Imre Zoltán: A nemzet színpadra állításai, A magyar nemzetiszínház-elképzelés változásának főbb momentumai 1837-től napjainkig
Ráció Kiadó, 392 oldal, 2013, 3750 Ft
A Nemzeti Színháztól öt év után ma búcsúzik Alföldi Róbert és társulata, és ismét arról kellene beszélnünk, miért nemzeti a Nemzeti, és hogyan lehetne még nemzetibb. Imre Zoltán egyetemi oktatóval beszélgettünk nemrég megjelent A nemzet színpadra állításai című könyve kapcsán.
Hogyan jelenik meg a Nemzeti Színház a közbeszédben?
A nemzeti színház kifejezés kettős összetétel, és értelmezése attól függ, melyik tagjára helyezik a hangsúlyt: a színházra vagy a jelzőre. Bizonyos korszakokban az egyik, máskor a másik kerül előtérbe. Ez a kétféle koncepció most is megfigyelhető. Az elmúlt öt évben inkább a színházra került a hangsúly, a most következő éra pedig, úgy tűnik, a nemzetire teszi.
Létezhet-e társadalmi konszenzus a Nemzeti funkciójáról?
Nehéz kérdés, mert elméletileg igen, de a Nemzeti története viszont azt mutatja, hogy szinte sosem volt ilyen. Minden korszakban számos elképzelés létezett arról, hogy mit jelent a nemzet színháza. Tulajdonképpen erről a szól a könyvem: ki, hol és hogyan képzelte el a nemzet színházát.
Imre Zoltán (http://iz.artdisasters.com/ ) az ELTE BTK Összehasonlító Irodalom- és Kultúratudományi Tanszékének oktatója és a Természetes Vészek Kollektíva (www.artdisasters.com) dramaturgja. Fontosabb munkái: Szigorúan bizalmas – Dokumentumok a Nemzeti Színház Kádár-kori történetéhez (társszerkesztő, 2010); A színház színpadra állításai – elméletek, történetek, alternatívák (2009); Alternatív színháztörténetek – Alternatívok és alternatívák (szerkesztő, szerző, 2008); Színház és szociológia határán (társszerkesztő, szerző, 2005); Átvilágítás: A magyar színház európai kontextusban (szerkesztő, szerző, 2004); Színház és teatralitás - Néhány kortárs lehetőség (2003); valamint számos magyar és angol nyelvű elméleti és történeti tanulmány a magyar és az európai színházról.
Hogyan lehetne a Nemzeti integráló intézmény?
Vannak erre külföldi példák, mint a skót vagy a walesi nemzeti színház, amelyek produkciós műhelyként működnek. Ezt Magyarországon gyakran aposztrofálják úgy, mint befogadó színházat, holott nem az. A produkciós műhelynek nincs külön társulata, nincs intézménye, épülete, csak infrastruktúrája, irodája és elképzelése, hogy mit szeretne csinálni. Az iroda kooperációban dolgozik a nemzet többi színházával. Néha a nemzeti színház egy lakatlan szigeten van, néha egy nagyvárosi kőszínházban, néha pedig egy külvárosi épületben. Ez viszont azt jelenti, hogy a különböző tagokból, csoportosulásokból és egyénekből álló nemzet valóban megjelenhet a nemzet színházában – vertikálisan és horizontálisan is. Így nem a központban, a fővárosban lévő centralizált intézményről van szó, hanem a nemzeti színház funkciójának szétterítéséről. Ezáltal pedig a nemzeti színház föladja központi helyzetét, s mindig ott lesz a nemzet színháza, ahol éppen a nemzet életében történik valami. 2007-ben Hudi László színházrendezővel mi is beadtunk egy pályázatot, amely a skót minta magyar változata volt, figyelembe véve természetesen a hazai viszonyokat. Az általunk elképzelt nemzeti is kooperációban dolgozott volna a budapesti, vidéki, kő- és független színházakkal. Reméljük, majd egyszer sikerül megvalósítani…
Ezt az elképzelést Vidnyánszky Attila erősen támadta.
2007-ben nyílt pályázatot hirdettek, mi pedig úgy gondoltuk, hogy a margóról megpróbáljuk átgondolni a nemzeti funkcióját és működését. Persze tisztában voltunk azzal, hogy az elképzelésünk radikálisan átértelmezné, hangsúlyozom, átértelmezné, nem megszüntetné, a nemzeti színházi hagyományokat. Pontosabban az egész magyar színházi struktúrát át kellene gondolni ahhoz, hogy működhessen.
