„Why does the judge never smile, ma?
It’s his job, child, it’s tough upholding the law in Mega City One.”
Csak hogy az elején tisztázzuk, Dredd egyszer egyetlen gombnyomással megölt 500 millió embert – civileket, gyerekeket, nőket, öregeket, ártatlanokat. És bár a szemét szokás szerint teljesen eltakarta híres sisakja, jobb, ha elhiszed, hogy meg se rebbent alatta. A brit képregény egyik (?) leghíresebb hőse (antihőse, fasisztoid gazembere?) morális fenntartások nélkül, kíméletlen hatékonysággal tartatja be a III. világháború utáni disztópikus jövő törvényeit. „He is the law”, ahogy mondogatják, és nem viccelnek. Bár a nagyvásznon nem tudja megvetni a lábát a karakter (erről később), papíron már 35 éve folytatja a bűn elleni hadjáratát.
Amikor 1976-ban Pat Mills készült piacra dobni Angliában új sci-fi/fantasy antológia képregényét, a 2000 AD-t, az antihősök éppen divatba jöttek. A tengerentúlon Clint Eastwood teli szájjal, Magnumot lóbálva állt ki az utca közepére, hogy menekülő bankrablók útját állja, majd egyiküket verbális kínzással ösztökélte öngyilkos akcióra. Ő, azaz Piszkos Harry volt a minta Dredd karakteréhez: Mills, és társa, John Wagner egy hasonlóan keményfejű zsarut képzeltek el futurisztikus körülmények közt, csak épp ezt a keményfejűséget ők a végletekig kívánták vinni. Rajzolónak Carlos Ezquerrát kérték fel, akinek a főszereplő megtervezésekor David Carradine Frankenstein nevű, fekete bőrruhában motorozó karakterét kellett alapul vennie a Death Race 2000-ből. Dredd, bár sokszor a punk mozgalommal, és a heavy metallal azonosítják (a név egyébként Mills egy elvetett, Judge Dread című horrorötletéből származik), Ezquerra egyszerűen csak a békét hirdető hippik drasztikus ellentéteként képzelte el a sötét szívű és öltözetű bírákat.
Ezek a bírák a jövő urai. Egy pusztító atomháború után Amerika (és a világ) nagy része csupán egy radioaktív pusztaság. Három hatalmas, falakkal körbevett városban rothad a nyugati civilizáció megmaradt része: a legnagyobb közülük Mega City One, ami Kanadától Floridáig az egész keleti partot elfoglalja (eredetileg a képregény a jövőbeli New Yorkban játszódott volna, de ahhoz már a kezdeti dizájnok is túl grandiózusnak bizonyultak). Átlag 85-90%-os munkanélküliségi aránnyal, és a jövő nehezen feldolgozható életkörülményeivel, a bűnözés kontrollálhatatlan méreteket ölt, a bírák (akik közül természetesen Dredd a legjobb és leghíresebb) naponta szinte háborút vívnak a rend (látszatának) fenntartásáért. De nem csak rendfenntartók, bírók és ítéletvégrehajtók ők egy személyben, a kezükben összpontosul a politikai hatalom, és háborús helyzetben hadseregként is szolgálnak. Szép új világ.
Az első Judge Dredd képregény a 2000 AD második számában jelent meg 1977 márciusában, és a címszereplőnek egy ámokfutót kellett lekapcsolnia benne. Ahogy ez, úgy sok ezt követő, korai sztori is sematikus volt; gyakran csak abban különböztek, hogy épp gyilkost vagy autótolvajt kellett elkapni bennük, és még egy sablonos tanulság is jutott némelyik végére. („Mikor tanulják meg a törvényszegők… a 21. században… senki nem menekülhet az igazság elől!”) Az írók (élükön a sztorik nagy részét jegyző Wagnerrel) az első egy-két évben fokozatosan éreztek rá a karakterre, és a világra, amiben tevékenykedik, és fokozatosan vezették be a kezdetben nyílegyenes sci-fi/akció képregénybe a fekete humort, a szatirikus és abszurd elemeket.
