Azonnal keltse fel a figyelmet, legyen „nagyon valamilyen”, és vegye rá az olvasót, hogy ne csak megérintse, de haza is vigye a könyvet. Az sem árt, ha vizuális alkotásként önmagában is megállja a helyét. Megalkotása bábeli zűrzavarban zajlik: bizonyos határokon belül az önmegvalósítás sincs kizárva, de közben sosem szabad elfelejteni, hogy alkalmazott műfajról van szó, nem pedig egotripről. A Sorvezető fókuszában ezúttal a borító. Három grafikust, képzőművészt, művészeti vezetőt kérdeztünk az ideális szerző-grafikus viszonyról, az utóbbi idők legjobban sikerült borítóiról és arról, hogy mitől is működnek igazán.
Tillai Tamás (Libri)
Kínos felütés, de nem tudom, milyen a jó borító. Talán abból lesz jó borító, amit szeretnek, miközben készül. Ha egy zsömle jobb lehet egy kis törődéstől, akkor ez a könyvekre is igaz. Egy könyv külseje sok szempontnak kell megfeleljen: a szerzőnek eleve van egy elképzelése, a kiadónak az kell, hogy „eladja a portékát”, a kereskedő nem szereti a sérülékeny árut, a vásárlót pedig nem szabad becsapni egy olyan borítóval, ami hazudik a könyvről. A könyvek általában bábeli zavarban készülnek, szerzőtől szerkesztőig mindenkinek van elképzelése róluk, ebből kell kihalászni mindazt, amiből tervezni lehet. Ha minden fontosat sikerül belegyömöszölni egy tervbe, akkor abból valami jó is kisülhet. Hogy mitől működik egy borító, azt is nehéz megfogalmazni. Egy hétéveseknek készült könyv inkább simogasson, egy thriller karcoljon. Vannak nagyon nehéz zsánerek, mint a szerencsére mostanában erőre kapó ifjúsági- és kamaszirodalom, ahol meg kell találni a bevállalósság (kor)határait, vagy a romantikus könyvek, ahol nehéz elkerülni az ezerszer ismételt kliséket. Fontos, hogy egy borító első pillantásra minél többet elmondjon a könyvről, ne legyen kérdéses, hogy krimit vagy útikönyvet rejt-e. Persze valamennyire különböznie kell mindentől, amivel egy polcra kerül. Száz vészjóslósötét-borítós thriller mellett a százegyedik ugyanilyen csak része a ködnek.
Könyves magazin 2015/4.
LIBRI-SHOPLINE NYRT, 2015, 76 oldal, 5 pont + 199 Ft
Az ideális szerző-grafikus viszony alapjának azt tartom, ha minél hamarabb sikerül kutyamódra körbeszaglászni egymást, és megtudni, hol vannak a határok, hogy kialakulhasson a kölcsönös bizalom. Minden szerző más elvárásokkal, elképzelésekkel érkezik, ahogy a tervezőknek is megvannak a maguk preferenciái. Nagyon fontos, hogy sikerüljön megtalálni az emberi-szakmai határokat, hogy meghallhassuk egymást. Vannak szerzők, akik szeretnek beülni és együtt-tervezni a grafikussal, miközben sok tervező ettől feszült lesz: általában ilyenkor születnek az elegánsan odébb tologatott megjelenési határidők. Ez visszafelé is igaz: akkor is megakad a tervezés, amikor a grafikus önmegvalósít, de nem találja a hangot a szerzővel. Legutóbb Lakatos Istvánnal tudtunk remekül együttműködni A majdnem halálos halálsugár kapcsán. István a rajzai mellé hozta az elképzeléseit is, miközben hagyott teret a tervezésnek, így a sötét fellegként tornyosuló határidő ellenére sem volt kérdéses, merre megyünk.
A hazai könyvek közül két tervet említenék, az egyik Somogyi Péter terve A titkos történet című Donna Tartt-könyvhöz. A vészjósló képi világot a tipográfia szépen ellensúlyozza, éppúgy megvan benne a kettősség, mint magában a történetben. Hogy házon kívülről is hozzak példát: azt hiszem, Baranyai (b) András Hrabal-sorozata tetszett leginkább mostanában, különösen a Sörgyári capriccio. A sorozat arculata tökéletesen hozza azt a játékosságot és csibészséget, amit Hrabal jelent számomra. A nemzetközi mezőnyből Jamie Keenan Metamorphosis-terve (Franz Kafka, WW Norton, 2014) nyerne. Mellbevágóan erős, és arra a szintre emeli a tipográfiát, ahol a betűk kinőnek a szokásos keretek közül, és önálló képi elemként kezdenek működni.
