Orvosként dolgozott, amikor papírra vetette a Papírsárkányokat, amely hamar bestsellerré vált. Ebből és az Ezeregy tündöklő nap című második regényéből közel 40 millió példány fogyott világszerte, októbertől pedig magyarul is olvasható legújabb, And the Mountains Echoed (És a hegyek visszhangozzák) című regénye. Khaled Hosseinit azonban a jelek szerint a siker nem szédítette meg, szerényen és allűröktől mentesen mesélt a Huffington Postnak a kezdeti próbálkozásokról, a kritikusokhoz való viszonyáról, és a legtöbbször feltett kérdésről.
Két kisgyermek apjaként kellett helytállnia és orvosként dolgozott Khaled Hosseini, amikor a kétezres évek elején papírra vetette Papírsárkányok című regényét. Hogy az írásra elég ideje jusson, ezért mindennap hajnali öt órakor kelt, nagyjából nyolcig fel sem állt az asztaltól, csak azután kezdődött számára a szokásos taposómalom. Azokban a sötét, kora hajnali órákban írtam az első regényem nagy részét – idézte fel a Huffington Postnak, hozzátéve, hogy ma már nagy nehézséget okozna számára ugyanezt végigcsinálni.
Khaled Hosseini 1965-ben Kabulban született. Középosztálybeli körülmények között nőtt fel, és ötéves volt, amikor édesapja diplomáciai kiküldetése miatt Iránba, tizenegy éves, amikor Franciaországba költöztek. A politikai helyzet Afganisztánban egyre ingatagabb lett, a szovjet intervenció után nem sokkal pedig a család politikai menedékkérelmet nyújtott be az Egyesült Államokban. Végül Kaliforniában telepedtek le. Hosseini 15 éves volt ekkor, nem beszélt angolul, és a váltást egyfajta kulturális sokként élte meg.
Később orvosnak tanult, és több mint tíz évig praktizált, bő másfél évvel azután is, hogy 2003-ban megjelent a Papírsárkányok, amely két jóbarát, Amir és Haszan történetét meséli el. A regény óriási siker lett, a jogokat hetven országba adták el, a regény 101 hétig szerepelt a The New York Times bestseller-listáján, 2007 végén pedig bemutatták az azonos című filmet is. (A Papírsárkányok 2005-ben egyszer már megjelent magyarul, idén pedig újra kiadja a Libri.)
Hosseini azóta teljesen az írásnak szenteli magát, igaz, vannak dolgok, amik azóta sem változtak. A legelső olvasója és kritikusa például még mindig a felesége, aki nem író, Hosseini viszont nagyon ad a véleményére: bár Roya praktikusan nem tudja megmondani, hogy egy-egy adott részleten hogyan kellene javítani, viszont kiválóan ráérez arra, hogy valami működik-e vagy sem. Az ő visszajelzései éppen ezért nagyon fontosak már az első vázlatok kialakításakor is. És hogy mit szól mások véleményéhez? Senki sem szereti, ha kritizálják, mondja Hosseini arra a kérdésre, hogyan viseli, ha bírálatot mondanak a műveiről, ugyanakkor az átgondolt, értelmes kritikát tiszteli.
Az a bizonyos mondat
„Mennyire önéletrajziak a könyvei?”, ez az a kérdés, melyet a közönségtalálkozókon a leggyakrabban feltesznek neki az olvasók. A kérdést valószínűleg még sokszor meg fogja kapni, folyamatosan járja ugyanis az amerikai városokat legújabb, És a hegyek visszhangozzák című regényét népszerűsítve.
Ebben a kötetben, amely magyarul október 24-én jelenik meg, a Földet körbeutazva követhetik az olvasók a regényszereplők ágas-bogas életét, sorsukat és szerelmeiket Kabultól Párizsig, és San Franciscótól a görög szigetvilágig. Új regényében a szerző – a fülszöveg ígérete szerint – „arról mesél, hogyan szeretünk, hogyan viselünk gondot egymásra, és a döntéseink hogyan rezonálnak a minket követő nemzedékek életében. Könyve nem áll meg a szülők és gyermekeik kapcsolatánál, hanem a testvérek és unokatestvérek kötődéseiből bámulatosan gazdag tablót festve mutatja be, hogyan sértjük meg, áruljuk el, becsüljük meg és áldozzuk fel egymást. Hogy milyen gyakran lepnek meg bennünket döntéseikkel és tetteikkel a hozzánk legközelebb állók, amikor a leginkább számítanánk rájuk”.
Hosseini, aki már évek óta az ENSZ Menekültügyi Főbiztosságának jószolgálati nagyköveteként is tevékenykedik, még mindig rendkívül szerényen nyilatkozik a saját íróságáról. Azt mondja, mindig is szeretett írni, de azt nem állítaná, hogy mindig is tudta, hogy egyszer író válik belőle. Az igazi írók az ő szemében mindig is olyan emberek voltak, akiknek már jelentek meg könyveik, és mint ilyenek, valami egészen külön fajhoz tartoztak, és a hozzá hasonló átlagemberekéről teljesen eltérő dimenzióban éltek.
Még a Papírsárkányok megjelenése után sem merte írónak nevezni magát, mivel akkor meg úgy gondolta, hogy az igazi íróknak egynél azért több könyvük jelent már meg. Mostanra azonban ezek az érvei sem állják már meg a helyüket, így a hivatalos papírokon a „foglalkozása” rubrikába már rutinosan írja be, hogy író. Az már csak bónusz, hogy magát azoknak a hihetetlenül szerencsés emberek kis csoportjához sorolja, akik abból élnek, amit szeretnek csinálni.
Forrás: Huffington Post, khaledhosseini.com
