Mats Strandberg, Sara Bergmark Elfgren: A Kör
Geopen Kiadó, Budapest, 2012, 549 oldal, 2967 Ft
A misztikus vonalat a realistával ügyesen vegyítő Engelsfors-trilógia első kötete, A Kör a svédországi megjelenés óta eltelt másfél évben szinte mindenhol sikert sikerre halmozott, eddig huszonegy nyelvre fordították le. Az eddigi reakciókat látva azonban a kötet egyelőre többnek látszik egy sima bestsellernél, és sokan már most egy új ifjúsági kultregényről beszélnek.
„Olykor valóban úgy tűnik, szupererőre van szükség ahhoz, hogy átvészeljük a középiskolát. Ugyanakkor A Kör sok minden egyébről is szól, nem csak varázslatról és világvégéről, hanem barátságról, szerelemről és szeretetről, önismeretről és tiszteletről, családról” – nyilatkozta a svéd szerzőpáros egyik tagja, Mats Strandberg abban az interjúban, melyet a kötet magyar kiadója bocsátott a Könyvesblog rendelkezésére. Tény, hogy a csillogó papírmasé világot megkapargatva a szerzőpáros egy teljesen más, ha úgy tetszik, egy alternatív világot tár az olvasók elé. A regénybeli Engelsfors (azaz Angyalzuhatag) ugyanis a nevével ellentétben nem egy idilli svéd kisváros. Ez „egy nyomorult város a semmi közepén”, ahol sok embernek nincs munkája, és ahol egy csomó fiatal alig várja már, hogy a középiskola után végre elköltözhessen.
Mats Strandbergnek nem lehetett ismeretlen ez a miliő. Saját bevallása szerint egy Engelsforshoz nagyon is hasonló helyen nőtt fel: „Bár az én szülőhelyem azért valamivel kedvesebb hely, vagy legalábbis nem a gonosz epicentruma. Ami azt illeti, elegem volt az olyan idillien bájos kisvárosokból, mint amilyenekről a svéd regényekben lehet olvasni” villant fel egyet az írói motivációk közül.
Írótársa, Sara B. Elfgren szerint az írást megelőzően rengeteget beszélgettek a saját tinédzseréveikről is, valamint újra elolvasták a régi naplóikat: „Éppen ezért minden egyes karakterben van egy kevés mindkettőnkből, egyikben több, másikban kevesebb”.
A kezdetekről:
Mats: "tényleg döbbenetes, hogy még csak 2008 óta ismerjük egymást! Sara akkoriban forgatókönyvíróként dolgozott az SF Filmstúdiónál, és mivel nagyon élvezetesnek találta az előző három regényemet, megkeresett"Sara: "az első alkalommal, Mats megmutatta néhány filmes ötletét, de főként horrorfilmekről beszélgettünk. Nem sokkal a találkozásunk után, otthagytam az állásomat, és szabadúszó forgatókönyvíróként dolgoztam tovább. Ekkortájt fogalmazódott meg bennünk a közös írás gondolata"
Mats: "a munkaházasságunk terén első percétől működött a „kémia” kettőnk között. Azonban legalább egy évnek kellett eltelnie, hogy az Engelsfors Trilógia ötlete megszülessen. A regénysorozat alapmotívumai – a depresszív kisváros és a tinédzserek világa – már az elején egyértelmű volt. A részletek kidolgozásán természetesen sokat vívódtunk."
A közös munkáról:
Sara: "A munkamódszerünk a következő: részletesen megtervezzük, mi fog történni az éppen soron következő négy fejezetben. Mind a ketten megírunk két-két részt, majd átküldjük egymásnak, és kíméletlenül kidobjuk a „felesleget”. Ezután átnézzük a szerkesztett oldalakat, végül leülünk és átbeszéljük a változtatásokat. Időnként szünetet tartunk, és pihentetjük a szöveget. Majd újra elolvassuk az egészet az elejétől, és ha szükséges, megint átdolgozzuk. Amikor elkészül az első változat, ismételten átrágjuk magunkat rajta, és újragyúrjuk a szöveget"Mats: "az első regény (A Kör) teljesen felborította az életünket. Az egy komplett őrület volt! Éjnek évadján hívogattuk egymást, küldözgettük a fejezeteket oda-vissza, megállás nélkül. Erre szükség is volt, mert meg kellett találnunk a saját hangunkat, és a karaktereket is össze kellett hangolnunk egymással"
Sara: "persze jóval könnyebb dolgunk volt a másik két kötet – a Tűz és a Kulcs – esetében"
(Az interjúért köszönet a Geopen Kiadónak!)
