A tavalyi év egyik legszerethetőbb, nálunk február közepén bemutatott filmje, Jim Jarmusch Paterson című alkotása egy buszvezető költő világába kalauzol bennünket. A címszereplő békésen éli hétköznapjait, reggel bemegy a telepre, felveszi a munkát, levezeti kiszabott köreit a városban, délután leparkolja az ormótlan járgányt, hazafelé pedig kicsit dolgozik az épp aktuális versén a parkban. Az alaphelyzet annyira bájos, hogy itt tulajdonképp meg is állhatunk, a film után már sosem fogunk ugyanúgy nézni a buszsofőrökre. Mielőtt azonban legyintenénk egyet, hogy a valóságban ilyesmi úgysem létezik, érdemes kicsit elmélyedni az írók életrajzában. Különösen pályájuk korai szakaszában, hiszen akkor is meg kellett élniük valamiből, amikor még csak az asztalfióknak írtak. Következzenek a munka hősei, akik nem riadtak meg a mocskos melóktól.
Könyves Magazin 2017/I.
LIBRI-BOOKLINE, 2017, 72 oldal, 5 pont + 199 Ft
Tar Sándor, a lakkszóró
Tar Sándor önéletrajzából a gyári munkák végtelen katalógusa tárul fel előttünk. A mi utcánk írója végzettségét tekintve fegyver-, lőszer- és robbanóanyag-technikus volt, de a hatvanas évek elején előbb a Debreceni Gázműnél, majd a Gördülőcsapágy Gyárban kapott munkát, 1992-es elbocsátásáig pedig az orvosi műszergyárban dolgozott. Üzemi beosztásai között olyan változatos munkákat találhatunk, mint műszaki rajzoló, betanított köszörűs, esztergályos, forgácsoló és fecskendő művezető, automatakezelő, melegműhelyi meós, lakkszóró és röntgenszerelő – az ezekben az állások során szerzett élményei pedig alapjaiban határozták meg írói érdeklődését, amelynek középpontjában a perifériára szorult emberek állnak. 1976-ban meg is nyerte a Mozgó Világ szociográfiai pályázatát, az 1981-ben megjelent A 6714-es személy című novellagyűjteményével pedig kiérdemelte a legjobb első kötet díját.
“Igen, csak az a baj, hogy én technikusnak készültem, és gyári munkások között éltem, és én még ma is munkásnak érzem magam inkább, mint írónak. Úgy gondoltam világéletemben, hogy én dolgozgatok ott a gyárban, - mert szerettem a gépeket, azt a szagot, ami ott van egy műhelyben, egy gyárban, az emberek közelségét, az emberek családját – közben írogatok passzióból” – részlet egy interjúból.
Kassák Lajos, a ráverő
Kassák Lajos nemcsak a kubista festményekben és a Munka folyóirat szerkesztésében lelte örömét, hanem a fényes és nehéz vasrudakban is, amelyeknek saját bevallása szerint testük és lelkük volt. Érezte bennük az akaratot, örült neki, hogy birkózhatott és verekedhetett velük, ha valamit csinálni akart belőlük a lakatosműhely kormos-füstös zugaiban. A Ló meghal a madarak kirepülnek költőjét szülei taníttatni akarták, ám ő 12 éves korában lelépett a gimnáziumból és lakatosinasnak állt. Megszerezte a segédlevelet, majd 1904-ben Budapestre költözött, és megrögzött vasmunkásként belevetette magát az angyalföldi gyárak megterhelő erőpróbáiba.
“A ráverőkhöz kerültem. Egy próbára összeállítandó híd oldalívén dolgoztunk. Néhány méterre a földtől, szétvetett lábakkal két traverzen álltam. A súlyos kalapács majd elrepült velem, valahányszor felemeltem. És estig sokszor, nagyon sokszor kellett ezt a nehéz dolgot felemelnem, hogy lefejezhessem vele a szöget, ami újra meg újra ott meredezett előttem a megfúrt lemezben.” – Kassák Lajos: Egy ember élete
Vas István, a könyvelő
Vas István, bár betársulhatott volna apja textilüzemébe, inkább a függetlenséget és az írást választotta. Ezzel viszont lemondott apja támogatásáról is, és végül a Standard Villamossági Rt. könyvelésének legalján kötött ki. 1929-től kilenc éven át koptatta az iroda, vagy ahogy ő nevezte, “a gyár” tintafoltos asztalát. Miután már kiismerte magát a végtelen számoszlopok között, jutott azért ideje a munkahelyén a költészetre is. Korrajznak is felejthetetlen önéletrajzi regényfolyamának tanúsága szerint nyolcvan pengős kezdő fizetéséből alig tudott kijönni, de még a véglegesítése után is csak ennek a dupláját kereste. Ennek kapcsán többször is együtt kesereg József Attilával a korabeli álomfizetésről: “havi kétszáz sose telt”.
