A legújabb hősnő

barraban | 2013. március 14. |

Hősnők és írók (szerk.: Scherter Judit)

Magvető Könyvkiadó, 2013, 288 oldal, 2542 HUF


Miért izgalmas férfi írókat általuk megalkotott nőalakokról faggatni? Mit tudhatnak a nőkről, és honnan tudják, amit tudnak? Miként diskkurál egymással két más generációhoz tartozó, sokban eltérő világlátású nő, valamint négy férfi, akiket ritkán használnak kávéházi dekorációként? Scherter Judittal Bódis Kriszta beszélgetett Hősnők és írók című új könyvéről az Írók Boltjában. A kísérő kórus tagjai Kukorelly Endre, Spiró György, Márton László és Forgách András voltak.

Bódis Kriszta, miután vidám nőnapot kívánt minden jelenlevő hölgynek, gyorsan leszögezte, hogy nem kíván feminista angyal lenni lángpallossal a kezében (ezzel a szerzőnek a könyv bevezetőjében megfogalmazott félelmére utalt). Scherter Judit gyors bemutatkozással indított, szimpatikus önbizalomhiánnyal adta elő (mint a beszélgetés során többször is) hogy ő nem irodalmár, és őt nem sokan ismerik. Valamikor együtt élt egy meg nem nevezett íróval, akit felkértek egy románc megírására. Scherter tudta, hogy a férfi ideges lesz, ha elvállalja a feladatot főművével való foglalatoskodása helyett, ezért inkább gyorsan megírta helyette. A kísérlet után vérszemet kapott, több románcot írt, gyártott recepteket a Cosmonak, írt nagymamakönyvet, klimaxkönyvet – betűvető lett belőle, még ha nem is tartja magát irodalmárnak.

A két nő sokszor és hosszasan poénkodott a mellettük kissé sután, „biodíszletként” ücsörgő négy írón, főleg, miután kiderült, hogy Schertert alapvetően idegesítik a kortárs szerzők. A beszélgetés során mindenki szuperlativuszokban beszélt az írónőről, mindenki dícsért mindenkit, de az udvariasság és elismerés szövete néha felhasadt, és alóla kritikus félmondatok buktak a felszínre. Scherter szelíd hangján folyamatosan mentegetőzött ismeretlensége és vélt ambíciók nélkülisége miatt, ám esze ágában sem volt csendben meglapulni a nagy kortársak árnyékában – szerény volt, de nem konfliktuskerülő. Sokszor elhangzott, hogy tart attól, nem tengett-e túl az empátia, javára vált-e volna a könyvnek, ha rámenősebb és pofátlanabb, néha azonban – mintha félelmét kompenzálná – szinte beszólt korábbi interjúalanyainak. Spirótól azt kérdezte, mi a francért volt annyira zárkózott: nem rejtette véka alá, hogy úgy véli, a férfi írók számára a nők ábrázolása lehetetlen, vagy legalábbis nagy küzdelemnek bizonyul, sőt még annak a véleményének is hangot adott, hogy a jelenlevő szerzőknek bizony nehezésre esik gondolkodni. Az is meghökkentő volt, amikor ez az idősödő, törékeny nő arról beszélt, hogy Petrit azért győzte le sakkban, mert a költő azt figyelte, kilátszik-e a bugyija. Igazi férfi-női párharcnak lehettünk tanúja Spiró visszaemlékezésében: egyszer go-partit csaptak Judittal, és utólag mindketten úgy emlékeztek, hogy ők nyertek.

