Fotó: Valuska Gábor
Esterházy Péternek sűrű hétvégéje volt. Csütörtökön Torinóban vette át a Premio Mondellot, szombaton Prágában mutatta be a Harmonia cælestis cseh fordítását, vasárnap pedig a Hay Fesztivál közönségét szórakoztatta a PIM-ben. Világszép nagynénikkel, hamis nosztalgiával és bábeli zűrzavarral. Beszélgetőpartnerének, a másik Péternek (Peter Florence, a Hay Fesztivál alapító igazgatója – a szerk.) fontos küldetése akadt, ezért Revel Guestet ültették a helyébe. (Guest a Hay Fesztiválok titkára, filmrendező, újságíró, sőt még egy póni klub elnöke is. – a szerk.) Miután mindkét fél kiszabadkozta magát, amiért egyikük sem az igazoltan hiányzó Péter, megkezdődött a könnyed irodalmi másfél óra, és a harc a kétnyelvűséggel.
Család és egyéb állatfajták
Hogy is volt ez a befolyásos nagycsaláddal, tette fel az első kérdést Guest, híres angol udvariassággal három szavanként megszakítva a mondatot. Szikrontolmácsra így még nem figyelt senki! Nagyhatalmú család, akinek nincsen hatalma, az ilyesmi pedig nagyon rokonszenves, kezdi a sztorizást Péter, aki nem hiányzik. Gyerekként nem okozott neki különösebb traumát, hogy a nagyvárosból egy kis faluba rendelte a totális diktatúra képében lesújtó sors. Pedig mint ismeretes, a totális diktatúra kétféle embernek tesz rosszat. Az arisztokratáknak, meg a nem arisztokratáknak. Az irónia nem arisztokrata származású anyja részről szivárgott a családba, a nagynénje pedig „nagyon szép volt, de ennek most nincs jelentősége”. Nagyapja természetével bárkinek könnyedén illusztrálhatnánk, hogy mit jelent a ’nehéz eset’, ugyanis akire ránézett, az abban a minutumban kővé dermedt. A nagypapa a családi legendárium szerint vagyona elvesztésekor majdnem emberivé vált, hangsúly erősen a majdnemen.
„Nehezen tudok rossz mondatot írni, mert ilyen a kezem”, tér át Esterházy a foci- és az írástudás kapcsolatát taglaló kérdésre, én pedig most azonnal akarok egy pólót, amin ez a mondat olvasható. Kell, hogy legyen technikája az embernek, de az nem segít, ha tehetségtelen. Mondjuk az sem, ha tehetséges, teszi hozzá, aztán megjegyzi, hogy az ő focitudása például arra jó, hogy egy ilyen beszélgetésen azt mondhassa, focista voltam. Az ember 22-23 éves koráig engedheti meg magának a tehetségesség luxusát, utána már dolgozni is kell. Író az, akinek problémát okoz a nyelv, mondta Thomas Mann, mert idézni csak pontosan és szépen, és csakis Mannt vagy Goethét, azt érdemes. Írni meg családregényt, mert az olvasó könnyen eligazodik benne. Van ugyanis anyja, meg apja, nem úgy, mint szegény Attilának. Ha az illetőnek nem okoz problémát a nyelv, akkor vagy olvasóról, vagy újságíróról beszélünk.
A családregénnyel óvatosan kell bánni. Struktúrájából árad a nosztalgia, amit Esterházy egyenesen a hazugsággal rokonít. A nosztalgia kipiszkálja az emlékezetből a neki tetsző dolgokat, aztán kézen fog, és bevezet a csalitosba. Éppen ezért a családregényt apró darabokra kell szedni (értsd. cincálni, de Esterházy nem akarta ilyen bonyolult szavakkal kínozni szegény szinkrontolmácsot), de még akkor is lesz legalább egy rokon, aki megsértődik a végén. Itt jön a képbe az unokaöccs-szerűség, aki örök haragot hirdetett, de fél évvel ezelőtt meghalt. A kettő között keresve sem találnánk összefüggést, úgyhogy inkább ne is keressünk.
Nehéz e mixelni a fikciót és a tényeket, hangzik a következő kérdés, amit egy újabb pólóra kívánkozó mondat követ. „A regény pontossága nem azonos a világ pontosságával.” A belső pontosság a fontos, így fordulhat elő a könyveiben olyan éghajlatilag nem indokolt cselekedet, mint a januári aratás. Újabb intermezzo a bábeli toronyban, Esterházy úgy beszélget a tolmáccsal a fordítókészülékén keresztül, mint titkos ügynök a megbízójával egy különösen kényes akció közben. A családban nem ő volt a titkos ügynök, evezünk a kényesebb témák felé, amelyekről saját bevallása szerint is túl könnyen beszél. Ügynökmúlt. Apja épp azokat az értékeket sugározta, amelyeket elárult, szabadnak tudta mutatni magát, pedig minden volt, csak szabad nem. Ennek ellenére Esterházy nagyon hálás neki, amiért sosem mondta el az igazat, bár ha megtette volna, talán húsz évesen emigrál Angliába. Mostanra híres angol író lenne, több példányban fogynának a könyvei, és nem kéne körbeudvarolnia a tolmácsot, mert értené, hogy mit kérdez a szemben ülő. Mindenki azt hiszi, hogy megússza, de a végén nem ússza meg senki, visszhangzik a tanulság.
