Fotó: Németh Dániel / Helikon Kiadó
A második világháborús Szovjetunióban az egyenjogúság annyit jelentett, egyformának lenni. Amire egy férfi képes volt, arra egy nő is, ha repülni kellett, repült, ha gyilkolni, gyilkolt. 2015 irodalmi Nobel-díjasa, Szvetlana Alekszijevics első könyve, a Nők a tűzvonalban (korábban: A háború nem asszonyi dolog) erről az egyformaságról mesél, és egy olyan arcot ad a háborúnak, amiről az elmúlt hetven évben nagyon sokan megfeledkeztek. Nőit. Néhány órával azután, hogy az oroszok teli szájjal vigyorgó katonákat, elszánt tekintetű harckocsi-parancsnokokat, és másfél órányi tökéletesen egyszerre mozgó animgifalapanyagot villantottak a Győzelem Napjának 71. évfordulóján levezényelt díszszemlén, Moszkvától majd kétezer kilométerre Csáki Judit kérdezte Al Ghaoui Hesnát (a továbbiakban: AGH) arról, hogy mennyire asszonyi dolog is a háború. A Nők a tűzvonalban most először jelent meg magyarul teljes terjedelmében: a Zrínyi Katonai Könyv- és Lapkiadó 1988-as változatából 350 oldal egyszerűen kimaradt, hála egy lelkes szerkesztőnek, vagy még lelkesebb cenzornak. A szovjet katonanők vérfóbiáját, vörösundorát és lábremegését Pálos Hanna és Borbély Alexandra dramatizálta a Katona Sufnijában.
AGH háborús tudósítóként Afganisztántól Líbiáig megjárta a frontot, és számos katonanővel találkozott, beszélgetett. Szerinte ma már nagyon más motivációk mozgatják a katonának álló nőket, mint az Alekszijevics által megkérdezett lányokat, akik zsigeri hazaszeretetből ragadtak fegyvert, és hazudták magukat 15-16 évesen pár évvel idősebbnek, hogy a frontra kerülhessenek, rossz néven véve, ha a parancsnok nem rögtön a tűzvonalba, hanem a konyhára vezényelte őket. A motivációk különösen azoknak a nőknek az esetében mások, akik nem a saját hazájukat védelmezik, hanem egy idegen országban teljesítenek szolgálatot, mint például az Afganisztánban posztoló magyar katonanők. Bár kamera előtt nehezen ismerik el, a hivatástudat és a bizonyítási vágy mellett azért nagyon fontos motiváció számukra a pénz is, de sosem kizárólag a fizetés miatt vállalják a kockázatot. AGH sem a pénz miatt utazik háborús övezetekbe, már csak azért sem, mert ott is épp ugyanannyit keres, mint a szerkesztőségből ki sem mozduló kollégája.
Szvetlana Alekszijevics: Nők a tűzvonalban
Fordította: Földeák Iván, Helikon, 2016, 477 oldal, 3990 HUF
Alekszijevics negyven évvel a háború befejezés után kezdte el felkutatni az interjúalanyait, akik akkorra már nagymamák, vagy a háború után egyedül maradt idős asszonyok voltak. Amikor arról faggatózott, hogy mi zavarta őket a legjobban a háborúban, a legtöbben nem a papírforma képében érkező halált emlegették, hanem az olyan kellemetlenségeket, mint a férfigatya, ami úgy állt rajtuk, mint tehénen, és amit úgy megszoktak, hogy a háború után újra kellett tanulniuk a pörgős szoknyás létezést. Hatalmas megkönnyebbülés volt, amikor évek után először húzhattak bugyit és melltartót a fronton. Nőnek lenni a háború után lehetett újra, de sokaknak akkor már egyáltalán nem ment. Volt, akit azért cserélt le a férje, mert kapcaszaga volt, neki pedig egy finom, kölniszagú feleség kellett, volt, aki a sokadik sikertelen magassarkú-hadművelet után inkább visszahúzta a bakancsát, mert másban már nem volt képes járni. A győzelem napi hadiparádé történetében 2016-ban vonultak fel először női katonák. Arannyal kivert fehér kosztümben, térd fölött végződő szoknyában, decens bőrcsizmában meneteltek, kontyba fogott hajjal. A fronton se hajuk nem lenne, se rövid szoknyájuk, a fehér kabát pedig fél nap alatt változna feketévé a rászáradt vértől, ami a szovjet katonanők tapasztalatai szerint nemhogy egyszeri mosással, de többszöri vad sikálással sem tüntethető el teljesen.
Az Alekszijevics által dokumentált történetek szerint a nők vagy eltávolították maguktól a saját nőiességüket (kvázi deszexualizálták magukat, hogy ha már veszélybe kerülnek, azt legalább ne azért tegyék, mert nők), vagy pedig utolsó szalmaszálként kapaszkodtak belé. A szovjet katonanők között volt, aki annak köszönhette a pozícióját, hogy a vezetékneve nem nőnemű ragra végződött, és volt, akit csak azért nem lőttek agyon a németek, amikor kisétált a frontvonalba, hogy kimenekítse a sebesült bajtársát, mert a sapkáját levéve énekelve indul el érte. Sok lány a fronton esett először szerelembe, vagy ölelt először férfit, utolsó kívánságot teljesítve, mielőtt a katona belehal a sérüléseibe. Olyan is akadt, aki minden kommunizmus és vörös ideológia ellenére szentképet hordott magánál, hogy a legirracionálisabb idők közepette is legyen mibe kapaszkodnia. Bár AGH sem magassarkúban indul neki a frontnak, azt mondja, a háborúban is nehezen szabadul meg az olyan rá jellemző apróságoktól, mint a kihúzott szem, még ha a legtöbb dologról muszáj is lemondania. Az emancipáció kérdésével kapcsolatban a női felsővezetőket hozza példaként, akik úgy érik el a sikereiket, hogy épp úgy viselkednek, ahogy azt elvárják tőlük. Férfiként. Ez nagy csapda, ezért az sem jelenthető ki, hogy a szovjet hadsereg emancipáltabb lett volna, csak azért, mert számos nő harcolt és dolgozott a soraiban.
