Kenyeres Zoltán: Weöres Sándor
Kossuth Kiadó, 2013, 400 oldal, 3490 HUF
„Bolond dolog a holnapot várni, élj kívül az időn, amennyire lehet.” Bármennyire is szeretné, Weöres Sándor ma nem tudja kikerülni az időt. Száz évvel ezelőtt született a költő, aki egy Vas megyei kisfaluból a halhatatlanságig jutott. A jubileumra időzítve kiadták elhagyott verseit, és a Széchenyi-díjas irodalomtörténész, Kenyeres Zoltán ismét egy teljes kötetet szentelt munkásságának. Játékosság, versboncolás, lepke-szárny, és haláletika. Aprólékos műelemzés helyett összegyűjtöttünk 10 érdekességet a költő nevét viselő Kenyeres-kötetből.
Honnan a név
Ha eddig kételkedtünk volna abban, hogy helyesen ejtjük-e a gyerekzseniből a huszadik századi líra egyik legnagyobbjává előlépett költő nevét, most minden kétséget eloszlathatunk. (Ezt egyébként már 1975-ben megtehettük, ha a szemünk elé került Tóbiás Áron Weöres Sándor – hangszalagon című írása) A Weöres-család mindig „Vörösként” hivatkozott magára, Sándoruk furcsának is találta, hogy a „Veöres” változat is elterjedt. A név furcsa írásmódja szerinte nem volt más, mint „tollhiba vagy rossz beidegződés”. Nagyapja születési anyakönyvében még Vörös állt, apjáéban már Weöres. Hogy családban a továbbiakban miért pont a duplavés változatra esett a választása, arról a költő sem tudott nyilatkozni.
Szép remények
Bár evangélikus iskolában kezdte meg tanulmányait, egy Kosztolányinak írt levelében arról számolt be, hogy az unitárizmus felel meg leginkább gondolkodásának. „(…)nem határozza meg Istent közelebbről, a bibliával szemben pedig egyáltalán nem áll a kritikátlanság álláspontján.” Weöres terve az volt, hogy áttér unitáriusnak, és pappá szentelteti magát, bár a levél keletkezésekor be kellett érnie egy gyakornoki állással a Vasvármegye című napilapnál.
Malaca volt
Doktoráló hallgatóként a harmincas években illett néhány száz példányban kinyomtatni a disszertációt. Ez drága mulatságnak számított, ezért a doktoranduszok mindent megtettek, hogy felhajtsák a lehető legolcsóbban dolgozó nyomdát. Takáts Gyulának sikerült rátalálnia a Mayer-féle Kultúra Könyvnyomdai Műintézetre, és azt javasolta Weöresnek, hogy ide vigye el a már összeállított első verseskötetét. A Hideg van 1934. március 21-én jelent meg, a költő apja pedig állítólag egy hízott sertéssel egyenlítette ki a nyomdaköltséget.
Kodály-módszer
1929-ben a Pesti Hírlap Vasárnapja újra leközölte Weöres korai versét, az Öregeket. (A vers mellett egy portrét is közzétettek az alig 15 éves, diáksapkás költőről.) Ekkor fedezte fel a művet Kodály Zoltán, aki egy levélben a szerző engedélyét kérte a kóruselőadására és a kiadására. A zeneszerző 1934-ben Csöngére látogatott, hogy a helyi népdalokat kutassa, Weöressel is ekkor találkozott először. Kodály később több változást is végrehajtott a szövegen. A vers elején például „ház előttre” cserélte a "verandát", ám a költő nehezen viselte a szóismétlést, ezért végül a tornác mellett döntött. („vagy tikkadt nyárban a tornácon/hogy üldögélnek a napsugárban-”) A másik jelentős változtatást viszont elfogadta, és a Kodály-féle, 16 sorral rövidebb változat került bele a későbbi kiadásokba.
Találkozás egy fiatalemberrel
Párválasztós népdalok visszatérő eleme a szerelmes férfi, aki jobb esetben szerenádot, rosszabban jelenetet rendez mátkapárja ablaka alatt. Ha nem is dalba öntött szerelmi vallomással, de ablak alatt óbégató fiatalemberrel az író, Tatay Sándor is találkozott. Az illető furcsán járt, ha a jobb lábával lépett, jobbra fordította a testét, ha a ballal, akkor balra. Mendegélés közben pedig egyre Tatay nevét kiabálta, bele az éjszakába. A ki az kérdésre annyit felelt „Itt Weöres Sándor.” Pont úgy, mintha telefonba mondta volna. A két férfi addig csak néhány levelet váltott egymással, Weöres pedig úgy döntött, meglátogatja levelezőpartnerét. Mivel a házszámra nem emlékezett, „gondatlan egyszerűséggel” végigkiabálta az utcát az éj kellős közepén.