Az engelsforsi középiskola egyébként, amely Elfgren megfogalmazása szerint egy olyan mikrokozmosz, „ahol egy csomó idegen embert arra kényszerítenek, hogy együtt töltsék a napjaikat, pusztán azért, mert egy évben születtek”, sok szereplő számára maga a pokol. Ez az a hely, ahol örökké meg kell felelni a vélt vagy valós elvárásoknak, vagy ahol az a legjobb, ha levegőnek nézik az embert, elkerülve ezzel, hogy örökös gúnyolódások céltáblájává váljon. A mindennapok állóvizét az egyik diák halála kavarja fel igazán. Mindenki öngyilkosságra tippel – mindenki, kivéve azok, akik kivételes képességeik birtokában hamar rájönnek az igazságra.
Ez pedig nem más, mint hogy szükségük van egymásra. A korábbi riválisoknak össze kell fogniuk ahhoz, hogy legyőzzék azt a gonosz erőt, amely összeesküdött ellenük, és amely egyenként akarja levadászni a kiválasztottakat. A kérdés az, hogy hogyan tudják megzabolázni és a kis közösség javára fordítani különleges képességeiket, és ami ennél is fontosabb az az, hogy az egykori nézeteltéréseken felülemelkedve hogyan tudnak majd feltétel nélkül bízni egymásban.
Az elsősorban a fiatal olvasókat megcélzó fantasy-regény a természetfeletti kliséket a legjobb skandináv krimielemekkel vegyíti. Titka talán a finoman egyensúlyozott hangulatteremtésben keresendő, ami nem nyom agyon, mégis kellően nyomasztóan nehezedik az olvasóra, és persze mindenekelőtt a „kiválasztottak” karaktereiben. Így mondanivalója egyszerre univerzális, hiszen a tinédzserkori szorongások, a tizenéveseket foglalkoztató vagy éppen lelkesítő kérdések, témák, üzenetek, pontosabban ezek értelmezése, dekódolása a svéd határokon túl is nagyon jól működik, mégis megmarad nagyon is skandinávnak, és hozza az északi országok regényeiből jól ismert borongós, kicsit depressziós hangulatot.
A hat lány mindegyike ráadásul egy-egy külön világ. (Strandberg erről azt mondta, hogy nagyon alaposan kidolgozták az összes karaktert, mielőtt belevágtak az érdemi munkába: „Jegyzeteket készítettünk arról, hogy milyen kedvenc tárgyaik legyenek az iskolában, elképzeltük a családi körülményeiket, és arra is figyeltünk, hogy egy-egy szereplőnek mi a sebezhető pontja. Minden egyes figurát alaposan „megismertünk” mielőtt elkezdtük magát az írást.”)
A kövér és számkivetett Anna-Karin például másra se vágyik, minthogy beleolvadjon a környezetébe, a történet szerint azonban most mégis szövetkeznie kell egyik legfőbb kínzójával, az álszenteskedéstől sem visszariadó Idával. Vagy ott van a jó tanuló Minoo, akinek látszólag tökéletes élete éles ellentétben áll a különc Linnéaéval (akinek a figurájába a rajongók egy része a kamasz Lisbeth Salandert vizionálta), akiről azt híresztelik a városban, hogy „dealerkedik, a neten árulja magát, kurva lett belőle”. A túlélés érdekében most mégis össze kell fogniuk.
Sara B. Elfgren és Mats Strandberg mindent összevetve nem elégedett meg egy szimplán horrorisztikus, az idegeket borzoló, divatos tiniregénnyel, a könyvet ugyanis át- meg átszövi a legmarkánsabb társadalomkritika, és olyan tabutémákat is előszeretettel boncolgat, mint az anorexia, az elidegenedés (különösen a szülő-gyerek kapcsolatban), vagy az iskolai vegzálások problémája. Az arányok pontosak, a párbeszédek nagyon is maiak. Az ifjúsági regények kusza és sokszínű világában abszolút megkerülhetetlen darabnak tűnik.
