Javier Cercas: Szalamiszi katonák, fordította: Körösi Ivett
Európa Könyvkiadó, 2013, 224 oldal, 2900 HUF
Fotó: Valuska Gábor
Az irodalom mágia, és mi regényírók becsapjuk az embereket – nyilatkozta Javier Cercas, akinek Szalamiszi katonák című regénye az elmúlt évtized egyik legnagyobb spanyol könyvsikere lett. Az íróval, aki a kötet magyarországi bemutatója miatt érkezett Budapestre, nem csak a valóság és a fikció kapcsolatáról meg az elfeledett hősökről beszélgettünk, de elmesélte, hogyan élte meg, amikor még csak alig maroknyian olvasták a könyveit, és mit szólt jóbarátja, Bolaño, amikor elolvasta a róla szóló részeket a Szalamiszi katonákban.
Kicsit zavarban vagyok a regényével kapcsolatban: egyrészt azt gondolom, hogy a Szalamiszi katonák egy nagyon spanyol történet, még akkor is, ha egyes aspektusai nagyon is egyetemesek. Műfajilag pedig nekem nagyon vegyes, olvasás közben pedig néha nehézséget jelentett szétválasztani a valós és a fiktív elemeket. Sánchez Mazas megmenekülésének történetét valójában megírhatta volna tisztán fikciós műként is, miért döntött mégis, hogy azt a formát választja?
A regények mindig a valóság és a fikció keverékei. Ez már a legeslegkorábbi időktől, Cervantestől kezdve így volt. De ez a regény egy kicsit speciális: itt volt egy valós sztori, amely valójában megtörtént, vagyis a spanyol polgárháború, és egy újságírónak a története, aki szerette volna az igazat megtudni. Az újságírói eszköztára azonban egyszer csak kimerül, és falakba ütközik. Sötétség van, homály. És akkor jön a fikció, és megvilágítja az egészet.
Ebben a regényben tulajdonképpen két igazság van: a valós igazság és az irodalomnak az igazsága. Ez már Arisztotelész óta így van: az igazi, a történelmi valóság tényeken alapul, ami determinált időpontban történt meg azokkal a tényleges emberekkel. Az irodalmi valóság ezzel szemben absztrakt valóság, egyetemes morális valóság, ami mindannyiunkkal megtörténhet, minden férfival és nővel, minden időben, bárhol, bárkivel. Ez a regény tehát egyfelől egy valós történet, de valójában nem erről szól. Valójában egyetemes dolgokról is szól, férfiakról, nőkről, hősökről, heroizmusról. Arról, hogy a halottak nem halnak meg teljesen, amíg valaki emlékezik rájuk.
Nekem a regény kicsit éppen erről a szubjektív emlékezésről, az elbeszélés mikéntjéről is szól. Arra lennék kíváncsi, hogy önt mi érdekelte igazán ebben a történetben: Mazas személye, a megmenekülésének a története, a nyomozás, vagy talán az emlékezés lehetőségei?
Nagyon egyszerű a válasz arra, hogy mi érdekelt. Egyik nap Sánchez Mazas fia, aki egy nagyon ismert spanyol író, elmesélte az apja meghiúsult kivégzésének a történetét. Egy teljesen ismeretlen történet volt ez akkoriban. Sánchez Mazast sem ismerték ez előtt a könyv előtt Spanyolországban. Nagyon fontos személyiség volt a harmincas években, de aztán teljesen megfeledkeztek róla. Nekem a fia mesélte el a sztorit, nagyjából úgy, ahogy a könyvben a narrátor Javier Cercasnak. Teljesen lenyűgözött ez a történet. Mi van ugyanis annak az embernek a szemében, aki egy háborút végigél, majd ránéz a másik emberre, és az volna a feladata, hogy megölje? Egy ellenséget, egy fasisztát, akinek nagy felelőssége volt abban, ami történt a háborúban. Amikor ott van az erdőben és megölhetné, miért hagyja mégis életben? Ez volt az, ami teljesen lenyűgözött.