“De ekkor még az elején tartottunk, amikor csak végtelen számoszlopok papíron való összeadását bízták rám – az összeadógéppel egyelőre ugyancsak nem tudtam bánni. Az oszlopokat próbaképpen kétszer kellett összeadni: felülről lefelé és alulról fölfelé – fuldokoltam a számokban” – Vas István: Nehéz szerelem
William S. Burroughs, a rovarölő
Szürreális pillanat lehetett, amikor egy gyanútlan chicagói lakos az ágyi poloska-invázió megszüntetése érdekében rovarirtót hívott otthonába, és a fiatal és sovány William S. Burroughs jelent meg az ajtóban. A vörös éjszaka városai leendő szerzője Pearl Harbor után jelentkezett a hadseregbe, de pszichiátriai okokból elutasították kérelmét, így aztán Chicagóba költözött, ahol rovarirtóként kezdett el dolgozni. Az ízeltlábúak sokáig kísértették, hiszen 1973-as novellagyűjteményének címadó írása is az Exterminator! lett. David Cronenberg 1991-es, Burroughs-ról készített rendhagyó életrajzi filmjének főhőse is rovarirtóként keresi pénzét, amíg a rovarirtó szertől kábult elméjét ki nem készítik az írógép-poloskák és más bizarr óriásbogarak. Nagy bánatunk, hogy a Burroughs legnépszerűbb novelláit összegyűjtő kötet magyarul még mindig nem jelent meg.
“Én a százlábútól viszolygok a legjobban, nem kap el a hisztéria vagy ilyesmi, de keresek valamit, amivel agyonüthetem. Amikor először ideköltöztem, vidéken laktam, rengeteg százlábú nyüzsgött a házban, és elhatároztam, hogy mindet elpusztítom. Tervszerű fajirtás. Felébredtem az éjszaka közepén, és tudtam, hogy százlábú van a szobában. És mindig ott volt. És nem tudtam aludni, amíg meg nem öltem” – részlet egy interjúból.
Jack Kerouac, a gyapotszedő
Sportos alkatából adódóan a gimnazista Kerouac ösztöndíjat nyert a Columbia egyetemre, ám az első meccseinek egyikén eltörte a lábát, de mivel állandóan visszapofázott az edzőjének, az a kispadra száműzte azután is, hogy felgyógyult sérüléséből. Kerouacnak elege lett, és dühében ott hagyta az egyetemet. A negyvenes évek elején mindenféle alkalmi munkát elvállalt, hogy eltartsa magát: néhány hónapig egy connecticuti benzinkúton dolgozott, de a Pentagon építésébe is besegített fizikai munkásként. Emellett kipróbálta magát gyapotszedőként, mosogatófiúként, éjjeliőrként, hajósinasként, tűzfigyelőként és vasúti fékezőként is. A gürizés mellett persze azért az írásra is szakított időt, hiszen amikor 1944-ben megismerkedett William Burroughs-zal, már egymillió szót papírra vetett. A kósza Kerouac nagy dobására, az Úton benzedrintől és koffeintől pörgő tekercsére azonban még éveket kellett várnia a közönségnek. Az áttörésig Jack Kerouac melósként is bizonyított, szakmai önéletrajza pedig ennek köszönhetően majdnem olyan izgalmas és sokszínű lett, mint életműve.
“Mennyivel szebb volt ez, mint mosogatni a Fő utca déli végében. Csak hát nem értettem a gyapotszedéshez. Túl sokáig elpiszmogtam, amíg kiemeltem a fehér szöszgubót a ropogó palástból; a többiek egyetlen mozdulattal kicsippentették. Ráadásul vérezni kezdtek az ujjaim; vagy kesztyű kellett volna, vagy egy kis tapasztalat.” – Jack Kerouac: Úton (az eredeti tekercs)
Ken Kesey, a savnyelő
Amikor Ken Kesey az ötvenes évek végén megszorult anyagilag, úgy döntött, hogy a könnyű pénz reményében önkéntesként részt vesz a CIA által támogatott földalatti gyógyszerkísérletekben. A szupertitkos katonai program során rengeteg pszichoakítv szert, köztük LSD-t, pszilocibint, meszkalint, kokaint és dimetiltriptamint fogyasztott. Leghíresebb könyvének alapanyagát később épp ezek a kísérleti tengerimalacként szerzett halluconigén tripjei, illetve az elmeosztályon felvigyázóként szerzett kórházi élményei biztosították. Nagy vegytisztaságú kábítószereket kaphatott, hiszen a Száll a kakukk fészkére című regényét még ugyanebben az évben, 1959-ben megírta. Az LSD-vel való szoros kapcsolatát élete későbbi szakaszában sem szakította meg, pszichedelikus házibulijai, amelyeket csak savpróbának nevezett, legalább olyan legendássá váltak, mint regényhősének a gonosz Főnénivel vívott tragikus harca.
“Na, ilyenkor kezdi el az ember azt érezni, hogy Isten létezik. Amikor a CIA elkezd drogot osztani neked” - részlet egy interjúból.
Szerző: Bajtai András és Sirokai Mátyás
A cikk eredetileg a Könyves Magazin 2017/1. számában jelent meg.