Ehhez pedig kommunikációra lenne szükség, ami jelenleg nincs.
Kommunikációra, tervezésre, hosszú távú kulturális elképzelésekre és hasonlókra… Minden mindennel összefügg: rendszerben kellene gondolkodnunk. Hiszen a Nemzeti problémája összefügg a színházi struktúrával és a magyar nyelvű színjátszás egészével.
Honnan származik a „nemzet temploma” metafora, és hogyan értelmezhető az, hogy Vidnyánszky fel szeretné szentelni a Nemzetit?
Az utóbbit nem tudom, mástól kellene megkérdeznie. A nemzet temploma kifejezést pedig már évszázadok óta használják. A XVIII. században a színház eléggé megvetett és lenézett aktivitásnak számított, a felvilágosodás, majd később a romantika emelte ismét be az elit és támogatandó, az egész nemzet számára hasznos tevékenységek közé. Mikor Schiller megírta A színház mint morális intézmény című röpiratát (1784), ismét megjelent a színház mint iskola és mint templom elképzelése. A műveltség iskolája és temploma, ahol a résztvevők értelmileg és érzelmileg pallérozhatók, és a társadalom, a nemzet is megmutatható. Ne feledjük, hogy sokáig a színház volt az egyetlen helyszín, ahol emberek tömegesen megjelenhettek, és együtt lehetett az arisztokrata a nincstelennel. Nem érintkezhettek egymással, mivel helyeik elválasztva léteztek, de mégis egy (vizuális) térben lehettek.
Az újítás és progresszivitás, mint nemzetellenesség először a Horthy-korszakban jelent meg. Hogyan emelődött át ez a retorika a jelenbe? Miben tér el a mostani szélsőjobboldali retorika az akkoritól?
Alapvetően nem különbözik a kettő. Egyetlen új elem jelent meg a (szélső)jobb retorikájában: a homofób tartalom. Nagyon érdekes azt megfigyelni, s a könyvemben részletesen is kifejtem, hogy ugyanazok a lózungok jönnek vissza, még a retorika szintjén is. A probléma pedig ott van, hogy nem csak a szélsőjobb, hanem a jobboldal esetében is. Ha valaki nézi a parlamenti közvetítéseket, és a Nemzetiről szóló felszólalásokat, szinte betűről betűre ugyanazok a mondatok köszönnek vissza, amelyek már a húszas évek elején megjelentek.
Hogyan viszonyult Alföldi Nemzetije a Nemzeti hagyományaihoz és annak identitásképző szerepéhez?
Alföldi színháza érintette azokat az akut kérdéseket, amelyekről már hosszú ideje kellene beszélnünk, de mégsem tesszük. Olyan fájdalmas kérdések Trianontól a Holokausztig, amelyeket nem tárgyaltunk a Kádár-rendszerben, és azóta sem. Viszont azt sem tagadhatjuk, hogy sem Alföldi, sem pedig a most következő éra színháza felépítésében, működésében nem különbözik alapvetően az ország többi kőszínházától. Jelen pillanatban a Nemzeti Színháznak nincs olyan funkciója, amely alapvetően megkülönböztetné a többi kőszínháztól. Így jönnek azok a szólamok, hogy a legjobb színház, a nemzet temploma, iskolája, zászlóshajója stb., mert valamivel csak legitimálni kell a létezését, a kiemelt (anyagi) státuszát.
Mohácsi János Egyszer élünkje mitől lett szimbolikus darab?
Ebben a darabban nagyon sok minden benne van, pontosan olyan történetek, amelyekről nem beszélünk: a magyar hős-mítosz fenntarthatósága, az elnyomatás éveinek történetei, Petőfi János vitézének a hagyománya, a belőle készített operett alakváltozásai, a Mong Attila által megírt, szintén elhallgatott lovasberényi Gulág-történet, és mindezt erősen átitatják a Kádár-rendszer elhallgatásai. A darab implicit szintjén pedig az is megjelenik, hogy minderről még most is hallgatunk. A jelennel közvetlenül nem kerül kapcsolatba az előadás, csak utalások szintjén, de ezáltal felidézi a Kádár-rendszer kettős kódoláson alapuló színházi nyelvezetét. Ezzel pedig indirekten arra is utal, hogy jelenleg is ilyen kettős kódolás alapján működünk, s addig nem lesz jövőnk, amíg nem néztünk szembe a múltunkkal. De erről is részletesen írok a könyvemben!