Ami íróként engem mindig előrevisz, azok a kérdések. Azért írok, hogy kérdezzek, és utánamenjek dolgoknak. Azt gondolom, az összes nagy író így vélekedik erről, bár én nem gondolom magamat nagy írónak. (nevet) De minden nagy regény így működik: van egy kérdés, és aztán van a keresés. Azért írunk, hogy tudjunk.
És mindig van válasz?
Ennek a regénynek az elején van egy kérdés. Miért hagyta meg a katona Sánchez Mazas életét, és ki volt ez az ember? Az egész könyv ennek a kérdésnek a megválaszolásáról szól, erről a nyomozásról. Olyan, mint egy thriller, de mégsem, mert ebben a könyvben egy olyan embert keresünk, aki nem ölt. És a könyv végén mi a válasz? A válasz az, hogy nincs válasz. A kérdés keresése a válasz, maga a könyv. Nincs egy világos, tényeken alapuló, világos válasz, hanem egy ambivalens, ironikus válasz van. Nem tudjuk meg a könyv végén, hogy a katona miért hagyta meg Sánchez Mazas életét, még abban sem vagyunk biztosak, hogy ő volt a katona. És ez a válasz. Ez a nem-tudás a válasz. Ez a könyvek bölcsessége, a nagy regények így működnek. (nevet)
A kötet egyik kulcsfigurája, az öreg Miralles…
Ő a legfontosabb.
… aki azt mondja, élő hősök nincsenek, és ahhoz, hogy valaki hőssé váljék, meg kell halnia. Én mégis úgy éreztem, hogy az ön hőse egy nagyon is élő ember…
Ez nagyon is így van. Azt hiszem, a Szalamiszi katonákon kívül a többi könyvem is a hősiességet, a heroizmust próbálja megfejteni. De az egyetlen tiszta hős, akit alkottam, az Miralles. Azt hiszem, soha többé nem fogok egy ilyen tiszta és autentikus hőst teremteni, mint ő. (nevet) Ez egy kicsit nagyképűen hangzik, de sajnálom, ez van. (még jobban nevet)
Mennyire forradalmi az, hogy a hősiességről ír könyveket egy olyan országban, ahol, amennyire én látom, a polgárháború mint téma, sokáig annyira nem volt kibeszélve? Mennyire téma egyáltalán most a polgárháború, milyen reakciók érkeztek az ön könyvére?
Rengeteg könyv jelent meg a polgárháborúról. Ez a könyv 2001-ben jelent meg Spanyolországban; én egy teljesen ismeretlen író voltam akkoriban, az édesanyám és néhány barátom olvasott csak. A Szalamiszi katonák nagy siker volt mindenhol a világon, de Spanyolországban óriási bestseller lett.
Onnantól kezdve két dolog történt: az egyik, hogy az én generációm elkezdett írni a polgárháborúról, ami korábban nem volt jellemző. A polgárháborús generáció unokái voltak ők, akik korábban nem akartak semmit sem tudni a polgárháborúról, ahogy a könyvem főszereplője sem. Az emberek úgy voltak vele, hogy a polgárháború annyira régi dolog, annyira a múlt része, mint mondjuk a szalamiszi háború. De aztán az unokák elkezdtek írni elég sokat erről a dologról. Elkezdődött a történelmi múlt feldolgozása, újból szembenéztünk a polgárháborúval. Nem én mondom, de nyilvánvaló, hogy ez a könyv egy hatalmas bumm-jelenséget idézett elő, és nem azért, mert korábban nem beszéltek a polgárháborúról, hanem mert ez a könyv másképpen tekintett a polgárháborúra. Valamiképpen mintha leporolta volna ezt a témát.
