Ungváry Krisztián: Tettesek vagy áldozatok? - Feltáratlan fejezetek a XX. század történelméből
Jaffa Kiadó, 2014, 300 oldal, 2792 HUF
Hogyan szolgált Szálasi Ferenc az első világháborús fronton, miként lett az antiszemita plakátok készítőjéből rabbifestő, és hogyan próbálta a kommunista magyar rezsim kihasználni a német kárpótlást? Csak néhány azon kérdések közül, melyeket Ungváry Krisztián könyvhétre megjelent tanulmánykötete, a Tettesek vagy áldozatok? feszeget. A kötet elkészítésének ötlete – miként azt a történész a csütörtöki bemutatón elmesélte – „már régóta a levegőben” volt, és az abban megjelent tanulmányok egyik alapvetése, hogy a huszadik századi sorsok nem szimplán feketék és fehérek, a tettesek és az áldozatok csoportja pedig nem feltétlenül különíthető el egymástól, noha a köztudatban „mégis sok leegyszerűsítő kép él”.
A tanulmányok tematikailag három nagy csoportba sorolhatók, ezek a magyar szélsőjobb, a titkosszolgálatok és az emlékezetpolitika, történeti ívük pedig végighalad az egész huszadik századon. (Az írások három kivétellel korábban már megjelentek különböző periodikákban, most azonban jelentősen átdolgozva, kiegészítve kerültek a kötetbe.) A szélsőjobbos tematikába illeszkedik például a Szálasi Ferenc első világháborús frontszolgálatáról szóló fejezet („csomó plecsnije volt, mégsem hordta őket”), és ugyancsak sokat elárul a férj személyiségéről Szálasi Ferencné portréja. Ebből például kiderül, hogy Szálasi nem tűrte, hogy menyasszonya az utcán kifestve sétáljon, és ha úgy látta jónak, egy kapualjban saját kezűleg törölte le a rúzst a nő szájáról. A háború utolsó napján házasodtak amúgy össze, a nászéjszakán már a bevonuló amerikai tankok dübörgését hallgatták.
Külön tanulmány foglalkozik Szennik György személyével, aki antiszemita és propagandaplakátokat festett a világháború alatt (az Én is hadicél vagyok? című plakát egy csonkolt kezű kislányt ábrázol, modellje Páger Antal kislánya volt), élete alkonyán azonban rabbiportrék készítéséből élt. Ungváry Krisztián szerint az angol sajtóban nagy port vert volna fel a Martin Gilbertről írt tanulmánya. A férfi ma az egyik legismertebb holokauszttörténész a világon, ő volt Churchill hivatalos életrajzírója, és tagja volt az iraki háború kirobbanásának hátterét vizsgáló brit parlamenti bizottságnak. Az Egy történész játszmái című fejezet szerint a hatvanas évek elején a magyar állambiztonság megpróbálta beszervezni a férfit, és bár a brit elhárítás és hírszerzés operatív anyagai jelenleg még nem kutathatók, de Ungváry végkövetkeztetésében nem zárja ki annak lehetőségét, hogy Gilbert annak idején az MI5 vagy az MI6 ügynökeként lépett kapcsolatba a magyar titkosszolgálatokkal.
Külön fejezetet szánt a történész a második világháborús kárpótlás kérdésének, egészen pontosan annak, miként próbált az 1945 utáni pártállam hasznot húzni a Német Szövetségi Köztársaság kárpótlásaiból – ennek során ugyanis az állam nem csak hazugságra kényszerítette az egykori áldozatokat, hanem még ki is fosztotta őket. A kötet utolsó három tanulmánya a Terror Háza működésével, a magyar alaptörvénnyel és a német megszállás emlékművével foglalkozik; utóbbi kapcsán a szerző fontosnak tartotta leszögezni, hogy az arról folyó vitának szakmainak, nem pedig politikainak kell lennie, a jelen vitáival összefüggésben pedig kártékonynak nevezte, hogy történettudományi vitákat hatalmi eszközökkel döntsenek el.
