Németh László rossz, éretlen versnek nevezi a Medáliákat, Illyés szerint József Attila általában túl sokat markol és keveset fog, Füst Milán pedig A jámbor tehént sikerültebb költeménynek tartja az Ódánál. Meglepő József Attila-kritikák következnek.
1964. óta az ő születésnapján ünnepeljük a Költészet Napját – József Attila pozíciója elég régóta egyértelmű a magyar irodalomban, még a rendszerváltás, sőt, az újabb irodalomtudományi irányzatok sem befolyásolták negatív irányba a megítélését. Irodalomtörténeti közhely, hogy ez nem volt mindig így: a maga korában még sok nagy író és költő sem ismerte fel a jelentőségét. Az alábbi bírálatok mai szemmel igaztalannak, vagy mindenesetre furcsának hathatnak – ellenben nem szabad elfejtetnünk, hogy a kortársak helyzete mindig sokkal nehezebb: ki tudná például megmondani, hogy ki lesz a ma bemutatott U35 nemzedékből az, aki még 100-200 év múlva is az irodalmi kánon része (eselteg az egyik legfőbb alappillére) lesz?
1, Németh László: Nincsen anyám, se apám, Nyugat, 1929.
Németh László már a bírált kötet címét is rosszul idézi, hiszen a mű címe helyesen: Nincsen apám se anyám. (Mentségére szolgáljon: akkoriban a kritikákban nem idéztek mindent pontosan, és ez nem is volt elvárás.) Németh éles hangú, fölényeskedő kritikájában elsősorban azért kárhoztatja József Attilát, mert szerinte a verseiben megjelenő lírai én nem más, mint egy ügyesen megkonstruált póz:
„Vegyétek elő Tersánszky valamelyik csavargóját, szoktassátok le a bagózásról s itt van József Attila. Mert a bagóban érettség van, flegma, fatalizmus. József Attila azonban még innen van a bagón, az ő társadalmonkívülsége még újkeletű és hangsúlyozott. (...)Bizonyosan nem ennyi azoknak a szavaknak a száma, amelyeket erről a Landbursch Attiláról elmondhatunk s magam is még soká forgatnám őt, ha nem hajtana a sanda vágy, hogy kibontsam: mi van belül. Mert bizony, akármilyen jóízű, eredeti figura vagy, ilyet hármat is farag napjában, akit megszorítanak s csak annyit ér ez a te bábud, amennyire hasonlítasz hozzá. Mert végre is nem arra vagyunk kiváncsiak, mihez kötötted oda magad, hanem hogy ki vagy.”
Ezután elismeri ugyan, hogy József Attilának meglehetősen egyéni képzettársításai és nagyon szép népdalformában írt versei vannak (külön kiemeli a Megfáradt embert és a Gyöngyöt), de a dicséretet szinte azonnal vissza is vonja:
„Ennyiből is nyilvánvaló, hogy ez a József Attila, aki e kötet elé faragtatott, nem idegen attól a József Attilától, aki a könyv kvalitásából bontakozik elénk. A póz egyirányú a tehetséggel, legföllebb a póz-választó sietséget kell kárhoztatnunk. De ezt a sietséget is megmagyarázza József Attilának néhány egész rossz, éretlen verse (pl. a Medáliák sorozat). Ez a Kakuk Marci, ha nem is jutott el a bagó lelki egyensúlyáig, beszedett valamit a kor széllel-bélelt akarnokságából, amely nem ér rá bevárni önmagát, hanem most akar nagyot szólni, ha kell, maga elé tolt figurákon át. A nagyotmondásnak, kép-erőszakolásnak az a hajlama, amelyre e könyv egyharmadát idézhetnők, azonos pszichológiájú az ő eleve-kifaragottságával.”
Végül jóindulatúan figyelmezteti a fiatal költőt:
„Amondó vagyok tehát, hogy ezt az eredeti költői egyéniséget nem ártana az alkotó alázat javára revideálni. Az ember odaköti magát egy ilyen bábuhoz; egy ideig minden jól megy, az olvasók is hamarabb összebarátkoznak a bábukkal, mint a költőkkel, de egyszerre csak nehezedik a bábu, elébb fakölönc lesz, aztán vas, ólom s olyan közel húzza a fejedet a földhöz, hogy nem nézhetsz többé vonítás nélkül a csillagokra.”
2. Illyés Gyula: Külvárosi éj, Nyugat, 1932
Németh László leereszkedő hangvételű kritikája egy egész ellenségeskedés-hullámot indított el. József Attila ugyanis nemcsak a cikk írójára, hanem a megjelentetőjére, Babitsra is halálosan megsértődött, s mindjárt írt is ellene egy pamfletet, Az Istenek halnak, az ember él című kötet kapcsán gyakorlatilag ízekre szedve a verseit. (Csak egyetlen kiragadott gondolatsor: „Ezért! ezért az ocsmány ürességért, hogy a tartalmatlanságnak ez a pléh-csörgője kihallassék! Mert eltekintve attól, hogy minden szakasz üti a másikat, külön-külön is irtóztatóan üresek, mint valami dögszagu árok, amelyben még szennyviz sincsen, csak a nyirkosság emlékeztet rá.”) József Attila természetesen ezzel a bírálattal nem Babitsnak, hanem önmagának ártott a legtöbbet, hiszen ezek után gyakorlatilag nem közölhetett verseket a Nyugatban, és elesett a Baumgarten-díj lehetőségétől is.
