A sötét pont, avagy a kortárs skandináv irodalom jelentősége

Minden túlzás nélkül kijelenthető, hogy a XXI. század eddig – már ami a siker és minőség ritka együttállását illeti – a skandinávoké, irodalmuk mára Magyarországot is meghódította. Hiba volna azonban a globális felmelegedést okolni, amiért a népes olvasóközönség figyelme a hűvös észak felé fordult.

Vajon múló – avagy eleve sekélyes, és idővel még inkább kiüresedő – globális trendről van szó vagy a minőség forradalmáról? Feltétlenül az utóbbiról. Annyi bizonyos, hogy északon új és megkerülhetetlen irodalmi minőség jött – és jön – létre. Olyasféle korszak ez náluk, mint Magyarországon a Nyugat fénykora. Krimiben világelsők (Jo Nesbø, Stieg Larsson, Arnaldur Indriðason, Henning Mankell stb.), költőjük friss Nobel-díjas (Tomas Tranströmer), prózájuk mély és sziporkázó, egyszerre ősi és ultramodern (pl. Per Olov Enquist, Jon Fosse, Tore Renberg, Sjón, Erlend Loe, Morten Ramsland), gyermek- és ifjúsági irodalmuk húsbavágó és kivételesen őszinte (Janne Teller, Andri Snaer Magnason stb.). Közelebbről szemügyre véve a kortárs skandináv irodalmat és annak sikerét, egy Pilinszky-vers jut eszembe: A mélypont ünnepélye. Az első két sor így hangzik: „Az ólak véres melegében / ki mer olvasni?” A kérdés a válságról – és a válságból – szól. És a skandináv: válságirodalom a javából. Mondanom sem kell, nem a gazdasági válságról beszélek.

Az első hazugság

Az emberiség válságáról van szó. A nyugati civilizációéról. Európa válságáról. A gondolkodás, a lélek és az individuum válságáról. Hamvas Béla így ír minderről, a múlt század közepén: „Nincs társadalom, nincs állam, nincs költészet, nincs gondolkozás, nincs vallás, ami van, romlott és hazug zűrzavar. Pontosan így van, gondoltam. De ennek valamikor el kellett kezdődnie. Elkezdtem keresni a sötét pontot. A proton pszeudoszt, vagyis az első hazugságot. Akkor álltam a válságba, és azóta nem léptem ki belőle. Rájöttem arra, hogy ma jelen lenni csak úgy lehet, hogy a válságot teljes egészében vállalni. Visszafelé haladtam a múlt század közepétől a francia forradalomig, a felvilágosodásig, a racionalizmusig, a középkoron át a görögökig, a héberekig, az egyiptomiakig, a primitívekig. A válságot mindenütt megtaláltam, de minden válság mélyebbre mutatott. A sötét pont még előbb van, még előbb. A jellegzetes európai hibát követtem el, a sötét pontot magamon kívül kerestem, holott bennem volt...”

A válság, leegyszerűsítve, annak tudata, hogy valami a világban végérvényesen el lett rontva. Ezt a válságot – ha éppen tudat alatt vagy az ösztönök szintjén – rengetegen érzékelik. A rosszkedvű reggeli ébresztőórák, az értelmetlen, valós produktum nélküli munka, a civilizált ember kiszolgáltatottsága (immáron a nem a természeti erőknek, hanem az élelmiszeriparnak és a szolgáltatóknak), az egész hétköznapi taposómalom mind a fent említett lényegi válság ritmusára jár. Simone Weil, amikor a Renault-gyárban dolgozott marósként, arról számol be „Gyári naplójában”, hogy lassan elveszíti a gondolkodás képességét, és „készséges, rezignált állattá” válik. Ez a „rezignált állattá” válás a válság legszembetűnőbb kísérőtünete. A válság érzete tehát világszintű. A válság fel- és beismerése, tudatosítása, és a vele történő őszinte – éppen ezért fájdalmas – szembenézés viszont meglehetősen ritka. A művészetekben sem volt soha domináns áramlat.

