Bartis Attila és Kemény István Amiről lehet című közös könyvének, és Bartis Attila A csöndet úgy című kötetének bemutatóján jártunk november 5-én a Nyitott Műhelyben.
A bemutatót – Péczely Dóra felvezetője után - Babiczky Tibor anekdotikus-humoros laudációja nyitja meg. Bár a szöveg elvileg az Amiről lehet című könyvhöz íródott, Babiczky megjegyzi, hogy ő gondolatban megcserélte a két könyvcímet, mert úgy érzi, „irtózatos csönd van amögött, amiről lehet beszélni”. Felidézi, hogyan ismerkedett meg a szerzőkkel: Bartist a 4-6-oson látta meg, és megfogadta, ha a Rákóczinál száll le, megszólítja. Nála ivott először hidegvizes Nescafét, és ő hívta el arra az összejövetelre, ahol Kemény István pálinkával fogadta. Annak az estének volt egy olyan együtt hallgatós része, amikor az ember talán szükségét érezné, hogy megszólaljon, de ő „ezt a nyelvet, a csöndét, ismerte jól a kollégiumból”. Így tudta, hogy „a csönd nyelve sokszor az egyetlen lehetőség” – a társalgásra.
Babiczky személyes hangvételű anekdotái lendületes fölvezetést adnak a következő etaphoz, a megfontolt, lassabb ritmusú beszélgetéshez. András Lászlónak azt a feladatot kell megoldania, hogy egy beszélgetésről szóló beszéd csomópontjait jelölje ki – ugyanakkor néha olyan körmönfontan teszi föl a kérdéseket, hogy ez helyenként megnehezíti a válaszadást. Kíváncsi többek közt arra, hogyan keletkezett könyv a literás interjúkból, hogyan adódik ez a könyv a szerzők nyilvánossághoz való viszonyából, Ottlikra hivatkozva kérdez az „élőszó felelőtlenségéről”, és arról, hogy mi lehet fontosabb, az, hogy ki beszél, vagy az, amiről.
A válaszadásban úgy tűnik, Bartis egy kicsit készségesebb, akkor is, ha olyasmire kell reagálnia, amit a kérdező ironikusan „hülye kérdés”-nek nevez. Kemény csöndesebb, mintha inkább megmaradna az amiről nem kell beszélni, arról hallgatni lehet pozíciójában. Ennek szellemében az első kérdésre, hogy változott-e a „megközelíthetetlenségi együtthatójuk” a könyv elején említett jelenethez képest, nemes egyszerűséggel azt válaszolja, „fogalmam sincs”. A könyv elejének anekdotája arról szól, hogy a lányok nem merték őket megszólítani, mert olyan megközelíthetetlennek tűntek. Viszont ők meg közben olyan magányosak voltak, hogy bármilyen közeledésnek nagyon örültek volna. Bartis szerint - mivel ez a megközelíthetetlenség az egyedülléttel függött össze, és most nincsenek egyedül, az a fajta megközelíthetetlenség sem érvényes már.
Bartis a Literán megjelent „interjúk” (Bartis kérdezi Keményt és Kemény kérdezi Bartist) és a könyv viszonya kapcsán elmondja, hogy a beszélgetések ötlete előbb született, mint a felkérés, méghozzá 2003-ban, az Anyám, Kleopátra bemutatója után, egy kocsmában. Így 2006-ban csak a töredéke jelent meg a már rögzített beszélgetéseknek, de a könyv megszületését mindenképp motiválta, meggyorsította a külső felkérés. Ehhez kapcsolódva András László a könyvnek arra a részére tereli a szót, aminek nem a párbeszéd a formája, hanem „meg lett írva”. Erre az a magyarázat, hogy az idősíkok eltolódására, a beszélgetések és a könyv születése közt eltelt időre reflektálni kellett valahogy a könyvben is. Az, hogy egyikük „sem nyilatkozó típus”, Bartis szerint az egyik fő oka a könyv megszületésének: mert ha az ember előbb-utóbb nyilvánosság elé kerül, joggal várják tőle, hogy „megszusszanjon”. Lehet, hogy a könyvírás sem más, mint beszélgetést csinálni. – teszi hozzá Kemény.
Amikor András arról az Ottlik mondatról kérdezi őket, ami egy Lengyel Péterrel folytatott beszélgetésében hangzik el - „nem lenne szabad az élőszó felelőtlenségével beszélnem” -, Keménynek egy TV-s beszélgetés jut eszébe, amelyben Ottlik hiába akart nagy ritkán megszólalni, Nemes Nagy Ágnes beléfojtotta a szót, és elmondta helyette a – vélt – Ottlik véleményt. Egy másik Ottlik mondat kapcsán („nem elég tudni valamit, valakinek lenni is kell ahhoz, hogy elmondhassuk”) Bartis szerint mindkettő, a beszélő és a mondanivaló is fontos, de félrevisz, ha a beszélő túlzottan arra figyel, hogy most ő beszél.
A „hogyan kell verset írni” kérdésre Kemény frappáns válasza: le kell ülni verset írni, és akkor az ember valószínűleg fog tudni, de legalább az esély megvan. Bartis a „hogyan kell fényképezni” kérdésre – a „mi lett volna, ha ezt megbeszéljük előre?” és az „Isten őrizz, hogy elmondjam” – mármint kinyilatkoztatás értelemben – után arra világít rá, hogy a fotózás során az ember „beletörődik” abba, hogy a „kint”-en van a hangsúly, a valóságon, így „más utat jár be, mint az írás”. Végül, a hagyományőrző koccintás előtti utolsó kérdésre, hogy kinek a beszélgetését hallgatnák meg, Bartis kapásból azt válaszolja, az öreg Ady és az öreg Radnóti közöttit - És az öreg Petőfi moderál – teszi hozzá Kemény.
A beszélgetést Kemény Istvánnak a Csöndet úgy című könyvről szóló szép laudációja zárja, mély, elemzésbe hajló reflexió a „mobiltelefonnal írt regény” olvashatóságáról. A 365 képre, bár egy kivételével párokba rendeződnek, mégis „ráül a magány”. Minden lapozás mintha a magány előli menekülés lenne. De közben „nem a magány elől menekülünk” - hanem „lélekre vadászunk”. Erre a lélekvadászatra alkalmas a mobil. Gondolatmenetét a Remény című versével zárja.
A közönség még ül egy kicsit, nyúlik a reakcióidő, majd fiatal fiúk toronnyi dedikálandó példányokkal közelítik meg a szerzőket.