Baranyai (b) András (Magvető)
Általános szabály biztos nincs a jó borítóra, leginkább arról tudok beszélni, hogy én mire figyelek fel. Persze így a legfontosabb szempont mégiscsak előkerült, vagyis hogy a borító hívja fel magára a figyelmet, fogjon meg azonnal. Hogy milyen vizuális világgal ér el, milyen formában teszi, érzelmileg vagy intellektuálisan hat rám, teljesen mindegy. Ha mégis össze kellene foglalnom néhány szóban, akkor legyen karakteres, stílusos, legyen nagyon valamilyen. A hangsúly a nagyon valamilyenen van. Meg tud fogni egy míves, veretes borító éppúgy, mint egy nagyon steril minimalista. Hatással tud lenni rám a nagyon felkavaró, kaotikus éppúgy, mint a harmonikus, kiegyensúlyozott képi világ vagy tipográfia. Egy kifinomult, végiggondolt tervezői munka éppúgy izgalmas, mint a mocskos, odavetett gesztus. A jó borító áraszthat magából egy nagyon erős hangulatot, ami csak sejtet valamit a könyvből, de lehet egyfajta értelmezése is egy frappáns geg által Ha lehet, álljon meg önmagában is, mint vizuális alkotás, talán ennyi a lényeg.
Természetesen az a legjobb, ha élvezed a munkát, és inspirál az anyag, amivel dolgozol. Én mint tervező akkor tudok a legnyugodtabban dolgozni, ha érzem a bizalmat az író részéről, és hagyja, hogy inspiráljon az alkotása. Ez független attól, hogy az író mennyire kíséri figyelemmel a tervezési folyamatot. Mindig megkapom, de tényleg nem az udvariaskodás mondatja velem, hogy ebből a szempontból szerencsés vagyok, bár többféle írói hozzáállással volt dolgom. Van, aki teljesen hátralép, mondván, ez egy másik szakma, és itt már elengedi a könyvet. Más inkább várja a felvetéseimet, aztán megfogalmazza az észrevételeit, ami szerencsés esetben nem megy az eredeti koncepcióval ellentétes irányba. És vannak azok a helyzetek, amikor határozott elképzelést, csomó ötletet, irányt kapok, és ebből szűrődik le a végeredmény. Ez persze riasztóan hangozhat egy önérzetes tervezőnek, de ez a szakma a kompromisszumokról is szól, persze nem a vállalhatatlanságig. A legfontosabb ilyenkor, hogy a borító nem veszíthet a karakterességéből, a már említett nagyon valamilyenségéből. Rugalmasságra mindkét fél részéről szükség van. Ha már ismerik a munkáidat, tudják, mire lehet számítani tőled. Ez persze nemcsak az írókra, hanem a kiadókra is igaz. Ezt azért fontos hozzátenni, mert nagyon sokszor nem is az íróval, hanem a kiadóval kommunikálok. Hogy ilyenkor az író lép hátrébb, vagy a kiadó szeretné jobban kontrollálni a munkát, hogy ne zavarodjak össze, nem tudom. Gondolom hol így, hol úgy.
Az utóbbi évek magyar terméséből egy könyv helyett hadd emeljek ki inkább egy teljes sorozatot a rendkívülisége miatt. Ez pedig a Szabó Levente által tervezett Helikon Zsebkönyvek volna. Nagyon jó példa arra, hogy egy jól átgondolt grafikai szabályrendszer milyen gazdagon tud együttműködni az illusztrált felülettel. A külföldiek közül talán a Jamie Keenan által tervezett Waste Land (T.S. Elliot, Liveright , 2013) borítója kapott el legjobban az utóbbi évekből. Egyszerre idézi fel a húszas évek művészeti és tipográfiai irányzatait, amit imádok, mégis nagyon mai és vagány.
Gerhes Gábor (Európa)
A jó borítónak van egy egyszerűbb és egy összetettebb funkciója. Az egyszerűbb, hogy képes legyen a normál észlelésnél – ami nem több pár tizedmásodpercnél – tovább megtartani a figyelmet. A leendő olvasónak ez az első élménye a könyvvel, fontos, hogy impulzusszerű, emlékezetes, még inkább megnyerő és pozitív legyen. Ha ez megvan, talán az is elérhető, hogy hozzáérjen, levegye a polcról, sőt még haza is vigye. Az összetettebb pedig, hogy a borító a fentieken túl még részesévé is tudjon válni egy kortárs vizuális nyelvezetnek, hogy meg tudja találni az érvényes zeitgeist-komfortot. Ez a tervező részéről folyamatos megújulást és éberséget követel, valamint nagyfokú rugalmasságot és alkalmazkodókészséget, lévén a borítótervezés mégiscsak egy alkalmazott műfaj, és nem egotrip.
Az ideális viszony szerző és grafikus között az, ha mindenki a legjobb tudása szerint végzi el a saját munkáját. Természetesen szükség van az együttműködésre, de fontos az is, hogy a tervező ne akarjon beleírni, az író pedig elsősorban a saját szövegére figyeljen. Az egyes hatásköröknek határozottan el kellene válniuk, és ez nagy önmérsékletet kíván mindkét fél részéről. Egy kortárs írónak ritkán jön össze, hogy tervezőgrafikus is legyen. 
Nem lehet kiemelni ún. legszebbet. Minden best of-lista csak arra jó, hogy feszültségeket generáljon. Ennél sokkal fontosabb, hogy szerencsénkre évről évre egyre magasabb színvonalú, egyre izgalmasabb könyvborítók születnek, ez pedig nagyon serkentően hat a műfajra: egyre több tervező szakmai fejlődését segíti, az olvasókat pedig kényezteti.
A cikk eredetileg a KönyvesMagazin őszi számában jelent meg.