A világ tetején

A jelenkori skandináv irodalom tisztában van a válsággal. Tudatosította azt, szembenézett vele. Nem kívül, hanem magában kereste, és meg is találta magában a „sötét pontot”. És ami hallatlanul fontos, hogy – külső szemmel nézve – nem egyénenként találta meg, hanem az egész – beleértve a filmművészetüket is – egyetlen közös morális platformról szólal meg, a krimitől a költészetig. Amit a Nyugat (és benne Európa) elérhetett, a skandináv államok elérték. (A társadalmi – vagy ha úgy tetszik: nemzeti – emlékezet még egy krimiben is olyan kíméletlenül tiszta tükröt tart, amilyen Magyarországon az úgynevezett vallomásos irodalomban is elképzelhetetlen manapság – vegyük csak a Vörösbegy című regényt Jo Nesbøtől.) A skandinávok állnak a nyugati civilizáció legtetején, úgy gazdaságilag, mint a társadalmi berendezkedés tekintetében. És nyilvánvalóan megtehetnék, hogy hazudnak önmaguknak és a világnak, de mégsem teszik. Nesbø így ír erről a magasságról: „elvesztettük a realitásérzékünket, és úgy véljük, hogy a világ alapvetően olyan emberekkel van tele, akik a mi, vagyis a világ leggazdagabb országának a javát akarják. Norvégia olyan, mint egy ostoba, locsogó szőke nő, aki Bronx egyik sikátorában flangál, majd pedig fel van háborodva azon, hogy a testőre milyen brutálisan lép fel a támadói ellen.” Janne Teller pedig – kamasz szemmel – így: „Semminek sincs értelme, ezt régóta tudom. Ezért semmit sem érdemes csinálni. Erre most jöttem rá.”

A kiindulási alap valószínűleg ebben a „magasságban” gyökerezik. A skandinávok ott állnak, ahonnan – úgymond nyugati és úgymond demokratikus értelemben – nincs följebb. Ha az ember egy völgyben él, és jártában a talpa alól úton-útfélen felbugyog a szennyvíz, akár még természetesnek is veheti. Hiszen lent sétál. A jelenséget bárhogyan meg lehet magyarázni. De ha valaki a Himalája tetején áll, és egyszer csak arra lesz figyelmes, hogy feltör – a reálisnál és az elképzelhetőnél is feljebb – a szennyvíz, először csak térdig ér, egy talpalatnyi helyen, nyolcezer méterrel a tengerszint felett, aztán fölcsap még onnan az égig, akkor kénytelen végiggondolni, és egyúttal átértékelni mindent. Az egész utat hegynek fölfelé, a nehézségeket, a felszabadulást, a (látszólag) tiszta eget, a magasságot. Addig csupán tudta, most már érzi is, hogy ritka a levegő.

Ebben a ritka levegőben születtek (és születnek) ezek – a már magyar nyelven is olvasható, és olvasandó – furcsán ziháló, mégis tágas, levegős könyvek. Szürkék és hétköznapiak, de valahogyan összekapaszkodnak az Istennel (vagy az istenekkel) és a démonokkal. Nem azzal foglalkoznak, milyen a jó mondat, egyáltalán: nem a mondat, a megformáltság bűvöletében élnek, hanem a történetében. És mindeközben kiváló mondatokat írnak: „…és azon kapja magát, hogy minden reggel ugyanezt gondolja, minden áldott reggel ugyanezt gondolom, gondolja Johannes, de mi mást gondolhatna?” (Jon Fosse) Van érzékük az apróságokhoz: „A lány nevetett. Fehérbor, tippelte Harry. A vörösborfogyasztók nem kacarásznak ennyit.” (Jo Nesbø). Nem félnek a vallomásosságtól: „Az elmúlt évben a hétvégék egyre inkább sűrűsödő sötétséggé váltak. Apa nem enged be világosságot az életébe, és ez mindent elsötétít körülötte. Homlokán keménység jelent meg, szemei pirosak és gyulladtak, teste puhány. A szombatok lezseren kezdődnek, apa enyhén italos, jókedvű és vicces. »Na, Jarle, valami focis trükk a füvön?« – de a délután folyamán a folyamat visszájára fordul. Az alkohol, amitől az elején könnyűvé válik, később rohadni kezd a testében. Mogorva lesz, úgy érzi, a körülötte lévőknek nincs humorérzékük és hálátlanok, kritizálja az ebédet, ordibál Jarléval, szidja a barátait, a zenét, amit hallgat, a megjelenését, és amikor beesteledik, teljes sötétség lep el mindent.” (Tore Renberg) És kérdeznek, folyamatosan kérdeznek: „Ha a bűnök büntetése az örökkévalóság, ami végtelen, akkor ez azt jelenti, hogy a végtelenségben nincs irgalom?” (Per Olov Enquist)

Honnan tiszta a kép?

Régi rögeszmém például az is, hogy jó krimi mindig csak a legmagasabb – társadalmi, gazdasági, civilizációs – pontról lefelé tekintve készülhet. Onnan tiszta a kép. Mert ott mutatkozik meg teljes valójában, hogy a „békés egymás mellett élés” csak hiú ábránd. Hogy a társadalomba – és az egyénbe – bele van kódolva a bűn. Hogy az emberfaj valóban sárkányfogvetemény; és mint ilyen: menthetetlen. A jó krimik nyomozói nem heroikusak, és pláne nem győzik le a bűnt. Pontosan tudják, hogy – a legjobb esetben – csatát nyerhetnek, a háborút viszont már a kezdet kezdetén elvesztették. Elengedés és beletörődés – ez a két kulcsszó. Amíg a világszerte bestsellerré vált Millenium-trilógiában valószínűleg az volt a nagy tömegek számára a megkapó, hogy a gonosz felszámolható és a világrend is helyreállítható, addig a Stieg Larssonnál – véleményem szerint – nagyobb kaliberű szerzők (mint például Nesbø, Indriðason vagy Mankell) könyveiben az a torokszorító, hogy egy-egy történet végén ugyanott tartunk, mint az elején. Korunk legpontosabb diagnózisa ez. És a cselekvő bölcsesség egy-egy megnyilatkozása.

