Mozikban a Kedvencek temetője legújabb filmváltozata, amire válaszul az Európa Kiadó új köntösben – filmes borítóval és filmcímmel – újra kiadta Stephen King klasszikusát, az Állattemetőt. Csupán a kemény kötés hiányzik – ez a történet igazán megérdemelné már, hogy megkapja a maga végső, időtálló formáját. Mert tartalmát tekintve határozottan annak bizonyul: a halál elkoptathatatlan témájának az író szavakból emel örök érvényű síremléket, ami persze belülről is könnyen nyitható – hiszen a „horror koronázatlan királyánál” mit tudhatja azt az ember?! –, hogy a „hatalmas és khettenetes” időnként visszatérhessen elkapni közülünk egyet-egyet.
A halállal szembesít minket Stephen King négy évtized távlatából – ekkor vetette ugyanis papírra remekművét, amelyen kicsorbul még az időnek is a vasfoga. Sosem veszti el az aktualitását: kényes témát dolgoz fel, amelyről a modern ember – aki valamiféle felsőbb hatalom helyett inkább isteníti az észt, a tudást – nem szeret beszélni, mert titkai a mai napig kifürkészhetetlenek. És a tudásnak maga a tudatlanság a kriptonitja; az ágy alatt megbúvó szörnyeteg, amely csak arra vár, hogy lerántsa a tudatalatti felszíne alá, ahol bármi megtörténhet. És ettől a bármitől félni kell. Mert tudományosan nem megalapozott.
„…a halál az a pont, ahol véget ér a fájdalom, és megszületnek a szép emlékek. Nem az életnek szakad vége, csak a fájdalomnak.”
King a bármik mestere. Amelyeket szépirodalmi – igen, legfőbb ideje ezt végre kimondanunk – igényességgel tár elénk, de a zsánerből adódóan sokaknak ez nem tetszik. Talán túl mélyről citálja elő, vagy az összezúzott önérzetünk éles szilánkjával túl mélyre vág, a fene sem tudja. Pedig legtöbbször nem is annyira görbe az a tükör, amelyet elénk tart, és csak pislogunk benne önmagunkra, mert hát ezek vagyunk. Emberek, saját tudatalatti szörnyeik fogságában.
Stephen King: Kedvencek temetője
Fordította: Szántó Judit, Európa Könyvkiadó, 2019, 587 oldal, 3999 HUF
Ahol a halál tartálykocsin érkezik
Louis Creed a mi hősünk. Értelmiségi, aki a zajos nagyvárosból költözik az idilli, vidéki kisvárosba, ahol reményei szerint nyugalomban és boldogságban élhet kis családjával. Már megérkezésükkor összebarátkoznak a szomszéd öregúrral, Juddal, aki az észak-amerikai kisvárosi tornáclakók szívet megkapó sztereotípiája. Ő az, akinél a helyi folklórral és városi legendával mindig tele a padlás. Most sem felejti el figyelmeztetni az új jövevényeket a birtokaikat elválasztó országútra, amely számos házi kedvenc életét követeli. Mintha a békéért és a nyugalomért cserébe a közeli erdő időnként levenné a sápot – némi hús és vér formájában.
A Creed család otthonosan berendezkedik: Louis a közeli egyetem orvosaként áll szolgálatba, reménykedve, hogy a nagyváros húsba vágó valóságát végleg maga mögött hagyta. Ennél nagyobbat persze nem is tévedhetne. Rachel, a felesége a háztartással és kisfiúk, Gage nevelésével próbál zöld ágra vergődni. A lányuk, Ellie pedig mindenre elszántan próbál felnőni.
„- Tudod egyáltalán, mi az a hit?
- Hát izé…
- Most például itt ülünk a székemben – magyarázta Louis. – Mit gondolsz, itt lesz ez a szék még holnap is?
- Hát persze!
- Akkor hiszel benne, hogy itt lesz. Történetesen én is ezt hiszem. A hit azt jelenti: hiszünk benne, hogy valami létezik, vagy valami be fog következni. (…) De tudni nem tudjuk. Elvégre jöhet valami őrült betörő, aki éppen a székekre bukik, és elviheti. (…) Éppen csak hiszünk benne, hogy nem történik ilyesmi. A hit nagy dolog, és az igazán vallásos emberek azt szeretnék, hogy mindenki elhiggye: a hit és a tudás ugyanaz. De ami engem illet, én nem hiszek ebben. Talán mert az emberek túl sokféleképpen gondolkodnak erről a kérdésről. Tudni csak egyet tudhatunk: azt, hogy ha meghalunk, két dolog történhet. Vagy túléli valamiképpen a lelkünk a halált vagy sem. Ha igen, akkor rengeteg további lehetőség kínálkozik. Ha nem, akkor alma az egész. Vége, és nincs tovább.”