Az Egyszer élünkön kívül két jelenleg futó darab is Petőfihez nyúl. Az egyik szintén Mohácsi János rendezésében a Liliomfi, a másik pedig Pintér Béláék Kaiser, TV, Ungarnja. Miért fontos újraértelmezni a Petőfi-mítoszt?
Nemcsak a Petőfi-mítoszt, hanem a múltat mint olyat. A múlttal azért kell folyamatosan foglalkoznunk, mert bármilyen furcsának is tűnhet, nem zárult le. Hiszen folyamatosan újraírjuk a jelenből, azért, mert a jövőt szeretnénk befolyásolni ezzel. A Petőfi-történet, a János vitéz, a Bánk bán vagy Az ember tragédiája a magyarsággal, a jelenünkkel és a jövőnkkel kapcsolatban vetnek fel nagyon fontos kérdéseket és problémákat.
Egy egészséges nemzetnek van kritikai viszonya a múltjával.
Kellene, hogy legyen, de ezt én mostanság sem látom kibontakozni. Sőt azt is mondhatnám, hogy az elhallgatásnak is megvan a maga hagyománya. Alföldi színháza a folyamatos szembesítésre épült, amely vagy jobban, vagy rosszabbul sikerült, de a szembesítésre való igény mindenképp jelentkezett. De természetesen ez is olyan kritérium, ami nem csak a Nemzeti, hanem minden magyar színháznak a feladata (lehetne). Mindenesetre ebben a történetben éppen az a szomorú, hogy az a tudás és tapasztalat, ami mostanra összegyűlt a Nemzetiben, ismét semmivé lesz. Nem egymásra való építkezés történik, hanem folytonos újrakezdés.
Hogy látja, hogyan lett a Pécsi Országos Színházi Találkozó szakmai fórumból politikai színtérré?
Ez része annak a folyamatnak, amely jelenleg az egész színházi szakmában zajlik. A POSzT az egyik lépcsőfoka a Magyar Teátrumi Társaság előretörésének, egyik színtere a megosztásnak, és az ebből következő harcnak, vagy, ha jobban tetszik „területfoglalásnak”. Egy másfajta világlátás, esztétika, színházkoncepció próbál érvényt szerezni magának. Számomra azonban a fesztivál alapvetőbb kérdéseket vet fel, hiszen ez is része a hazai színház egészének. Milyen alapon lehet bekerülni? Mitől lesznek pont ezek a(z alapvetően kőszínházakból válogatott) előadások az egész magyar színházi évad legjobbjai? Miért létezhet még mindig szegregáció? Miért vannak a válogatásból kihagyva a függetlenek? Az opera? A tánc? Miért vannak a határon túliak számban limitálva? Miért a helyszín (nagyszínpad, kisszínpad) az egyik legfontosabb kritérium a válogatás során? Milyen alapon jelölődnek ki a válogatók? Hogyan határozzák meg a jó és a rossz előadás közötti különbséget? Miért kerüljük a nemzetközi megmérettetést azáltal, hogy nincs nálunk rangos nemzetközi színházi fesztivál? A POSzT megmutatja az egész színházi szakma problematikus vonalait. Azt, hogy 1989 után a színház elvesztette legitimitását, hiszen a nyilvánosság megjelenésével a színház társadalmi funkció nélkül maradt. S abban a tekintetben sem történt semmi, hogy a hazai társadalom a színházi szakmával dialógusban kijelölje a színház feladatát: Mit akar a színház(i szakma) a közönségtől? Mit akar a közönség? Mit akar a társadalom a színháztól? Ezek olyan alapvető kérdések, amelyeket időről-időre fel kell tennünk.
Felröppent a hír, hogy Alföldi Róbert is kaphat egy színházat. Lehet-e ezt a történetet párhuzamba állítani a Székely és Zsámbéki-féle történettel?
Nem, mert teljesen más történeti, társadalmi és ideológiai kontextusban történt a két esemény. Ha már, akkor én inkább a Markó-történettel tudnám párhuzamba állítani. Az ország vezetője azt mondja, hogy a tehetség különleges elbírálást igényel, és ha adtunk Markó Ivánnak extra támogatást, akkor most Alföldinek is adunk, pályázat nélkül. Mindez pedig nem jelent mást, mint a demokratikus elvek és a képviseleti demokrácia megkerülését, a hatalom osztogatását!