Guest felolvas egy részletet a vonatkozó könyv vonatkozó részéből, majd kivár. Épp annyit, amennyi idő alatt Esterházy el tudja mesélni, hogy milyenek a francia újságírók. A francia újságírók ti. olyanok, hogy nem tesznek fel kérdéseket, csak mondanak valamit, és várják, hogy az interjúalany folytassa. Aki kérdez, az mindig lejjebb van, és mint tudjuk, a franciák soha nincsenek lejjebb. Mi a legfontosabb üzenete a fiatalok felé, próbálkozik a kérdéssel a beszélgetőtárs, mire újból a nagynéni (szép, de ennek most nincs jelentősége) kerül elő. Közben eszembe jut, hogy Esterházy ma este épp olyan, mint Bagoly a Micimackóból. Mindenre van egy családi anekdotája, bár az ük-ük-ük apjáról egyelőre nem mondott semmit. A nagynéni sosem akart olyan könyvet olvasni, amelynek tartalma egy mondattal összefoglalható, éppen ezért egy mondatnyi üzenet sem létezik. Ha létezne, már rég azt hangoztatná.
Szegregáció, írói tehetség: a közönség kérdez
Ha van olyan szó, amely biztosan nem szerepel a könyvek fülszövegén mostanában, az a bonyolult. A komplexitásból a szórakozás felé csúsztunk el, de Esterházy szeretné, ha megmaradna könyvei radikalizmusa. Még ha ma nem is ez az irodalom fő csapásiránya. Régen minden jobb volt, legalábbis más, az öreg írók fegyelmezettsége nem a sikerre, hanem az írásra vonatkozott. Maradva a komolyabb témáknál, az első közönségkérdést egy újabb Péter, a Molnár teszi fel. (Molnár Péter a Fidesz egyik alapító tagja, 1993-ban lépett ki a pártból – a szerk.) Mi lehet az irodalom szerepe a most bevezetni kívánt iskolai szegregáció megfordításában akkor, ha feltételezzük (és miért ne feltételeznénk?), hogy a populizmussal és demagógiával csak a művészet szállhat szembe? A probléma megoldására az irodalom nem alkalmas, ahhoz túlságosan lassú, válaszol Esterházy. Ha célirányossá válik, akkor pedig már vissza is találtunk a szocialista irodalomhoz. Nem az írás feladata, hogy ilyesmikkel birkózzon, ez olvasói feladat, bár természetesen az író is olvasó.
Érkezik kérdés a jó újságírókról (a jó újságíráshoz nagyobb szabadság kell, mint egy regényhez, a jótollúság pedig igencsak kapóra jött, pl. Szabó Magdának és Márainak), valamint arról, hogy mi kell ahhoz, hogy valaki író lehessen (a válaszadó sem tudja, ill. a tehetség megvalósításának képessége), és elhangzik a milyenek lennének a könyvei, ha máshová született volna is (a könyvek a nyelv felől vannak megírva, de nincs magyar regényírói hagyomány, amire rá lehetne állni). Meg az is, hogy traveling uniform, ráadásul nem attól a féltől, amelyik tud angolul.
Esterházy szerint az olvasó egy olyan állat, ami képes azt gondolni, hogy személyes dolgokat tudhat meg az íróról, ha elolvassa a könyveit. A kedves olvasó nagyon téved. A könyvek elolvasásával nem megy semmire. A közönségtalálkozó az más, ott felcsipegetheti a lehulló információmorzsákat. A beszélgetés alatt például legalább öt személyes dolgot tudhatott meg Esterházy Péterről. Ad egy, nincs mobiltelefonja, de szórakoztatónak találja, ha felesége a zenélő készülék után kaparászik. Ad kettő, a matematikához nem alkotó jellegű a viszonya, de tanulta, ezért legalább intelligensen nem érti. Ad három, volt egy fogorvos, akihez csak az előszobában lógó női akt miatt járt. Ad négy, gyakran előfordult, hogy reggelenként nem bírt felkelni, ezért apja mindig két dolgot hazudott az ellenőrzőjébe. Orrvérzést és főfájást (sic!). Ad öt, Esterházy egy évet csúszott a Hahn-Hahn grófnő pillantásának leadásával, ezért a kiadó visszakérte tőle az előleg egy részét. Érdemes volt figyelni, a hamarosan megjelenő regényéből úgysem derül majd ki ilyesmi.