Az olyan figurák, mint Miralles, 2001-ben már teljesen feledésbe merültek. Mindazok, akik részt vettek a háborúban, és elmentek Spanyolországba, Franciaországba, Afrikába… A spanyolok semmit sem akartak erről tudni, és a franciák sem. Vannak képek ezekről a spanyol katonákról, amint megérkeztek Párizsba, és a tankjaikat úgy hívták, hogy Don Quijote, Dulcinea vagy Guadalajara. És ezeket a fényképeket megsemmisítették, mert azt mondták, akik Párizsba bevonultak, azok a franciák voltak. De akik valójában bevették Párizst, azok a spanyolok voltak. Ők voltak a legjobb katonák, mert akkor már tíz éve háborúztak, és Leclerc azt akarta, hogy az első sorban harcoljanak. De ezeket az embereket már teljesen elfelejtették.
Miralles mellett a másik fő figura az újságíró, akit történetesen Javier Cercasnak hívnak. Olvasás közben az jutott eszembe, vajon mennyi egyezés lehet a valódi és a fiktív Javier Cercas között?
Ez egy különleges, furcsa regény, de egy regény…
A nyomozás például úgy zajlott le, ahogy ön leírta?
Nem. (nevet)
De nyugtasson meg, hogy Miralles létező személy…
(nagyot sóhajt) Hűha, ez kemény. Miralles létezett, és én nemrég ismertem meg a fiát. De a Mirallesszel készített interjúm fikció. És nem tudom, hogy megmentette-e Sánchez Mazast vagy sem.
Pedig a könyvben az újságíró elutasítja annak a lehetőségét, hogy kitaláljon egy interjút Mirallesszel…
Természetesen! Hogyha ez egy dokumentumregény volna, akkor ez hiba lenne, de ez egy regény. Mi regényírók becsapjuk az embereket. Madame Bovary nem élt, nem létezett. (hangosan felnevet) Gorgiasz a Krisztus előtti 4. században élt, és azt mondta: az irodalom, a költészet hazugság, amelyben az, aki becsapja a másikat, sokkal őszintébb, mint aki nem csapja be. És aki meg hagyja, hogy becsapják, sokkal bölcsebb, mint aki nem hagyja magát. (nevet) Az irodalom mágia. Cervantes a legjobb regényben, melyet valaha is olvastam, hihetetlen amúgy, hogy ez egy spanyol volt (nevet), azt mondja, ő nem találta ki Don Quijote történetét, egy arab fordította le azt. De ez nem igaz, ez mágia. Hazugság. Mi írók ezt tesszük. Azért mondunk hazugságokat, hogy egyetemes igazságokat közöljünk az emberekkel. Ez teljesen ellentétes az újságírók vagy a történészek munkájával. De egy regényírónak így kellene gondolkodnia, azért, hogy felfedje azt a másik valóságot, az egyetemes, morális valóságot.
Ez az az ellentmondás, amelyről a könyv szól. A tény és a fikció közötti különbségről. De ez a könyv nem a spanyol polgárháborúról szól, az csak egy része a könyvnek. Ez a könyv bárhol játszódhat, Magyarországon, Németországban, Kínában, mégpedig azért, mert emberekről szól, mert morális dilemmákról szól. Az irodalom az, ami a partikuláris dolgokat egyetemes valósággá változtatja. Az, ami egyetlen bizonyos emberrel megtörténik, mindannyiunkkal megtörténhet.
Szalamiszi katonák. Egy újságíróból lett sikertelen regényíró, akit történetesen Javier Cercasnak hívnak, szinte véletlenül szerez tudomást Sánchez Mazas meghiúsult kivégzésének történetéről. A férfi Franco egyik fő ideológusa volt a harmincas években, aki a polgárháború végén a köztársaságiak fogságába esik, majd amikor a kivégzésére rendelt katonák puskája eldördül, egyszerűen berohan az erdőbe. Egy fiatal katona talál rá, a szemébe néz, de nem lő, hanem sarkon fordul, és elmegy. Mi játszódhatott le annak a fiatal katonának a fejében?, erre a kérdésre keresi-kutatja a választ a regénybeli Cercas, ám hiába áll össze a könyv, érzi, a történet nem kerek. Ekkor lép be az életébe a chilei származású író, Roberto Bolaño, aki néhány pohár gintonik és kávé fölött mesél neki először Mirallesről, a veteránról, aki a spanyol polgárháborút követően megjárta az afrikai hadszínteret, és ott volt, amikor a szövetséges csapatok bevonultak Párizsba.