Az első több részes sztori a The Robot Wars volt (2000 AD – a továbbiakban „prog”, ezzel jelölik ugyanis az antológia egyes számait – 10-17), amiben Dreddnek a Mega City One-ban fellázadó robotszolgákkal gyűlt meg a baja – ennek köszönhette a már addig is népszerű képregény az új, közönségkedvenc státuszát. A The Return of Rico (prog 30), amellett, hogy bevezetett némi drámai felhangot az addig egyszerű sci-fi/akciós atomszférába, fellebbentette a fátylat a főhős eredetéről: 2066-ban klónozták őt címbeli testvérével, a rossz útra tévedt Ricóval együtt Fargo főbíró, az egész Judge-rendszer alapítójának DNS-éből. Ahogy egyre több, később meghatározó adalék került Dredd világához (így pl. a Luna-1 című sztoriban debütált szovjetek, akik a Mega Citykhez hasonló Sov Citykben, az amerikaiakéhoz hasonló – persze még totalitáriusabb – Judge-rendszerben élnek), úgy kezdték kapizsgálni az alkotók, hogy a szokásos egy-két évig futó sorozatnál valami nagyobb növekszik a kezeik alatt.
Wagner a Cursed Earth idején (prog 61-85) dobta el teljesen az agyát. A Roger Zelazny Damnation Alley című könyve által ihletett sztoriban Dreddnek és társainak egy vakcinát kellett eljuttatniuk Mega City One-ból a rettenetes járvány által megtizedelt Mega City Two-ba, vagyis a nyugati partra, Amerika másik végére. Az út a törvényt és istent nem ismerő, radioaktív senkiföldjén át vezetett, mutánsokkal, óriásokkal, dinoszauruszokkal, robotokkal, óriáspatkányokkal és egyéb finomságokkal szegélyezve. Ennek a történetnek a része a híres-hírhedt Burger Wars is, amiben a McDonald’s és a Burger King éttermek vívtak háborút egymással a környék feletti uralomért, és azért, hogy a hamburger legyen az egyetlen tápláléka az emberiségnek. (Természetesen mindkét cég perelt, és a megállapodás értelmében ezt a kétrészes sztorit azóta sem nyomtathatták újra.) A Cursed Earth volt az első nagy „Dredd-eposz”, amit egészen máig sok hasonló követ.
A The Day the Law Died (prog 89-108, 1987) idejére a Judge Dredd végleg kikupálódott. A Caliguláról mintázott zsarnoki főbíró, Cal uralmának megdöntése az addigi legambiciózusabb sztori volt, nem csak grandiózusságát, hanem hangvételét tekintve is. A képregény társadalomkritikus, szatirikus oldala már azelőtt is domborodott, de itt vált igazán élessé, gúnyos, maró és gonosz humorúvá. A ’80-as évekre (amikor Wagnerhez csatlakozott Alan Grant, mint állandó író) a sorozat egyértelműen a Thatcher kormány harsány kritikájává vált, és ennek a kritikának maga a fasiszta módszerekkel élő Dredd volt a fő megtestesítője. Ahogy Wagner fogalmazott: „Egy szívtelen hős Thatcher új, szívtelen Angliájának.”
És tényleg szívtelen: bár a korai években még hébe-hóba rajtakapható volt némi szentimentalizmuson (mint pl. amikor komikus mellékzöngének melléírt robotszolgáját, Waltert elrabolják a Luna-1-ben), ezeket a tulajdonságait később alaposan kigyomlálták. Dredd kizárólag a munkájának, a törvény betartásának él, kegyelmet, kompromisszumot, szórakozást nem ismer (kevés szabadidejében a törvénykönyvet olvasgatja), a nők nem érdeklik (a szerelem amúgyis tiltott a bíráknak), az apró kihágást épp olyan vehemensen torolja meg, mint a legnagyobb bűnöket (egy alkalommal a fél városon keresztül üldözött egy polgárt, mert az balga módon elhajított egy csokoládépapírt). Ha hűségesen olvasod a sorozatot, legfeljebb két-háromévente elcsíphetsz a szája körül egy halvány mosolyt. Többet pedig úgysem látsz belőle, hiszen sisakját szinte soha nem veszi le, ha mégis, arca akkor sem látható (az első ilyen alkalommal az alkotók egy nagy „censored” felirattal takarták ki az álla feletti részt) – a nyilvánvaló Justitia-párhuzam mellett ez a totális érzelemmentességet is aláhúzza.