Bódis Kriszta néha nehezen gyömöszölte vissza önmagába a lángpallossal hadonászó feminista angyalt (de azért összességében sikerült neki). Különösen akkor látszott a különbség közte és a többi jelenlévő között, amikor a törekvő és az ambíciótlan nőalakokon vitatkoztak a Psyché kapcsán, ezen a ponton Schertert magát is hősnőnek téve meg, aki sokadjára fejtegette szelíd hangján, hogy benne bizony egy csepp ambíció nincs. Közben kiderült, hogy nemcsak hősnőként, de múzsaként is tündökölt, amit rendkívül élvezett - például Petri György is szerelmes volt belé -, őt azonban az írók saját élményanyagai nem nagyon izgatták – például hogy valóban kurváztak-e a Thököly úton -, ha beszélni akartak ilyesmiről, az a saját döntésük volt. Önmagát viszont olyannyira nem volt képes elhelyezni az interjúkban – ki ő és mit akar tulajdonképpen -, hogy a könyv megírása alatt gerincsérvet kapott.

Nehéz volt eldönteni, az írók mennyire viselték nehezen a statisztaszerepet: Scherterről mindenesetre egyöntetű elismeréssel beszéltek. Az írónő többet olvasott tőlük, mint ők saját maguktól, a fél könyvtárukat áthurcolták hozzá, és miközben vaniliás vagy padlizsánkrémes kiflit majszoltak, úgy érezték, ez nem interjú, hanem igazi kötetlen beszélgetés. A témát egyébként is kihívásnak érezték: Kukorelly azt fejtegette, hogy őt tulajdonképpen semmi más nem érdekli, csak a férfi-női reláció, és nagyon élvezte, hogy ebbe a kérdéskörbe kertelés nélkül belemászhatott. Forgách azon csodálkozott, hogy tetszhetnek ennyire Juditnak az ő gondolatai, Márton pedig Scherter ételkészítői, festészeti és színészi kvalitásait dicsérte az egekbe: szerinte a beszélgetés egyszerre volt intim és szakszerű. Bódis pedig azzal a mondattal koronázta meg a laudációkat, hogy a Hősnők és írók majdnem tökéletes könyv lett.

Sokat beszélgettek a mű inspirációiról is. Scherter hangja Bódis szerint egy szimpatikus, nyitott kislányé, aki azonban nem hagyja, hogy megvezessék, nem engedi kikerülni a kérdéseket. Nincsenek prekoncepciói, meg tud lepődni, „szűzies ártatlansággal” megy elébe a válaszoknak. Scherter elmondta, hogy a Hősnők... megírásakor valóban kislánylétbe emelkedett, hiszen gyerekként kezdtek hatni rá az irodalmi nőalakok, akik véleménye szerint a női szocializációt alapjaiban határozzák meg, bár ha jobban meggondolja, az ő kedvence csupa férfi - Robinson, Don Quijote, és A rendíthetetlen ólomkatona – volt. Felmerült, ami a könyv olvasásakor bennem is megfogalmazódott: miért említenek csupán 4-5 hősnőt az interjúalanyok a kötetben, és miért nincsenek kortárs külföldi alakok? Némi csend után Kukorelly Endre kifejtette, hogy az iskolai szocializáció miatt alakult így: ha valakit megkérnek, hogy nevezzen meg egy magyar költőt, naná hogy Petőfit fogja mondani. Márton hozzátette: neki van kedvenc kortárs külföldi hősnője, de kétli, hogy az olvasók többségének a nevek bármit mondanának, nem is kíván ezzel senkit zavarba hozni. Forgách szerint pedig egyszerűen műveletlenek vagyunk, és kész.

A beszélgetés végén szóba került az a szintén meg nem nevezett szerző, aki zseniális interjút adott Scherternek, lelkes volt és sziporkázó, aztán visszavonta az egészet, mert félt, hogy túlzott kitárulkozása tönkretenné a házasságát. Az írónő arra is utalt, hogy akik nem fogadták el a kihívást, undok és pökhendi módon utasították el – nevet azonban nem említett egyet sem. A téma azonban nem hagyja nyugodni. Később talán nőkkel beszélget majd férfi hősökről, és a hősnőket sem teszi végleg félre. Várható tehát a folytatás.

Az ambíciótlan, szerény Scherterről egy órában kiderült, hogy múzsa, költő, író (férje piszkozataiba is mindig belejavíthatott), festő, színész és csodaszakács egyben. És most már saját könyvének főszereplője is, irodalmunk legújabb hősnője.