AGH szerint bele lehet fásulni a háborúba: az, akinek már nincs veszítenivalója, hajlamos tompa burkot növeszteni maga köré, és mélyre temeti az érzéseit. Épp, mint egy korábbi interjúalanya, a chicagói gengszterfőnök, akit négyszeres életfogytiglanra ítéltek, ám enyhítették a büntetését, mert hajlandó volt részt venni egy börtönterápián. A terápia utat adott az érzelmeinek, és felszínre hozott mindent, amit próbált elfelejteni, az anyai és nevelőapai molesztálástól egészen addig az emlékig, hogy egy konyhakéssel állt az anyja fölött, és választania kellett, megöli vagy elmegy otthonról. Hogy a háborús övezetben élők mennyire fásulnak bele a mindennapos erőszakba, nagyban függ attól, hogy van-e hátországuk, maradt-e valaki, akiért érdemes folytatniuk. AGH felidézi a líbiai asszonytüntetéseket, ahol a nők az ország jelenéért és jövőjéért vonultak az utcára, mert tudták, hogy senki másra nem számíthattak, és bár harcolni nem harcoltak, úgy segítettek a férjeiknek, fiaiknak, rokonaiknak, ahogy csak tudtak. Például maradék anyagokból varrt új zászlókat nyomtak a kezükbe, hogy legyen mit kitűzniük, ha elfoglalnak egy-egy újabb területet. AGH is tapasztalta a tömeg euforikus állapotát, bár kérdés, hogy egy évekig tartó háborúban meddig tartana a kezdeti hév.
A szovjet nők a tűzvonalban legtöbbször azt sem tudták, hogy egyáltalán lesz-e hová hazamenniük. Különösen nagy traumaként élték meg a győzelmet azok a nők, akik a hadsereggel egészen Berlinig eljutottak. A katonák visszailleszkedése nehezen ment, az állam pedig mindent meg is tett, hogy ezt ellehetetlenítse: a hadifogságból visszatért férfiakat legtöbbször már másnap kihallgatták, és megindították a kolimai gulág irányába. Szovjet katona ugyanis inkább meghal, de fogságba sosem esik, mert az gyanút kelt a honfitársaiban. Az olyan úri passziók, mint a poszttraumás stressz szindróma, vagy a depresszió nemhogy kezelésre, de még említésre sem voltak méltóak. A hazatérő nők gyakran stigmaként viselték a hősiességüket, az otthon maradtak szemében kurva lett belőlük, aki a fronton csábította el a férjeiket. Ám minden szörnyűség ellenére a csodák sem kerülték el a frontot: hol az édesanyjától levelet kapó, szíven lőtt katonalány volt képes végighallgatni az üzenetet, pedig az orvos szerint a találat pillanatában meg kellett volna halnia, hol 48 kilós lányok mozgattak súlyos férfitesteket a félelemből és az irracionalitásból merített szupererővel.
Kapcsolódó cikkeink:
Szvetlana Alekszijevics: A szovjet korszak legborzalmasabb hagyatéka a szovjet nép
Az, hogy az elhunytak méltó temetést kapjanak, minden háborús övezetben nagyon fontos, de AGH szerint bármekkora legyen is a tragédia, fokozni sosem lehetetlen. A Hamasz és Fatah 2006-2007-es konfliktusának idején a Gázai övezetben találkozott egy családdal, amelynek két fiúgyermeke a két ellenséges szervezet követője volt. Épp azután kereste fel őket, hogy előző nap az egyik fiú lelőtte a maszkot viselő testvérét, mert nem ismerte fel, de hogy kíméljék az anyát, elhallgatták előle, hogy mi is történt valójában.
AGH nagyon hasonló tapasztalatokról tud beszámolni a saját munkájával kapcsolatban, mint amilyenekről Alekszijevics beszámolt a könyve elején. Vannak azok a visszaemlékezők, akik a saját szavaikkal idézik fel a történteket, ami így sokkal autentikusabbnak hat, mint azoknak a műveltebb, iskolázottabb túlélőknek, szemtanúknak a véleménye, akik az olvasmányaikból kölcsönzött bevett fordulatokkal, mesterkélten adják elő, hogy mit éltek át. Olyan sokszor elmondták már, hogy elveszítették, legendává változtatták a saját történetüket, épp, mint az a megszólaló, aki egy háborús film egyik jelenetével pótolta ki a felejteni próbált, zárolt emlékeit. AGH szerint ilyenkor van szükség az újságírói ösztönre, tudni kell, hogy mit lehet komolyan venni, és mi az, amit kétkedve kell fogadni. A háborús tudósítás legtöbbször közdelem azért, hogy valaki egyáltalán hajlandó legyen szóba állni az emberrel, hogy akadjon egy rés a bizalmatlanság függönyén, amin keresztül információhoz lehet jutni, hiszen az, hogy hogyan menedzselik a mindennapjaikat a háborús területek lakói, hogy mit esznek, hogyan intézik a logisztikát, sokkal többet elmond az állapotokról, mint a mindenhonnan potyogó bombák.
