyik egy bevezető volt, amelyben azt írja, hogy nem szeretné, ha bárki elolvasná a naplóját. Otto nyilván attól tartott, hogy ha ezt benne hagyja a naplóban, akkor a világ megbélyegzi, amiért apaként nem tartja tiszteletben a lánya kívánságát. A másik bejegyzés még érdekesebb volt, ez a szüleinek a házasságáról szólt. Tudjuk, hogy Anna imádta az apját, de az anyjával komoly problémái voltak. Nem akart olyan lenni, mint az édesanyja, unalmasnak, túl vallásosnak és szigorúnak tartotta. Ebben a feljegyzésben, amit Otto Frank kihagyott, azt írja, most már érti, hogy az anyja miért lett olyan amilyen: azért, mert az apja, Otto nem volt szerelmes a feleségébe. Ez egy szervezett házasság volt, Otto tisztelte a feleségét, de nem szerette, Edith emiatt nagyon sokat szenvedett. Anne először mutatott némi megértést az anyja iránt. Hogy Otto ezt miért vette ki? Azért, mert azt mutatta volna, hogy csak a pénzéért vette el őt. Ami így is volt. Úgy gondoltam, ez nem volt fair Edith Holländerrel szemben. A naplók eredeti verziójában ő mindenből ki van hagyva.
Ez is volt az életrajzod egyik célja? Hogy megírd az anya történetét is?
Pontosan. Amikor elkezdtem a kutatásaimat, még semmit sem tudtunk az anyáról. Amikor Anne rokonairól beszéltünk, az valójában mindig a Frank-rokonokat jelentette. Senkit sem érdekelt más a Frank-házon kívül, senki sem vette fel a kapcsolatot az anya családjával. Pedig nagyon sokan voltak, akik el tudták mondani a történetek anyai oldalát. Ez is egy nagyon érdekes család. Nem tudtunk semmit Edithről. Hova járt iskolába? Milyen végzettsége volt? Hogy nőtt fel? Lassan, de találtam róla anyagot, olyan képekre bukkantam, amelyek fiatal, modern nőnek mutatták. Németországban nőtt fel, a családja vallásosabb volt, mint Frankék, de a társadalmi kérdésekben ők is nagyon haladó nézeteket vallottak és Edith nagyon tanult volt. Lassan-lassan, de kibontakozott az a hatás, amit Edith gyakorolt a gyerekeire. Ez fontos volt nekem, mert Anne nagyon negatívan írt az anyjáról, és meg akartam mutatni ki ez a nő, aki így meg lett bélyegezve. Edith volt például az, aki eldöntötte, hogy Anne milyen iskolába menjen, hitt a modern, szabad oktatásban. És ő volt az, akik mindig otthon volt, aki végigcsinálta a napi rutint, míg Otto az aranyos, kedves apuka lett, aki végre hazaér a munkából.
Nagyon sok családtaggal, baráttal, tanúval interjúztál a kutatásaid során. Nehéz volt elérni, hogy megbízzanak benned? Gondolom sokan egyáltalán nem is beszéltek ezekről a dolgokról korábban.
Voltak, akik mindig a középpontban álltak, állandóan interjúkat adtak. Velük óvatosnak kellett lenni, mert már sztorit gyártottak abból, ami történt. Ebből a szempontból nem a bizalom kialakítása volt a nehéz náluk, hanem, hogy leszűrjem, mi az, amit maguktól tudnak, és mi az, amit a mesélés során tettek hozzá. Persze voltak olyanok is, akik korábban soha nem beszéltek róla, ők vagy visszautasítottak, vagy megkértek, hogy a nevüket ne használjam fel. Például Anne egyik német származású iskolatársa ezt kérte, amit én természetesen tiszteletben tartottam. Voltak olyanok is, akik először elég elzárkózóak és óvatosak voltak, de idővel, az évek múlásával már ők is egyre színesebb sztorikat meséltek. Minden tanú együttműködő volt végül. Abban az időben az Anne Frank Intézet volt elzárkózó leginkább. Nem nagyon szerették, ha egy külsős akart kutatást végezni. Megvolt a saját kialakított képük Anne-ről és nem akarták, hogy ebbe bárki is beleszóljon.
Az egyik legfontosabb tanúd Miep Gies volt, a család egyik legfőbb segítője. Hogy ismerted meg őt?
Szerencsés voltam, mert Miep Giesnek volt egy barátja, aki egy időben az Anne Frank-házban dolgozott és sokat segített. Ő mutatott be neki, ezért tudtam vele olyan sokszor találkozni. Nagyon sokat beszélgettünk, egészen addig, amíg annyira idős nem lett, hogy már nem emlékezett a dolgokra pontosan: ez csak az utolsó két-három évben volt így. Nagyon odafigyelt arra, hogy mit mond, főleg az árulással kapcsolatban. Ami megint csak felveti a kérdést, hogy vajon mit tudhatnak igazából, amit nem mond el senki. Ez az ő titkuk, és megvan a joguk, hogy megtartsanak maguknak információkat.
Miért nem hagytad abba a kutatást az első könyved megírása után?
Az első könyvet 1998-ban adták ki először. Az évek során több nyelvre is lefordították és mindig voltak új emberek, akik felvették velem a kapcsolatot. Igazából soha nem hagytam abba az anyaggyűjtést és egy ponton arra gondoltam, miért ne frissíthetném? Olyan sok idő eltelt, és olyan sok mindent megtudtunk. Időközben mások is publikáltak könyveket. Megírták például Otto Frank életrajzát is, de tele volt tévedésekkel és negatív megjegyzésekkel a családra vonatkozóan. Ezeket helyre kellett tenni.
Még most, a második kiadás után is tervezel folytatást?
Jó kérdés. Nem tudom, meglátjuk. Nem hiszem, hogy feladom az ezzel való foglalkozást. Nem tervezem, hogy még egy könyvet kiadjak erről, talán egy online verziót, amiben könnyebb a változtatás és a frissítés.
Az előszóban azt íród, hogy szerinted az emberek képesek tanulni a hibáikból. Mit gondolsz, ezt a leckét már megtanultuk, vagy épp ellenkezőleg, most is aktuális Anne története?
Otto Frank nagyon sokszor elmondta a gyerekeinek, hogy a jó és a rossz emberekben van valami közös: mindketten követnek el hibákat. A jó emberek megpróbálnak tanulni belőle. Ha ránézünk a világunkra, a politikára – nemcsak Európára, hanem Amerikára is –, nem jelenthetjük ki, hogy az emberek bármit is tanultak volna a múltból. Ha például azt nézzük, hogy éppen mi zajlik Ausztriában, láthatjuk, hogy az embereknek nincs semmilyen kapcsolatuk azzal, ami hetven évvel ezelőtt történt. Nem akarnak emlékezni, nem érdekli őket, élik az életüket. Természetesen abban reménykedem, azért csinálom az egészet, hogy az emberek elkezdjenek gondolkodni a múlton és megértsék, van abban felelősségünk, hogy ezek a dolgok ne történhessenek meg újra. Ezekben az időkben Anne-nek nagyon sok mondanivalója van az emberek számára.
Szerző: Forgách Kinga