Kenyeres Weöres Sándor című könyvének középpontjában nem a nyugatos évek, vagy a kényszerű, hatéves hallgatás áll, de még csak nem is Weöres 42 évig tartó házasságának bulváros részletei. (Ilyesmikért el kell olvasni 1983-as könyvét, a Tündérsípot, bár bulvár abban sem lesz – a szerk.) Hanem a KÖLTŐ. Így, csupa nagybetűvel. Szakemberek számára szakkönyv, a művelt közönségnek remek olvasmány, ígéri a fülszöveg. Pontos, és alapos írás az első versek szójátékaitól vissza egészen a 18. századig, vagyis Psychéig. Közbeiktatva olyan izgalmas kitérőket, mint a modern magyar szonett születése, vagy hosszas, és szemléletes értekezés a ritmusról, a hosszabbak után áll egy szótagos soroktól („Bokor alatt jár a csibe,/Kapja Kati az ölibe,/hej!”) egészen a tizenhat szótagos négyütemű sorig. („Fut, robog a kicsi kocsi, rajta ül a Haragosi”) Még akkor is, ha a költő egyáltalán nem egy „leíró verstani kézikönyv példatárát” igyekezett összeállítani.
Hommage á Arany János
„Mindegy, hogy rég volt, vagy nem-rég/Lyukas és fagyos az emlék”, szól a weöresi dallamosság egyik legtökéletesebb példázatának, a Valse triste-nek (korábban Őszi melódia) kiragadott sora. Ez egyértelmű válasz Babits két évtizeddel korábban írt Kép egy falusi csárdában című költeményének „S mi harcok anyja volt/nemrég,/ma csak egy lanyha holt/emlék” sorára. Már ennél az összefüggésnél nagyot dobbanhat az ilyesmire érzékeny olvasószív, hát még amikor kiderül, hogy Babits meg Arany János A tetétleni halmon című versére reflektált. „Vagy mintha ember hányta volna nemrég…/Ki gondolná, hogy százados nagy emlék! (…)”
Meg nem értett művészet
„Nem jutott-e zsákutcába az a művészet, amely nemcsak tömegekhez, hanem íme, kiválasztottakhoz se szól, költészet-e a szónak akár legmodernebb értelmében az az alkotás, amelynek egyetlen értője maga a költő.” Ezt Kardos László irodalomtörténész kérdezte 1946-ban, miután Weöres felolvasta A sorsangyalok című versét Pécsett, egy nyári délutánon. A hallgatóság soraiban ott volt többek között Illyés, Kassák és Keresztury Dezső, akik arra kérték a költőt, hogy próbáljon némi magyarázattal szolgálni furcsa verséhez. Weöres „sorról sorra szálazta alkotását”, ám az előadás végére csalódottság és megrendültség lett úrrá a résztvevőkön. Magától soha, egyikük sem jött volna rá a költő fejében gomolygó értelmezésre. (Fülep Lajos később levélben kapott választ a verssel kapcsolatos kérdéseire – a szerk.)
Pont, pont, vesszőcske
Weöres kísérletező kedve nem ismert határokat. Néha teljesen a „poézis hatalmára” bízta magát, de még a néhány sornyi értelmetlen szöveg is verssé vált a tolla alatt. Miután papírra vetette az értelmetlen szöveget, teszem azt „litulu kavui vovun”, egyenként végigment a szavakon, és próbálta kitalálni, hogy mely értelmes kifejezések felelhetnének meg nekik. Miután a halandzsát „magyarra fordította”, a szavak több jelentést is kaptak. Így lett az említett sorból hol „fuvolahangként szökell magasba”, hol meg „vörhenyesen hullámzik és szökken”.
Hazafias galagonya
„Országúton hosszú a jegenyesor, hosszú a jegenyesor hazáig” Mostantól ki sem tudjuk majd verni a fejünkből ezt a korabeli katonanótát, ha az Őszi éjjel kezdetű varázsvers kerül elénk. Ez a dal volt ugyanis a leginkább erdei nimfák mondókájára emlékeztető vers dallammintája. Mennyivel szebben hangzik a lánnyá váló galagonyabokor, mint az üres zsebű baka panasza, akinek még párja sincs, aki hazavitetné!
Alatta a föld, fölötte az ég
Weörest 1950-ben érte utol a „a nem politizálás politikailag is sokkoló hatása”. A korabeli kultúrpolitika hat évig csak gyermekverseit, és műfordításait engedte publikálni. 1956-ban végül megjelenhetett A hallgatás tornya című verseskötet, melynek címe nem a néma évekre, hanem egy indiai temetkezési szokásra utal. A Gangesz partján áll egy torony, felette több száz keselyű kering. A holttestet a torony magas rámpájára fektetik, a keselyűk pedig teszik a dolgukat. Először a halott szemét vájják ki, majd pár perc múlva már csak a csupasz csontváz marad. Lelkét így nem a föld sötétje, hanem a fény, az ég, a végtelen ragadja magához.
