A történetet összefogó keret, a mű neve vagy akasztó egy szmokingon. A legjobb, ha neutrális marad, nem baj, ha hosszú és érzelgős, de még véletlenül se tartalmazzon szóviccet. Hat író vallott címadásról, kedvencekről a Sorvezetőben.
Grecsó Krisztián
Megyek utánad
Eddig szerettem a megszólítós címeket, de mióta rendre összekeverem a Mellettem elférszt a Megyek utánaddal, már nem vagyok benne biztos, hogy ügyes húzás volt. Különben a Tánciskolát még mindig sajnálom. Hogy hagytam magam lebeszélni a Doktor urakról. Bár most, hogy nézem, az se sokkal jobb cím. Mindig hosszan lamentálok a címeken, egy kivétel volt, a Mellettem. Azt egyszerűen megálmodtam. Pontosabban félálomban eszembe jutott, és még azt is megbeszéltem magammal, hogy milyen kár, hogy el fogom felejteni. Aztán reggel felkeltem, vártam a csalódottságot, hogy nem emlékszem, de nem jött. Az a cím életben akart maradni. Szerintem Sütő András esszéregénye, az Anyám könnyű álmot ígér az egyik legjobb cím a magyar prózában. Vagy ott van Lakatos Menyhért Füstös képekje. Varázslatos, mégis egyszerű. Poétikus véglet, de gyönyörű Szilágyi István nagyregényének címe, a Kő hull apadó kútba. Nem tudom megmondani, miért, de évekig irigyeltem Gion Nándortól ezt: A kárókatonák még nem jöttek vissza. Vagyis szeretem a hosszú és érzelgős címeket. Nyilván mindig ahhoz vonzódunk, amit mi nem tudunk. Még egy szívszorítóan szép példa: Pontos történetek útközben (Mészöly). De az az igazság, hogy hosszú távon nincs a címnek jelentősége. Ha jó a könyv, és még évek, évtizedek múlva is emlegetik, akkor lehet annyi, hogy Az ajtó. Vagy: Az őz. Esetleg: A Pál utcai fiúk. Ezek nem túl bonyolult, szellemes vagy cizellált címek, de mivel remekművek, beégtek az agyunkba.
Lackfi János
Három a magyar igazság
Zeke Gyula mondta a cím jelentőségéről egy interjúban, hogy az ember a szmokingjának nem varrhat cukorspárgából akasztót. Tényleg a cím tartja az egész művet, akár egy könyvet is a köztudatban. Márqueztől a Száz év magány vagy Dosztojevszkijtől a Bűn és bűnhődés például figyelemfelhívó, izgalmas, ráadásul elgondolkodtató címek. Egy remek és könnyed kortárs szerző, Jonas Jonasson viszont idomtalanul, komikusan hosszú regénycímével vívta ki a figyelmet: A százéves ember, aki kimászott az ablakon, és eltűnt. Ez nyilvánvalóan attól jó, hogy sok. Dragomán Gyuri friss regénye viszont, a Máglya, éppen ellenkezőleg, dísztelen címével tüntet, ám kárpótlásul rögtön behívja a mágiát második jelentésként. Ami engem illet, a Milyenek a magyarok? cím helyett először a Benzinfejű magyarokban gondolkodtam, a kiadó viszont joggal vetette ellene, hogy túl művészies egy sokak számára érthető könyvnek. Most éppen terjedelmes regényen dolgozom, melynek hosszú ideig jobb híján A síncsiszoló halála munkacímet szántam, bár még nincs benne síncsiszoló, nemhogy meghalt volna. Újabban hajlok Az élők országa biblikus áthallású címre, ez sokkal kevésbé petárdázó, viszont van köze a könyvhöz. Ha belegondolunk, hogy egyik kedvenc könyvem Orhan Pamuk regénye, a Hó, beláthatjuk, hogy egy címet azért maga a könyv tölt fel jelentéssel, a török szerző esetében egész kápráztatóan gazdagon.
MEGJELENT AZ ÚJ Könyves magazin 2014/3.