Nem véletlen az amerikai krimi múlt századi egyeduralma. Az Egyesült Államok akkor volt a legmagasabban. A csúcson ma a skandináv országok találhatók. És – ezt a gondolatmenetet folytatván – talán az sem véletlen, hogy a feltámadni – vagy inkább megszületni – látszó magyar krimi sem napjainkkal foglalkozik, hanem egytől-egyig (Kondor Vilmostól Csabai Lászlón át Baráth Katalinig) olyan korszakba helyezi a történeteket, ahol még Magyarországnak is volt „kilátása”. A krimi az új realizmus. Amíg a XIX. századi orosz irodalomban a „felesleges ember” körül lehetett hitelesen felépíteni a társadalomképet, addig manapság a bűntett ez a viszonyítási pont. Hogy ez a megtisztulás vágyát testesíti-e meg, vagy csupán a kollektív lélek egyszerű tükörképe, nem tudom. Okkal tarthatunk az utóbbitól.

Ahogyan Morten Ramsland fogalmaz a Kutyafej című regényében: „Ne hagyd, hogy átmenjen rajtad a sötétség – bátorított egyszer apám. – Sokkal jobb, ha te magad mész át a sötétségen.”

Bevezetés a skandináv irodalomba
10 kihagyhatatlan könyv

Per Petterson: Lótolvajok (ford. Földényi Júlia, Scolar Kiadó, 2009.)
A gyermekkor tündöklő és fájdalmas képei az öregkorból visszatekintve és újra feldolgozva.

Morten Ramsland: Kutyafej (ford. Soós Anita, Novella Kiadó, 2009.)
Egy nem mindennapi család öt generációt felölelő története, Skandináviából Jamaicán át egészen a Himalájáig.

Hjalmar Söderberg: Doktor Glas (ford. Papolczy Péter, Polar Kiadó, 2008.)
Naplóregény a XX. század fordulójáról. Beteljesületlen szerelem, magány, titkok.

Halldór Laxness: Az éneklő hal (ford. G. Beke Margit, Kossuth Kiadó, 1962.)
A regény a századforduló utáni évek Izlandjába visz el bennünket. Könyv az árvaságról, az otthontalanságról és a kikezdhetetlen erkölcsi világrendről. Költői próza.

Sjón: A macskaróka (ford. Egyed Veronika, Magvető Kiadó, 2011.)
Egyszerű történet a kiszolgáltatottságról és a lélek sötétségéről, az izlandi mitológia köntösében.

Janne Teller: Semmi (ford. Weyer Szilvia, Scolar Kiadó, 2011.)
Ifjúsági regény a kamaszkor alapkérdéseiről, amelyek egyúttal a felnőttkor alapkérdései is. Egyszerre torokszorító és gyógyító könyv.

Per Olov Enquist: Egy másik élet (ford. Kúnos László, Európa Kiadó, 2011.)
Enquist önéletrajzi regényében kevés szó esik ugyan konkrét álmokról, a valóság tárgyalása azonban álomszerű. Hihetetlen, mégis megkérdőjelezhetetlen csodaként tárja elénk a hétköznapokat.

Jo Nesbø: Boszorkányszög (ford. Petrikovics Edit, Animus Kiadó, 2010.)
A Harry Hole-sorozat harmadik kötetében egy sorozatgyilkos nyomába ered a nyomozó. A XIX. századi orosz realizmus keveredése a hollywoodi akciófilmekkel.

Tore Renberg: Mégis van apám (ford. Ambrus Orsolya, JAK/L’Harmattan Kiadó, 2012.)
Gyermekkor, kamaszkor a 80-as években, rengeteg pop- és rockzenével. Minden, amit a norvég középosztályról tudni kell.

Kjell Eriksson: Burundi hercegnője (ford. Péteri Vanda, Animus Kiadó, 2011.)
Egy megmagyarázhatatlan gyilkosság nyomán feltárulnak egy család titkai, közben pedig a nyomozók magánéletébe is betekintést nyerünk. Mély emberismeret és nyelvi kifinomultság jellemzi Eriksson krimijét.
 

Szerző: Babiczky Tibor

(A cikk megjelent a Könyves magazin harmadik számában.)