A halál azonban minduntalan bepofátlankodik a Creed család történetébe. Ahogy teszi ezt a valóságban is. Előbb a doki munkahelyén kerül elő egy menthetetlen eset, aztán a közeli szomszéd, végül a házi kedvenc képében zörget be hozzájuk, így Ellie érdeklődése a téma iránt több mint kézenfekvő. Rachel legnagyobb bánatára. Az asszony egy gyerekkori trauma miatt képtelen szembenézni a megmásíthatatlannal, és szemellenzős elutasítását nem bánná, ha a gyermekeire is átörökíthetné. Mintha ezzel megvédhetné őket a megvédhetetlentől. Mintha az, hogy ha félrenézünk, és nem veszünk valamiről tudomást, mindent meg nem történtté tehetne. Így nem csoda, hogy a birtokuk végében található állattemetőtől, ahová a környékbeli gyerekek temetik el kis kedvenceiket, kirázza a hideg.
„Louis csak fogta erősen és ringatta, és közben úgy hitte, érti a lányát. Ellie sír, mert rájött, hogy a halállal nem lehet alkudni, a halált nem győzik meg sem érvek, sem a gyermeki könnyek; sír, mert rájött, hogy a halál gonoszul kiszámíthatatlan; és azért sír, mert az embernek megvan az a csodálatos és végzetes képessége, hogy a jelképeket következtetésekre váltsa, és ezek a jelképek vagy szépek és előkelőek, vagy nyomasztóan borzalmasak. Ha az a sok állat ott a temetőben mind meghalt, akkor meghalhat Church is
(bármelyik percben!)
és oda kerülhet a temetőbe; és ha Churchcsel megeshet, akkor éppúgy megeshet anyjával, apjával, kisöccsével – sőt, még vele magával is. A halál megfoghatatlan; de az „álatemető” nagyon is valóságos. Azokra a kezdetleges sírkövekre olyan igazságok vannak felvésve, melyeket még egy gyerekkéz is kitapogathat.”
Tartalmas és mély, akár egy... horror
Semmi sem biztosabb, mint maga a halál. Épp ezért ennek a tényét nem érdemes eltitkolni a kisgyermek elől. Ha érdeklődése feltámad a téma iránt, kár mismásolni, az őszinteségnél nincs kifizetődőbb. Louis és Ellie nagy beszélgetései a Kedvencek temetőjének legszebb és egyben legfontosabb dialógusai, amelyek bármelyik gyermekkönyvben megállnák a helyüket. King regényeiben nem egyszer bizonyította már, hogy elképesztően pontos iránytűvel bír a gyermeki lélek rejtelmeit illetően, nem véletlenül veszik kezükbe műveit az olvasók már kiskamaszkortól. A műfajból adódó adrenalinlöket mellett a szereplőivel való könnyű azonosulás a legvonzóbb tulajdonsága, ahogy a szavakon, mint a létra fokain vezet le minket a lélek mélységeibe. És „ha sokáig pillantasz a mélységbe, a mélység is beléd pillant”. Így válhat egy horrorkönyv az önmegismerés eszközévé.
A Kedvencek temetője az orvos, férj és édesapa, Louis Creed szemszögéből mesél, kálváriája során az ő belső régióiba merülünk alá, ahol valamennyi érzésével és gondolatával szembesülünk. Creed legvonzóbb tulajdonsága, amellyel a leginkább azonosulni tudunk, hogy ő is csak ember. Aki esendőségében követ el hibákat. Aki szereti, és igen, valljuk be, olykor nem szereti a feleségét. Aki imádja a gyerekeit, és igen, néha baromira idegesítőnek is találja őket. Mert az ember folyamatosan egy kötélen táncol az őrület szakadéka fölött, miközben ezernyi ellentétes érzés húzza-cibálja, és csupán az a törékeny, ingatag egyensúly tartja csak a tudat felszíne fölött.
