A Rájátszás sikerének köszönhetően nálunk is egyre hétköznapibb eset, ha dalra fakad egy költő, de azért mégis kevés főállású versfaragónak van saját garázs-rock bandája. Az meg még ritkább, hogy valakinek a dalát Bruce Springsteen is feldolgozza. Paul Muldoon azonban nem pusztán erről nevezetes, hanem T.S. Elliot-i bonyolultságú lírájáról, és tucatnyi irodalmi kitüntetéséről is. Valamint arról, hogy ő szerkeszti a The New Yorker költészeti rovatát.
„Fantasztikus bemutatást hallhattunk, de nem vagyok benne biztos, hogy ismerem az illetőt, akiről szó van” – kezdte Paul Muldoon a felolvasóestjét, miután végighallgatta saját dicső pályaképét a leuveni Irish Institute igazgatójának tolmácsolásában. Pedig, ha levetkőzi szerénységét, könnyen magára ismerhetett volna a méltató szavakból, hiszen kétségtelenül ő a kortárs ír – és angolszász – költészet egyik legjelentősebb alakja. Alig volt még 18, mikor a nagy Seamus Heaney felfigyelt tehetségére, a későbbiekben pedig kölcsönösen hatottak egymás költészetére, egészen Heaney tavalyi haláláig (nem véletlen, hogy ő búcsúztatta Nobel-díjas mentorát a temetésen). Muldoon immár két évtizede Amerikában él és alkot, 2003-ban megkapta a költészeti Pulitzer-díjat is. Irodalmi körökben azonban nem csak virtuóz verseiről híres, hanem arról is, hogy ő szerkeszti a nagy múltú The New Yorker hetilap költészeti rovatát. Emellett kreatív írást tanít a Princetonon, és újabban belecsapott a húrokba is: saját rock'n'roll-bandája van, a Warren Zevonnal közösen írt dalát pedig még Bruce Springsteen is feldolgozta. De vajon mi a különbség dalszöveg és vers között? És egyáltalán, miért kezd az ember verset írni? Ilyenekről kérdeztük Muldoont a leuveni felolvasás után.
A tavaly megjelent, The Word On The Street című kötete dalszövegek gyűjteménye. Mikor kezdett el zenélni és dalokat írni?
Tulajdonképpen azzal indult az egész, hogy írtam egy rajongói levelet a fantasztikus dalszerző-énekesnek, Warren Zevonnak, akinek régóta nagy tisztelője voltam. Ő szeretett másokkal közösen dolgozni, így nekem is megadatott ez a lehetőség – ebből született a My Ride's Here című dal. Rengeteget tanultam tőle, már amennyire bármit tanulhat az ember egyáltalán az életben. Szerintem, amikor megnyugszunk, hogy tudjuk mit csinálunk, valójában szörnyű hibát követünk el. Kicsit erről szól a költészet is: amikor valaki leül egy verset írni, rádöbben, hogy milyen keveset is tud a világról.
Új kihívást jelentett a dalszövegírás a több évtizedes költői pályafutás után? Van egyáltalán lényegi különbség a kétféle szövegtípus között?
Bizonyos szempontból nagyon közel állnak egymáshoz. A legfontosabb különbség talán az, hogy míg a dalnak szüksége van zenére, hogy igazán működjön, a vers felépíti magának a saját zenéjét. Ettől függetlenül, mindkét műfaj nagyon nehéz. A dalszövegírás tipikusan az a dolog, ami könnyűnek néz ki, amíg nem csinálod, ám amint megpróbálod, rájössz, hogy milyen pokoli nehéz is tud lenni. Mindenesetre engem a kettő közötti átmenetek érdekelnek leginkább: a versszerű dalok, és a dalszerű versek. Az ír hagyományban különösen közel áll egymáshoz ez a kettő. Ha valaki például megnézi, hogy Yeats verseinek hány százaléka íródott dal formában, akkor meglepő eredményekre juthat: statisztikai kutatást ugyan nem végeztem ez ügyben, de az én benyomásom az, hogy közel a fele…
A The New Yorker költészeti szerkesztőjeként milyen új trendeket lát manapság a versek terén?
Szerintem minden egyes versnek saját trendet kéne indítania. Amint felállítunk egy szabályt, valami úgyis azonnal megszegi. Nem szeretem, mikor egy költő csakis egyféleképpen képes vagy hajlandó alkotni. A vers tulajdonképpen saját magát írja, így senkinek nem kéne azon aggódnia, hogy a saját hangját keresse, hanem az éppen formálódó vers hangvételére kell ráérezni.
Gondolom, temérdek kéziratot kell átolvasnia a válogatás során. Nincs meg ennek az a veszélye, hogy a versolvasásból kiveszik az öröm, és puszta munkává degradálódik?
Sosem gondolok rá munkaként, imádok verseket olvasni. Persze bizonyos értelemben eleve munka a versolvasás, melyre ki kell képeznünk magunkat. Igyekszem mindig valami újat keresni: nagyon élvezek belepillantani, hogy mások miket írnak, és hogy a magazin számára folyton újabb érdekes verseket fedezhetek fel. És mindig fel lehet fedezni valami újat, hiszen egészen elképesztően változatos a felhozatal.
Mitől jó egy vers egyáltalán? Van valami határozott elképzelése, mit keres, mikor nekiáll a beküldött anyagokat olvasgatni?
Az elején fogalmam sincs, mit keresek, de amikor szemben találom vele magam, pontosan tudom, hogy ez az. Minden egyes vers végigolvasása után fel kell tenni a kérdést: van-e mindez annyira izgalmas, hogy fenntartsa az olvasói figyelmet? Legalább annyira érdekfeszítőnek kell ugyanis lennie, mint a The New Yorker kiváló cikkeinek.
Egy költő amúgy folyamatosan dolgozik, vagy el tudja választani a „hétköznapi élethelyzeteket” a „munkaidőtől”?
Mindig készen kell állni a hétköznapi helyzetekből kisarjadó sorokra vagy versekre. Szoktatni kell magunkat rá, hogy nyitottak legyünk, hogy megfigyeljük azokat az összefüggéseket a világban, melyeket ugyan mások is látnak, de a legtöbbször hagyják, hogy a pillanat nyomtalanul elmúljon, és egyszerűen továbblépnek.
Elég korán kezdte a versírást. Honnan jött az indíttatás a költészetre?
Középiskolás koromban kezdtem verseket fabrikálni, leginkább azért, mert könnyebbnek láttam, mint a heti beadandó esszé megírását. A vers ugyanis rövidebb, mint az esszé, a tanár pedig elnézte ezt a kis kerülőutat nekem. Így az egyik fő indíttatás mindenképp a lustaság volt.
Utolsó kérdés: olvasott magyar verset mostanában?
Sajnos ritkán olvasok magyar költőket, de nemrég olvastam Rakovszky Zsuzsát, és annak ellenére is nagyon izgalmasnak találtam, hogy a fordítás során nyilván sok minden elveszik.
Szerző: Jankovics Márton