Cercas fejében szöget üt egy gondolat, ami egyszerűen nem hagyja nyugodni („hogy lehetsz annyira biztos benne, hogy Miralles volt az a milicista, aki megmentette Sánchez Mazast?”), és úgy érzi, megtalálta a hiányzó láncszemet, amelynek beillesztésével végre befejezheti Mazas történetét.
A valóságra reflektáló fikció és a fikcióval keveredő valóság keresi a maga helyét a Szalamiszi katonákban, ebben a magát dokumentumregénynek álcázó regényben, melyben – hiába is mondja a valódi Cercas, hogy legfontosabb figurája a veterán Miralles – az egyik legemlékezetesebb alak a saját korlátaival megküzdeni kénytelen író, valamint az epizódszerepben tündöklő barátja, Bolaño. Mazas pedig mintha csak kifogás lenne, ürügy, alibi, hogy a valódi Cercas hosszasan elmerenghessen a valóság és az írás kapcsolatáról, az emlékezés tökéletlenségéről, és arról, hogy milyen primitív séma alapján állítja elő a történelem a maga hőseit. Miközben persze a fikció eszközeivel ő is megteremti a magáét.
A regényben az események egyik katalizátora Bolaño. A valódi Bolaño játszott bármiféle szerepet a könyv megszületésében?
Igen. Ő beszélt nekem Mirallesről, és a barátom volt.
És milyen ember volt Bolaño? A regény egyik szereplője szerint minden hájjal megkent hazudozó volt…
(hangosan felnevet) Azért, mert regényíró volt. Bolañót nem úgy ismertem meg, ahogy a regényben leírtam. Érdekes volt, ahogyan megismerkedtünk, de ezt most hosszú lenne elmesélni. Tíz évvel idősebb volt nálam, és nagyon jó barátok voltunk. Ő nagyon sok éven keresztül úgy írt, hogy senki nem adta ki a könyveit. Nagyon szerény körülmények között élt. Amikor megismertem, akkor kezdett ismertté válni, akkor kezdték kiadni a könyveit. Hirtelen sikeres emberré vált Spanyolországban. Rettentő kreatív energiák működtek akkor benne. Én pedig ellenkezőleg, teljesen a padlón voltam. Az volt az egyetlen pontja az életemnek, amikor kétségeim voltak a saját szakmámmal kapcsolatban. De ő egy jó barát volt, és nagy támogatóm. John Updike azt mondta: az íróknak az egyik nagy problémájuk, hogy nincsen edzőjük, aki biztatná őket. És Bolaño volt az én edzőm. Ő volt egyébként az első, aki elolvasta a könyvet, és azt mondta: ez a Bolaño nem én vagyok! (nevet)
Ha már említette, hogy milyen nehezen is indult a regényírói karrierje, hogyan élte, éli meg a sikert most?
Sokkal jobb a siker, mint a bukás. De a sikertől meghülyülhetsz. Én nem lettem idióta. Nem egyszerű mondjuk. (nevet) Sose gondoltam, hogy író lesz belőlem, és ebből fogok élni. Amikor fiatal voltam, mindig gyanakodva tekintettem azokra az írókra, akik sikeresek voltak. Aztán rájöttem, hogy Cervantes és Dickens is nagyon sikeres bestseller-írók voltak. De igazából sose panaszkodtam, amikor kevesen olvastak, akkor sem. Akkor az tűnt a normálisnak. Amikor már száz olvasóm volt, akkor azt gondoltam, hú, a mindenit. Ami még mindig furcsa a számomra, hogy az írásból meg tudok élni, és a világ minden táján vannak olvasóim. George Steiner azt mondta, egy klasszikust írtam, de számomra természetes állapot az, hogy az embernek kevés olvasója van. És egyébként ugyanúgy folytattam volna az írást, ha nincs ez a siker. Mert szeretem.