„Louis elképedve meredt a feleségére. Baráti körükben évről évre felbomlott két-három házasság, és ő mindig is gyanította: az övéket többek között az óvja meg, hogy van egy nagy, csak félig-meddig értett és soha ki nem mondott titok, amelyet mindketten tiszteletben tartanak. Ez a titok pedig abban áll, hogy a mélyben, ott, ahol a dolgok igazán eldőlnek, nem létezik semmilyen igazi közösség; minden lélek végső soron magányos, és józan elemzéssel nem fejthető meg. Hiába is képzeli az ember, hogy töviről hegyire ismeri élettársát, időnként akkor is falnak ütközik vagy verembe pottyan; néha pedig (szerencsére csak nagyon ritkán) valami kiszámíthatatlan és érthetetlen idegenségbe téved, mint amikor egy repülőgép, teljesen tiszta időben, soha meg nem fejthető okokból légörvénybe sodródik. Ilyenkor egyszer csak felbukkan a másikban valamiféle soha nem sejtett nézet vagy meggyőződés, amely – legalábbis az érintett fél számára – annyira furcsa, hogy már-már betegesnek rémlik; de aki ragaszkodik a házasságához és a lelki egyensúlyához, az ilyen esetben nem csap nagy hűhót, inkább figyelmezteti magát, hogy az effajta felfedezéseken dühöngeni – bolond emberre vall. Mert csak a bolond hiszi komolyan, hogy beleláthat egy másik ember lelkébe.”
Külvárosi mese (vér)habbal
King nemcsak az emberi lélek boncolásához ért remekül, de tűpontos látlelettel szolgál az amerikai kisvárosi létről. Hús-vér figurái életre keltik a maine-i vidéket, mintha egy öreg Plymouth-on lassan gurulva szemlélődnénk a poros főutcán. Megkapó leírásai mellett az amerikai társadalom e sajátos mikrokozmoszát is elevenen meg tudja ragadni, számos könyvében próbálja fölfejteni e közösségek lélektanát. A Kedvencek temetője a külvárosi népekről regél, akik mintha a szellemi Vadnyugaton rekedtek volna: nagyrészt a modern világban élnek, de még ezer szállal kötődnek a pogány hitvilághoz, amelyben az ember zokszó nélkül képes együtt élni a megmagyarázhatatlannal. Együtt élni, és használni. Bár kérdés, hogy valójában ki kit használ ki.
A Kedvencek temetőjében nagy szerep jut a kisvárosi legendáknak és az amerikai folklórnak, hála Jud karakterének. A kisöreg csak ül és mesél, és mi szinte ott érezzük magunkat a nyári éjszakában a tornácon, kezünkben a gyöngyöző oldalú sörös dobozzal, hátunkon az aktuális mese keltette borzongás utórezgéseivel. Történet a történetben, amely önálló életet él. Amikor a mesét mesélő mesélőről szól a mese. Tükörország ajtaja szélesre tárul. És hol egy éhes, kannibál indián szellem les ki rajta, hol egy bohóc… esetleg egy muzeális Plymouth ikerfényszóróinak ragyogása tükröződik.
Ahová a „király” is csak ásóval jár
Louis végül aláhull az őrületbe. Mi pedig csukafejessel követjük. Nincs szülő, aki a helyében másként cselekedne. Mert ha a legkisebb porontyunk apró lábacskáin tipegve megfoghatatlanul nekilendül a lélekevő országútnak, amelyen éhes tartálykocsik lesnek áldozatra, akkor az agyunk természetszerűleg dobja le az ékszíjat. És csak ásunk, egyre mélyebbre ásunk. Szinte mindegy, hogy hol. A köztemetőben. Az „álatemetőben”. Vagy az önsajnálat dágványában. Amit keresünk, arra ezeken a helyeken úgysem lelhetünk rá. A nyugalomra.
„Alighanem tévhit, hogy az emberi lélek csak bizonyos mennyiségű iszonyatot képes befogadni és átélni. Éppen ellenkezőleg: ahogy a valóság egyre sötétebbre vált, úgy indul meg valamiféle - hatványozódási folyamat. Nem könnyű beismerni, de a tapasztalat azt mutatja: amikor már végképp elborul a látóhatár, olyankor az iszonyat iszonyatot szül, a balszerencséből újabb, immár szükségszerű balszerencse fakad, mígnem mindent elnyel a feketeség. És talán minden kérdések legfélelmetesebbike éppen ez: mennyi borzalmat visel el az emberi lélek úgy, hogy még mindig megőrzi éber, befogadásra kész, lankadatlan józanságát. Azt talán mondani sem kell, hogy a folyamatban van valami hajmeresztő, már-már bohózati abszurditás; egy adott ponton az egész már-már mulatságossá válik. És talán éppen ez az a pont, amikor az ember vagy megússza ép elmével – vagy összeomlik, és a téboly prédája lesz.”
