A terem még árnyékban. Magamra húzok hát némi derengést. Elől gitárhúr hangolódik, a meglepetés-készítők a partitúráról egyeztetnek, kintről mintha szirommajszolás nesze hallatszana. Jöddögélnek. Furcsa, de valahogy gyerekkori gyalogtúrák emlékei ötlenek eszembe. Mecsek 25, Zselic 40, Kinizsi 100. A távolság, mint ideggyogyó. De ez tulajdonképpen nem is ide tartozik. Ami most van, az a Darvasi 50. Jócskán megtelik az őszi PIM.
A mikrofonhoz pattanó Morcsányi Géza azzal kezdi, hogy nemigen maradtak szavai már a köszöntésekre. A szerzőéi viszont a keze ügyében vannak, át is nyújtja hát az ünnepeltnek A zord apa, avagy a Werner-lány hiteles története című vászonkötéses, születésnapi Darvasi-kisregényt. Aztán Ilia Mihály levelét olvassa fel. Ilia az írót köszönti. Az írót, aki visszaadta a történet méltóságát. Vigasztalónak véli, ahogy a fiatalok érnek és lekörözik az öregeket. Majd – eldobva mindennemű esztétikai érvet – a tápéi lakosok nevében mond hálát. A településnek a Virágzabálók első lapjain való említését köszöni. Morcsányi hangján szólal aztán meg az Ilia által Wordbe énekelt tápéi nóta, a Szent Dávid viszi a hárfáját. Tápé, az első T.
A vendéglátók nevében Palkó Gábor beszél. A nyelv láttató erejét méltatja a Darvasi-szövegekben, s mozi-hasonlata remekül vezeti fel a videó-kapcsolást. Kép úszik ugyanis a fehér vászonra, Fullajtár Andrea egy IX. kerületi kávézóban olvas, onnan küldi gratulációját. Antal Balázs szövege fehér teák, aranyszín tigrisek és őrült pandák rágta zöld bambuszligetek közé röpít. Könyv készül itt is és szavak vesznek el (a la Morcsányi). A könyvkötő enyvez rendületlenül, a Mester végül kitárja a hálószoba ajtaját és egy kis mágikus realizmusra hívja a segítőkész könyvtáros kisasszonyt.
Závada Pál Törökszentmiklóst emlegeti és Rubin Szilárd Aprószentekjéből olvas. Darvasi szülőhelyéről aztán azonmód Chilébe kerülünk, ahol hatvankettőben a brazilok 3-1-re lépték le a döntőben Csehszlovákiát. Különleges performansz kezdődik, Závada ugyanis füttyel festi alá a kivetítőn megjelenő foci-szambát. Az pedig, ahogy ugyancsak fütyüléssel kontráz a Beléptem a TSZCS-be twist dalolása közben, Hacki Tamást is zavarba hozná. Felvillan még egy-egy jelenet a Jules és Jimből, a Csudapestből, a Beatles pedig – fehér ingben, mellényben, nem kis bokarázást kiváltva – a Cavern Clubban játszik. Ez mind hatvankettő. Emlékezzünk csak, honnan indultunk? Törökszentmiklós, második T.
S utazunk tovább. Keresztury Tibor figurája is szeretne, de ő egyelőre a nyíregyházi állomáson vesztegel. Éjjel van. Debrecen felé tartana, de csak nem érkezik a vonat. Míg képzeletben tovább várjuk vele, László Attila pasztell-harmóniái töltik meg a termet. A „vándorló írók" – a konferanszié szerepében végig remeklő Szegő János legkiválóbb sziporkája – sorában Szilasi László következik. Olvas ő is. Személyest. „Lacika, figyelj, szerintem nem kéne ilyen sokat írni" – idéz fel egy réges-régi cukrászdai beszélgetést. Cukrászda azért is, mert hittek benne mindketten, hogy az ő irodalmuknak köze lesz megint a kávéházi kultúrához. Darvasi meg, hogy afféle rágcsáló ő, folyamatosan használnia kell ezért írástudását, fogsor helyett a billentyűzetet koptatnia. Egy rágcsáló, aki mindig benne áll egy sorozatban, projektben – folytatja Szilasi. Kedvence Darvasitól az „én leszek az első magyar alkoholista író, aki lefutja a New York-i maratont" volt. Tényőig jutott. Onnan hívta Szilasit, menjen érte és igyanak meg egy jó nagyfröccsöt. Ez – zárja szavait Szilasi – másnak talán Kelet-Európa, nekünk viszont az életünk. Tényői söntés, harmadik T.
Az ötven évest ünneplő szűk hatvan perc végén maga Darvasi lép a mikrofonhoz. Azt mondja „Tök jó volt a kommunizmus szerintem." Mármint – gondolom – a tapsok miatt. De ez már egy negyedik T. Gyerekkorában – teszi még hozzá – Törökszentmiklós utcáit egy zsákos ember járta. Elhanyagolt külsejű, fekete arcú rém. Azzal riogatott, hogy betesz a zsákjába. Na, a zsákos emberek azóta is járnak – fejezi be, miközben a gyertyák java már le is égett már a tortán –, és állati klassz érzés nem a zsákban, hanem idekinn lenni.
