Az Irodalmi Centrifuga március 21-i Tarolás című előadása a „számkivetett, meg nem értett, elátkozott írók” nemzedékéről szólt. A meghívó szövege szerint elsősorban Tar Sándor, másodsorban Wass Albert volt az est témája: két olyan író, akiknek megítélése finoman fogalmazva is vitatott a társadalomban. Wass Albert feltételezett, de soha egyértelművé nem váló háborús bűnrészessége (állítólag románok megölésére adott parancsot), illetve Tar Sándor 1999-ben napvilágra derülő III/III-as titkosügynöki múltja a mai napig foglalkoztatja és megosztja a közvéleményt. Árulások, melyeknek a megfejtése és megítélése rendkívül nehéz volt rendezvény fő irányvonala.
A beszélgetés kezdetén Gordon Agáta indítványára (hogy a kinyilatkoztató szócső-értelmiségi kényelmetlen és korszerűtlen köntösét levethesse, és a meghitt légkör is biztosítva legyen) összetoljuk az asztalokat-székeket, amennyire lehet, de egy egyetemi szeminárium családiasságához azért túl sokan vagyunk. A demokrácia nevében először még a mikrofont is visszautasítja, az első mondat után azonban kénytelen visszakérni, a tőle 3 méternél messzebbre ülők ugyanis nem hallanak egy árva szót sem.
Sok érdekes információ hangzott el a beszélgetésen: amit kiemelnék, mivel az est atmoszféráját alapvetően határozta meg, az Bánki Éva és Gordon Agáta sűrűn előforduló nézeteltérése volt. Bánki már a bevezetőben a tömeg- és a magaskultúra szerinte éles, ha nem is áthághatatlan határairól beszélt, és deklarálta, hogy Wass Albert azért nem a szíve csücske, mert „csak” lektűríró. Agáta nem ellenkezett, a beszélgetés továbbszövése közben azonban érzékeltette, hogy az ő szívétől nem is áll annyira távol vitatott erdélyi írónk, mint az ember gondolná. Wassnak van mondanivalója a mai nőkről, állítja, amin Bánki Éva néhány mondat erejéig kedélyesen ironizál. A nézetkülönbségek uralták a folytatást is: nem értettek egyet a Gordon Agáta által felvetett vezekléselméletben, Tar Sándor realista avagy spirituális lényegében, a népi irodalomhoz tartozásának kérdésében. Bánki Éva kifejezetten ideges lett, amikor Gordon Agáta a parasztok írójaként definiálta Tart és védelmébe is vette a vélt vagy valós kurzusírói váddal szemben. A kevés közös álláspontok egyike Tar írói nagyságának mosolyogva bólogatós nagy közös elismerése volt, ügynökmúltjának megítélése körül azonban már nem volt semmiféle konszenzus sem az írók, sem a hallgatóság körében. Amint várható volt, ennél a kérdésnél hosszasan időztek, a közönség soraiból egyetértő vagy diszkréten felháborodott morajlások jelezték, ki melyik résztvevőnek ad igazat. Egy többször megszólaló, Andrásnak szólított fiatalember hosszabban is megosztja gondolatait – sajnos csak a körülötte ülőkkel, mert mikrofont (lehet, hogy a demokrácia nevében) senki nem ad neki, így a válaszokból próbálom kínkeservvel kihámozni az előzményeket. Az utána következő hozzászólóhoz szerencsére közelebb ülök: ő hevesen ostorozza az ügynököket, majd megkérdezi, hogy a két hölgy ezt a morális dilemmát centrális avagy marginális jelenségként értelmezi-e Tar esetében (Gordon Agáta nem minősíti, Bánki Éva megbocsáthatatlannak tartja).
Hosszasan beszélgetnek Tar besúgói kéjenckedéseiről, majd – mivel a háttérben egyre nagyobb a zaj, és az idő is vészesen fogy -, kapkodva áttérnek Wass Albertre, hiszen őróla még „nem mondták meg a tuttit.” (Bánki). És itt érkezünk el a beszélgetés legköltőibb részéhez, ami, bevallom, számomra gyökeresen új volt: ti. hogy Wass Albert nagy bűne nem a háborús részvétel, hanem egy nő teherbe ejtése és rút faképnél történő hagyása volt. Gordon Agáta komótosan, ügyesen időzített hatásszünetekkel meséli el A funtineli boszorkány egyik részletét, amely szerinte erre a bűnre és a miatta érzett bűntudatra világít rá: azon kaptam magam, hogy az izgalomtól előredőlve, tágra nyílt szemmel szorongatom a szék karfáját ujjfehéredésig, és ez most halálkomoly. A kulcsmondatot nem árulom el, olvassák el a regényt – ebben a kérdésben egyébként szintén komoly nézetkülönbség volt a résztvevők között.
A végén Bánki mégegyszer tisztázni kívánta, hogy Wasst egyáltalán nem politikai, hanem esztétikai okokból nem ajánlja, esze ágában sincs „pisziskedni”: na itt az egyik jelenlevőnél kicsit kiborult a bili, de miután mikrofont ő se kapott, egyedül a „gyűlöletkeltés” szó halk foszlányába kapaszkodhattam az értelmezéshez. Bánki visszakérdezett: „Akkor most mit tegyünk? Égessük el a könyveket? Tiltsuk őket be? Ne engedjük a tanároknak, hogy tanítsák, ha akarják?”, de ekkor már bőszen integettek a technikusok hátulról, hogy megérkezett a következő rendezvény közönsége. A kissé sértettnek tűnő fiatalember, az írók, és néhány kíváncsiskodó még félrevonult privát vitatkozni, én meg hazaindultam, és útközben azon töprengtem, hogy A funtineli boszorkány illik jobban az ágyba egy bögre forró tea mellé, vagy inkább indukáljak rémálmokat A mi utcánkkal.