Kinget nemcsak a témaválasztásai teszik „a horror koronázatlan királyává”. Sokkal inkább az, ahogyan hozzánk szól, falra festi az ördögöt vagy léket vágva mélyen az olvasójába néz. De kit zavar, hogy őt az emberi természet sötétebb oldala hozza lázba? Hogy a regényeiben addig feszíti az idegeinket, amíg el nem tudja bendzsózni rajta Az élőhalottak éjszakájának főcímzenéjét? Hogy olyat láttat a gyerekszereplőivel, amelyet a „fölnőttekkel” nem, mert azok már belefásultak, és -tompultak az életbe? Vajon csak túlfűtött képzeletünk szülötte az árnyék a falon, amely villanyoltás után mozdulni látszik a szoba mélyén? King bezzeg tudja.
„Mi az a múlt? Albumba ragasztott fényképek. Túlfűtött szobákban előadott mesék – nekik nincs szükségük ilyen melegre, ők még nem öregek, az ő ízületeiket nem kezdte ki a csúz, az ő vérük még nem ritkult meg. Mi a múlt? Csak annyi, mint a koporsótalp léce; az ember megragadja, felemeli, és aztán lerakja. Végtére is az egyház tanítása szerint a lélek nem más, mint Isten üzenete a világhoz, és a test csak boríték, amibe üzenetét zárja. És ha ez így van, akkor ez az Amerikai Örökkévalóság márkájú koporsó olyan boríték, amely már csak a testet zárja magába, és az izmos ifjú unokaöcsök vagy másod-unokatestvérek vagy a fene tudja, mik ilyen üres, értelmét vesztett levélnek látták a múltat is.
Isten éltesse a múltat, gondolta Louis, és megborzongott a gondolatra, hogy egy szép napon majd ő is ilyen idegen lesz a saját vérének, már ha Ellie-nek vagy Gage-nek gyerekei lesznek, és ő megéri ezt az időt. A fókusz elmozdul, a családfa ágai elszáradnak, és fiatal arcok néznek az emberre régi fényképalbumokból.
Isten éltesse a múltat, gondolta ismét, és még szorosabban fogta át az öregember vállát.”
Kivonat a vásznon
A klasszikus horrortörténet két filmes adaptációt ért meg. Mindkettő csak halovány kivonata a regénynek. Pedig az 1989-es változatot maga az író adaptálta forgatókönyvre. Igyekezett is minél többet belepasszírozni a sztoriból a szkriptbe, különösen a párbeszédek frontján. Nem King hibája, hogy sem a színészek, sem a rendező nem állt a helyzet magaslatán. A ma már inkább tévéfilm benyomását keltő produkció a maga idejében azért sokkolóan hatott. Kár, hogy ettől még nem jó film.
A tavalyelőtti Az elképesztő sikerén (ami Cary Fukunaga kiváló szkriptjének és Andy Muschietti rendező tabukat döntögető naturalizmusának köszönhető) felbuzdulva a Kedvencek temetője sem kerülhette el az újraforgatást. Bár Kevin Kölsch és Dennis Widmyer rendezőpáros derekas munkát végeztek – többek között bátran hozzányúltak az eredeti történethez, így azokat is érheti meglepetés, akik ismerik a sztorit –, az Állattemető valódi „magvát” nekik sem sikerült megragadni. Épkézláb dialógusok és karakterábrázolás helyett csak a feszültségre és a látványra helyezték a hangsúlyt. Mondhatni úgy is: nem ástak elég mélyre. Pedig misztikumot, folklórt és halált rejt ott a föld. Úgy látszik, túl köves a talaja. A felszínt kapirgálva pedig valóban nem futja többre egy közepes horrorfilmnél.
Idővel talán majd kiforrja magát egy méltó filmes adaptáció. Ahogy egy új kiadásnak is a keménykötés. Bár élvezet olvasni ezt az átlagosnál nagyobb betűméretet, ahogy a pergő oldalak azt a hatást keltik: haladunk a művel. Haladunk előre, az elkerülhetetlenbe. Mert úgyis mindenkire vár már valahol névre szólóan egy tartálykocsi az élet országútján.
Szerző: Bányász Attila