Libri-Shopline, 2014, 104 oldal, 870 HUF/5 pont + 199 HUF
Mit találsz a magazinban? 5 exkluzív Gyarmati Fanni-fotó
Tévésorozatok és irodalom, Putyin és a legfontosabb orosz írók
Interjú Vámos Miklóssal, Háy Jánossal, Irvine Welshsel, Vlagyimir Szorokinnal
Pion István
Atlasz bírja
Ha valamivel, akkor a címadással kevés gondom akadt eddig, legalábbis a címeken töröm a legkevesebbet a fejem. Ez azért lehet így, mert a vers születése közben szinte magától értetődően születik meg hozzá a cím is, még azelőtt, hogy az adott szöveget befejezném. Így a saját verscímeimhez való viszonyom nagyjából ugyanolyan, mint a vershez való viszonyom: egyben, a szöveggel együtt kell tetszenie. Sajnos nem tudok beszámolni olyan bevett címadási módszerről, amely ráhúzható lenne az összes versemre, de talán legszívesebben szövegből kiragadott szintagmákat használok, természetesen magyar nyelven. Bár imádom az asszociációt, címben talán kevésszer alkalmazok ilyen jellegű metódust. Legutóbb viszont szembe mentem a szokásaimmal: nem a szövegből emeltem ki egy szót vagy szerkezetet, ráadásul angol címet (Breakdown) választottam, és úgy tűnik, bejött – Szálinger Balázs elfogadta a Hévízbe, Závada Péter pedig azt mondta róla, amikor megmutattam neki, hogy szépen illik a szó ropogása a szöveghez. Hogy ki adta a legzseniálisabb könyvcímet, arra egyszerű és nagyon gyors választ tudok adni: Esterházy Péter A szív segédigéivel szerintem mindent visz. Az oka pedig patetikus: éppen akkor forgattam a legtöbbet, amikor édesanyám átesett egy elég komoly műtéten. Igazából nem érzelmi okai voltak ennek a forgatásnak, hanem kötelességbeli, ugyanis ez idő tájt kellett előadást tartanom belőle az egyetemen. Az pedig már csak hab a tortán, hogy ugyanebben az időben intenzíven leveleztem a mesterrel.
Kun Árpád
Boldog észak
Az első időkben úgy adtam a verseimnek címet, mintha nevet adnék. Ez a gyakorlat például szembetűnő az Ilion című hosszúversemnél, aminek a témája a görög-trójai háború, és nekem nincs tőle távol az Ilona név. De akkoriban más egyszavas címek is úgy csengtek a fülemben, mintha olyan tulajdonnevek lennének, amiken az adott verset hívni lehet: Só, Kúszónövény, Történelem. Ezzel a rövidre zárással próbáltam elkerülni azt a csapdát is, amibe utáltam volna beleesni: hogy véletlenül olyasfajta címet adjak, amit akkoriban szokás volt adni. Az Ilion, a Bál, az Esőkönyv névszerű címei után a Medárdus énekel volt az első olyan címem, ami megtörte ezt a gyakorlatot. A cím – nem véletlenül – a kötet szerkesztőjének, Abody Ritának az ötlete volt, mert én eredetileg azt a kötetcímet adtam, hogy Emberpár. A Véletlen madárnál már mertem kísérletezni két szó szokatlan összekapcsolásával. A Szülsz verseskötetcímben az tetszett, hogy egyetlen szótag és szokatlanul sziszeg. Utolsó könyvcímem, a Boldog Észak már régen eszembe jutott, verscím volt, majd verscikluscím, legvégül regénycím lett belőle. Nem tudom, regénycím lehet-e zseniális. Mindenesetre nekem van, mondjuk, három olyan, ami az első hallás óta ott zizeg a fülemben: Száz év magány, A lét elviselhetetlen könnyűsége, Anyám könnyű álmot ígér. Mindhárom nagyon jó, bár blikkfangos is. A Száz év magányt mostanában újraolvastam, mert sokat emlegették a regényemmel kapcsolatban a mágikus realizmust, és ugyanaz a régi csalódottságom tért vissza a címmel kapcsolatban, mint az első olvasáskor, miközben a könyv tényleg nagyszerű. Tudniillik, hogy nekem nem olyan releváns a törzsfőszerű, roppant férfialakok magányossága, hogy abból kötetcím legyen. A lét elviselhetetlen könnyűségéből meg egyedül a címre emlékszem, a cselekményből semmire, Kunderából meg arra, hogy a sok okoskodásával ő maga mint regényíró volt néha elviselhetetlenül könnyű. Az Anyám könnyű álmot ígérnek az elején annyi gyönyörű mondat van, hogy többször belefogtam, aztán mindig félretettem, de azt remélem, hogy a koporsóm zártáig még egyszer a végére érek. Legvégül még egy jó címet említek, Az eltűnt idő nyomábant, ahol a cím hatalmas trouvaille, ahogy a regény maga minden idők legnagyobb regénye az én szememben.