Ahhoz képest, hogy Mills és Wagner kezdettől fogva a Piszkos Harry-típus extrém végletét látta benne, Dredd eleinte komoly erőfeszítéseket tett annak érdekében, hogy még a legkegyetlenebb bűnözők életét is megóvja (Mega City One-ban egyébként is ritka a halálbüntetés, az más kérdés, hogy a letartóztatásnak való ellenszegülés miatt alkalomadtán százszámra hagyják ott a fogukat a polgárok). Később a karakternek ezt az aspektusát is radikalizálták: nagyjából a ’80-as évek eleje óta Dredd egy gyilkológép, akinek semmi problémája nincs a törvényszegők halomra ölésével. Sőt, az Apocalypse Warban (alighanem a valaha írt egyik legesztelenebbül epikus képregény, amiben a szovjetek először nukleáris csapást mérnek Mega City One-ra, majd elfoglalják azt – az alkotók egyébként sosem voltak szívbajosak, ha arról volt szó, hogy százezrével vagy akár milliójával kell irtani a főhős városának lakosságát) félmilliárd embert söpör el a Föld színéről, csak hogy az otthonát megszállt inváziós sereget elvágja az utánpótlástól.
Sok egyéb, mára klasszikus sztori után, mint pl. az ún. Sötét Bírákat (Dark Judges), köztük Judge Death-et szerepeltető sagák (Judge Death Lives!, Necropolis), 1990-ben a karakter saját (bár később szintén antológiává vált), azóta is futó újságot kapott: történetei azóta nem csak az AD 2000-ben, hanem a Judge Dredd Megazine-ban is megjelennek. Wagner eleinte főleg utóbbit vitte, míg előbbiben olyan fiatal, mára nagyágyúnak számító titánok próbálgathatták a szárnyaikat, mint Garth Ennis, Mark Millar vagy Grant Morrison. A Megazine első sztorija az Amerika volt, Wagner személyes kedvence, amiben egy terrorista eszközökkel operáló demokrata mozgalom kérdőjelezte meg a bírák hatalmát. A kényelmetlen kérdéseket feltevő, a jót és a rosszat összemosó történet, amellett, hogy talán a leginkább politikai színezetű, sokak szerint a legjobb Judge Dredd képregény is egyben.
Az öreg kőarcú, ahogy társai nevezik, azóta találkozott Batmannel (Judgement on Gotham), aprította H. R. Giger xenomorh-jait (Judge Dredd Vs. Aliens), szerepelt videójátékokban, kapott nem túl hosszú életű sorozatokat az amerikai DC Comicsnál, sőt, még egy gyerekbarát szériát is (Judge Dredd – Lawman of the Future), amiben nem ölhetett. Ennek ellentéteként ott volt az ultraerőszakos, észvesztően harsány, groteszk és parodisztikus Heavy Metal Dredd, amiből itthon is jelentek meg részek a ’90-es évek elején a Rock Power magazinban. (Megvan az, amelyikben a főszereplő megöli a Télapót? Persze aki ebből ismeri Dreddet, annak igencsak torz képe van róla.) Dredd most már a 70. évéhez közelít, és városával együtt jelenleg a nyáron véget ért Day of Chaos című eposz enyhén szólva súlyos következményeit nyögi (semmi különös, csak párszáz millióan megint odalettek). Mivel sok egyéb képregénykarakterrel ellentétben ő valós időben öregszik (vagyis egy év nekünk ugyanúgy egy év Dredd világában is, ahol most 2134-et írnak), egyre gyakrabban merül fel a kérdés, hogy meddig bírja még szuflával, és ha végül Wagner úgy dönt, hogy megöli, miféle hattyúdalt kap. Persze a XXII. századi tudomány nagyjából százféle módon meghosszabbíthatja az életét, sőt, ha kell, fel is támaszthatja – de ha így is lesz, nem emiatt marad halhatatlan.
Minden népszerűsége ellenére a karakter szélesvászonra költöztetésének kísérletei kudarccal végződtek. A ’95-ös Stallone-féle fiaskó után a tavalyi, Karl Urban főszereplésével készült adaptáció is elhasalt a pénztáraknál, még a kedvező kritikai fogadtatás és a lelkes rajongói visszhang ellenére is (ezzel pedig komoly veszélybe került az alkotók terve, miszerint a további részekben kibővítették volna az itt egyetlen épületbe zárt cselekményt, és azzal együtt a világot, amiben játszódik). Pedig a korábbi változattal szemben ez hű Dredd figurájához: Urban tökéletesen kemény, szikár és mogorva, és bár a szűk költségvetésnek hála a látványvilág messze nem elég futurisztikus, a szatirikus/gúnyos/társadalomkritikus aspektus pedig elveszett a két médium között, a film szimpatikusan tökös, véres és kompromisszummentes. Egyszerű, de remek, oldschool szórakozás (a hazai mozikban e héttől látható).
