A tizenkét éves Caitlin furcsa öregemberrel ismerkedik meg az Akváriumban. A bácsi és az álmodozó kislány hosszas beszélgetések során próbálja megfejteni a halak jellemét, a találkozások pedig egyre szaporodnak. Esténként a gyerek hazasiet, hogy kikötői dokkmunkás, sokműszakban robotoló édesanyjával közösen élje a reménytelen szegénységben élők monoton életét. Maradék idejét iskolatársnőjével, az indiai származású Shalinivel tölti, barátságuk egyre mélyebbé és szeretetteljesebbé válik. Ám az érlelődő kapcsolatok szépsége egy csapásra semmivé foszlik: lehull a lepel az újdonsült öreg barát titkáról, és Caitlin életét a mindeddig gondosan rejtegetett családi múlt szörnyűségei festik koromfeketére.
Zavarba ejtő, szándékoltan egyenetlen stílusa van David Vann regényének. A cselekmény bizarr atmoszférájú meseként indul: a vörös kézhalak, tűhalak, cápák, tengeri csikók társaságában megismert, halrajongó öregemberről sokáig nem is dönthető el, hogy valóban létezik-e, vagy csak Caitlin lázas képzeletének szüleménye. Az álomszerű, varázslatos történet váratlanul lendül át naturalista családi pszichohorrorba, brutális fizikai és lelki terrorba. Vann azonban gyorsan kimenti az olvasót a családi pokolból, és áthelyezi a hangsúlyt egy szerelem kicsírázásának idilli pillanataira. Persze nemsokára ismét kitör a vulkán, hogy a végén aztán minden elsimuljon, elcsendesedjen, olyan végkifejlettel, amire az olvasó egyáltalán nem számított.
David Vann: Akvárium
Fordította: Lázár Júlia, Tarandus, 2015, 256 oldal, 2990 HUF
Első mondat: "Olyan csúf volt, hogy nem is látszott halnak.”
A narrátor maga Caitlin húsz évvel az események után: hangja félig egy analizáló felnőtté, félig egy kislányé, aki az őt körbevevő világot akváriumként érzékeli, gyakran alkalmazott hasonlatai, metaforái és allegóriái pedig a halak univerzumához kapcsolódnak. Vann érzékletesen mutatja be a szegénység természetrajzát, a rutin, a fáradtság, a beletörődés atmoszféráját. A regény színteréül szolgáló Seattle is ennek a létállapotnak a kiterjesztése. „Hideg van, mindig esik, szeles, borongós, sötét.” Legtöbbször a váltások is jól sikerülnek: a szerző képes részletezni, leíró részeket egyben tartani, szép álomból felébredve a kíméletlen valóságba átrántani az olvasót. A bántalmazásos epizódok befogadása a legmegterhelőbb: egyrészt a bántalmazó személye miatt, másrészt Vann hosszú oldalakon át tartó, részletező leírásai miatt, melyekben részletezi a kislány megtörésére irányuló hátborzongató kísérleteket. A nagyon rázós pillanatok előtt megáll, csak annyira kínozza olvasóját, amennyire dramaturgiailag szükséges. Megkapó szépségű lírai betétek váltakoznak tehát a sokkolás képeivel, a szeretet ütközik a gyűlölettel és előítélettel, az ártatlanság a fásultsággal.
Az Akvárium távolról sem tökéletes regény, nehéz is lenne hibák nélkül megírni és összetartani egy ennyire sokféle hangulatból összegyúrt szöveget. Vann-nak legkevésbé talán a bimbózó szerelem pillanatait sikerült hitelesen megragadni: az olvasó néha talán úgy érezheti, Caitlin és Shalini románca akár ki is maradhatott volna az épp elég konfliktussal megterhelt szövegből. A vidám, segítőkész Steve alakja kicsit sematikus, az öregember múltjáról és lelkéről jó lett volna többet megtudni. A szokatlan hangulat és a sok váratlan meglepetés azonban kárpótol minden döccenőért: az Akvárium annyira különbözik a legtöbb kamaszokról szóló regénytől, hogy öröm olvasni minden sorát. Kérdés, hogy vajon tinédzserkezekbe való-e, de Caitlin története talán vigaszt és reményt jelenthet a hasonló traumákat átélők számára. Persze felzaklatóbb és realistább módon, mint ahogy mondjuk Harry Potter vigasztalta az árva, szemüveges, magukat lúzernek gondoló kisfiúkat.
Bár a kiszolgáltatottság, a magány és a bosszúvágy megeszi a felnőttek lelkét, egy kislány pedig arra kényszerül, hogy fájdalmasan és túl hirtelen nőjön fel, mégsem kell lemondanunk a megváltásról. Vann elkerüli a véres drámát, és a felbolygatott, szanaszét meredező szálakat mese-, mégis életszerűen varrja el.