Mán-Várhegyi Réka
Boldogtalanság az Auróra-telepen
Szeretek címet adni, játszani a címekkel, figyelni, hogyan változik egy szöveg jelentése, ha kicserélem fölötte a címet. Gyűjtöm a címeket, vannak címeim talonban, és gyakran úgy kezdek egy új szövegbe, hogy ezek közül kiválasztok egyet, ami alá éppen szívesen írnék. Miután a szöveg nagy részét megírtam, megesik, hogy kicserélem a címet egy másikra. Mintha egy új keretbe raknám át ugyanazt a képet. Ez nem azt jelenti, hogy az eredeti fölösleges volt, inkább hozzájárul ahhoz, hogy a szöveg ne legyen egysíkú. Szeretem azokat a címeket, amelyek a szövegbeli történet mellett egy arra rímelő, azt kiegészítő, vagy arra rákérdező másik történetet idéznek meg. Nem akarok olyan címet adni, ami csupán a szöveg címkéje, de olyat sem, ami a szöveget világosan értelmezi, utóbbi könnyen didaktikus is lehet. Jó, ha a cím kicsit összezavarja a képet, de nem öncélúan meglepő. Inkább életben tartja a szöveget, lehetővé teszi, hogy akár később ugorjon be az olvasónak egy értelmezési lehetőség, kapcsolódás cím és történet között. Olvasóként azok a címek állnak közel hozzám, amelyekben személyesség és történet is megbújik. Ilyenek például a Lotte Weimarban, A feleségem története, A fényképész utókora vagy a Zazie a metrón. Egy ilyen cím kérdéseket vet fel, tudni akarjuk, hogy ki a címbeli személy, ki a beszélő, hogy mi az ő történetük.
Háy János
Napra jutni
Általában azért adom épp azt a címet, amit adok, mert úgy gondolom, az a legmegfelelőbb. Mint szerkesztő mindig annak a híve voltam, hogy ha nem evidens a cím, akkor a szerző lehetőleg ne válasszon afféle sokatmondónak látszó címet, inkább maradjon egy neutrális megoldás mellett, ami tényszerűen utal a könyv tartalmára. Sokszor írás közben alakul és válik egyértelművé a cím. Ilyen volt például a Dzsigerdilen vagy a Xanadu, amely címek, amúgy, főleg az első, nem volnának kézenfekvőek, de mivel ezek voltak a vezérmotívumok, nem lehetett más címet adni. Volt, hogy mindenképpen más címet akartam adni, mint ami végül lett, például a Gyereknél a Gézagyerek dráma és könyvcím miatt, de hiába próbálkoztam, annak a könyvnek Gyerek a címe, mást nem fogadott el. Aztán a versesköteteknél, ha már-már összeállni látszik egy kötet, és nincs meg a címe, az sokszor azt jelenti, valami hiányzik még. Várni kell. Amúgy nem kedvelem az olyan sokatmondó, metaforikus vagy bölcselkedő címeket, mint Kígyótojás vagy Száll a kakukk fészkére vagy a Kudarc. Szeretem az egyszerűen megszólaló, a beszélt nyelvhez közelebb álló, s nem eleve szándékosságot, írói intenciót rejtegető címeket. Az üzleti vagy kritikusi elismerésre hajtó címadást, ahogyan a szó- vagy nyelvjátékos címeket (lásd például az In Bruges című film magyar címét: Erőszakik) meg kifejezetten utálom. Eco szerint a Három testőr a legjobb cím, mert valójában négyen vannak. Nem tudom. Valószínű Eco azért állítja ezt, mert viccesnek találta, egzakt módon senki nem tudja bizonyítani, hogy ez egy jó cím (bár szerintem is az), és amennyiben jó, épp azért jó, mert négyen vannak. Szerintem például nem azért jó, ám ha azt írja, hogy négy testőr, az szarul hangzik, mert másképpen viszonyulunk a háromhoz, mint a négyhez. A lényeg azonban, hogy a cím az valójában a mű neve, és a leghülyébb névvel is érvényre lehet jutni, ha a belső tartalom rendben van. Az azonban tény, hogy néha a tartalomnak meg kell birkóznia egy rossz (vagy az olvasó számára az aktualitásban idegenül hangzó) címmel vagy netán egy rossz (vagy a közönség számára nem vonzó) borítóval, de idővel ez megtörténik. Hozzá kell tenni, hogy sokszor azért látszik egy cím rossznak, mert a közgondolkodás még nincs ott, ahol esetleg a cím van, ahogyan ez a belső stilisztika vagy emberábrázolás kapcsán is elmondható. Szóval nem lehet tudni, hogy éppen mi a rossz vagy jó cím. Amikor a Kotródom el-t raktam össze, számos barátom idiótának tartotta a címet, én meg máig az egyik legjobb könyvcímemnek tartom. Egy idő után az ember úgy van a címekkel, hogy rá sem kérdez, hogy jó-e vagy nem, mert a belső tartalom olyan evidensé tette a létét, hogy nem is gondolkodunk rajta, ahogyan az ember azt a kérdést sem teszi fel, hogy a zsömle miért úgy néz ki, ahogy. A zsömle azért olyan, amilyen, mert ő a zsömle.
A cikk eredetileg a KönyvesMagazin téli számában jelent meg.