Az egykori jó barát, Illyés viszont mindezt jó lehetőségnek látta arra, hogy bizonyítsa mesteréhez, Babitshoz való hűségét, és többé-kevésbé elmarasztaló kritikát írjon József Attila következő kötetéről, a Külvárosi éjről. Ekkor ők ketten már egyébként is eltávolodtak egymástól, hiszen míg József Attila szemlélete egyre inkább radikalizálódott, addig Illyés mind a politikában, mind a költészetben kezdett konzervatívbá válni. Mindenesetre az Illyés-kritika egyáltalán nem segített a nézeteltérések tisztázásában: a két barát végül csak József Attila halála előtt valamivel békült ki.
„Jó költőnél, aminek én József Attilát is tartom...” kezdi bírálatát Illyés. A kritika egészére egyfajta hideg távolságtartás jellemző – a dicsérő kijelentések mögött mindig ott bujkál egy „de”, és szinte mindegyik azonnal visszavonódik, vagy az ellenkezőjébe fordul át.
„József Attila bizonyos előre eltervelt fölkészültséggel és elhatározással lép a költészet világába, mint aki nagyon is tisztában van annak törvényeivel; ez az első, ami verseiben megzavar. Hogy tökéletes külsőre, makulátlan dallamosságra törekszik, ezt csak helyeselhetjük. Hogy egy lépést sem tesz anélkül, hogy valami szép költői képet ne csillogtasson, ez is csak javára válhat. Hasonlóan az a törekvése is, hogy minden versének igyekszik valami szociális, ha nem forradalmi nyilalást adni. Finom megfigyelőképességét is csak dícsérettel említhetjük s mégis a kész vers olvastán azt kell megállapítanunk, hogy ez a sok jó törekvés nem váltja ki a tökéletes vers benyomását. A különböző értékek, ha nem is ütik, de feszélyezik egymást, elvonják egymástól a figyelmet s legfőképen elvonják a figyelmet a lényegről, arról a bizonyos költői magról, mely az ügyefogyott sorokat is tökéletes hatású verssé teszi. József Attila legtöbb versén azzal az érzéssel tünődik el az olvasó, hogy - kitünő tehetséggel lévén ismerkedése - a következő költemény bizonnyal nagyszerű lesz.”
Illyés legnagyobb problémája, hogy szerinte József Attila „túl sokat markol, keveset fog” – parnasszista, objektív költői alkata ellenére forradalmi verseket ír, de minden hevület nélkül. Persze objektívan is lehet forradalmárnak lenni (ez József Attilának sikerül is a Mondd mit érlelben és a Munkásokban) mégis, máskor az eredmény csak valami furcsa vegyülék lesz.
„Képzeljék el, hogy Petőfi a «Reszket a bokor...» hangulatába és egyik szakaszába akarta volna elhelyezni azt, a maga helyén különben kitűnően megálló gondolatát, hogy a királyokat sürgősen fel kell akasztani. Ilyen keveredés rontja le József Attila olyan szép verseinek hatását, mint a Határ, a Holt vidék, vagy a tréfás Medvetánc. (...)József Attilában nyoma sincs a hevületnek. Hogy úgy mondjam, gyáva rossz verset írni, vagy csak megkezdeni is. Neki minden lépés után vissza kell fordulnia, megnézni, hogy jó úton jár-e. Csak akkor mer továbblépni, ha legalább egy jó költői kép, szerencsés fordulat vagy találó leírás mosolyog biztatóan reá.”
Bírálatát azzal zárja: József Attila még nyilvánvalóan „nem tisztult le” – ha ez is megtörténik, „az új magyar költészet egyik legüdébb, leggondozottabb területe” tárul majd elénk.
Állítólag a kritikával kapcsolatban a Nyugat szerkesztőségében Babits valami ilyesmit mondott Illyésnek: „Ez a kötet nekem sokkal jobban tetszett, mint neked.”
3, Füst Milán: József Attiláról (Medvetánc, Nyugat, 1935)
Füst Milánnak éppenséggel nem volt különösebb konfliktusa József Attilával – a Medvetáncról, József Attila saját maga által válogatott versgyűjteményéről írt kritikáját mégis így kezdi:
„Azon tünődöm, hogy mért tesznek e rendkivüli tehetségű ember versei oly hideg benyomást. Mert, hogy a szívemet nem fűtik fel, az kétségtelen. Hiszen ennek meg is van a próbája. Kezdem olvasni a következő szép versét:
«Már egy hete csak a mamára
gondolok mindig, meg-megállva.
Mikor kosárral ölében
ment a padlásra, ment serényen.»S már meg volnék hatva. Ám a versben utóbb ez következik:
«Most látom, milyen óriás ő -
szürke haja lebben az égen;
kékitőt old az ég vizében.»Ez is szép ugyan, de már le vagyok hűtve. Egy jó ötletért, egy szép szóért feláldozza az édesanyát. Költői ötleteibe, szép szavaiba belefullad a szíve, olykor a művészete is. Nem egészen, de fulladoz. A képekért, amelyek kínálkoznak, akár a lepkekergető gyerek, - elszalad, otthagyja a szeretőjét.”
Ha végigolvassuk a kritikát, megállapíthatjuk: Füstben nincs rosszmájúság, hanem tényleg csak a véleményét írja le a versekről. Készséggel elismeri: József Attilának vannak nagyon szép képei, sőt, egész verssorai is, még az olyan „gyengébb költeményekben is”, mint mondjuk a Téli éjszaka(!). De „strófái is akadnak pompásak” (itt az Ódából idéz) sőt, „egy-egy szép gondolat is feltündököl néha”.
„S nem egy olyan verse van, amelyre még évek után is szívesen gondol az ember, oly üdén színes, oly friss, oly szellemes... egyik verse például egy hazatérő tehénkéről szól, amelyet piros leányok várnak a kapuban... egyetlen kép az egész, de hibátlan kis kép.
«Dús tőgye duzzad, nagy szemére zúgva
bögölyhad-köd telepszik. Lába durva...»fordítja hirtelen a szót s ez úgy van odavetve, ahogy kell, a szó az ihlet szava érzem. (S ily érzésem gyakran volt kötetének olvasása közben.) Engem temetnek című versének gúnyoros, játékos és mégis édes képei pedig oly szerencsés összhangban vannak egymással, mint egy cukorsütemény ravaszul összekeresett jó ízei.”
Mindössze ezt a két verset, A jámbor tehént és az Engem temetneket tartja egészében sikerültnek; a többiről nincs ilyen jó véleménnyel, sőt, kijelenti: József Attila „különben elég felelőtlenül versel”.
„Vagyis, ki kell mondanom abbéli véleményemet, hogy kicsit sokallom néha túlkönnyű játékait, - túlkönnyű tréfa is akad elég e könyvben... de még a meglepőt és különöset is jobban szereti, mint ahogy illik, - nyílván azt képzeli róla, hogy az mindenkor kincs: tehát halomba gyüjtve is az... parodizáló hajlamát is fegyelme alá kellene vennie, úgy vélem, - olykor még komoly verseinek is kifacsarja izületeit. Amért azelőtt a selyem, rubint, alabástrom és virág volt a régiek költészetének kedvenc díszítő-jelzője, néki tehát a rongy, a kosz, a tök és a krumplipaprikás a díszítés, - csak azért is! S e mulatságával néha nem kis mértékben képes felboszantani.
S még egyre figyelmeztetném, ha megengedi: Hogy olykor bizony odáig megy már a szabad asszociációs-, kép- és hangzat-társításban, hogy némely versének nem több művészi értelmét találom, mint, teszem fel, a ráolvasási rigmusoknak. (Ilyen például a Regős ének, - A hetedik című vers, de még a Medvetánc is.)”
Azonban meglepő módon Füst Milán kritikája ezután az ellenkezőjébe fordul át: hosszan ecseteli, a sok hibája ellenére miért mégis József Attila az a költő, aki az új nemzedék tagjai közül a legközelebb áll hozzá.
„Nem hagyhatom továbbá szó nélkül azt sem, hogy mennyire rokonszenves előttem tehetségének eredetisége is. Mert csakugyan eredeti, csakugyan nem tartozik senkihez. Ő maga is tisztában van ezzel s dédelgetni látszik e tulajdonságát s nékem ebben igazat is kell adnom néki ama tiszteletnél fogva, amelyet bennem a megszokással, beidegzettséggel és előítélettel szemben való bátor kiállás mindenkor kelt. Mert mégiscsak megkapó e nagy magány, amelyre e fiatal lélek elszánta magát, - hogy támasz nélkül akar állni s az elődök és ősök minden segítő sugallatát elutasítja magától.”
Nem mondhatjuk tehát, hogy a kortársak egyáltalán semmit sem ismertek fel József Attila költői nagyságából. Mindössze arról van szó, hogy sokkal kritikusabban álltak hozzá azéletmű egyes darabjaihoz, mint mi, akik már kanonizált, sőt, a kánon élén álló költőként ismertük meg őt, és átlátjuk az irodalom későbbi folyamataira gyakorolt hatását. Ezek a bírálatok többek között arra figyelmeztetnek minket, hogy ítélethozatalaink során lehetőleg soha ne legyünk felületesek vagy fölényeskedők – hiszen egyáltalán nem biztos, hogy nekünk van igazunk, és elképzelhető, hogy az utókor egy, a miénktől teljes mértékben eltérő nézetet igazol majd.
Szerző: Illés Zsófia
