Fotó: Cserháti Éva
Milyen a krimiírók szakmai közege Arthur Conan Doyle, Agatha Christie és Lee Child hazájában? Milyen nehézségekkel küzdenek a krimiszerzők abban az országban, ahol 2017 óta több bűnügyi regényt adtak el, mint egyéb prózai művet? Miről beszélnek reggelinél? Tényleg olyan sötét ügyekről, amelyek mellett a feketekávé is sápadozik? A csészealjról is a vér csöpög, ha egyszer nekikezdenek? Cserháti Éva, a brit Krimiírók Szövetségének tagja - akinek az Ünnepi Könyvhétre, a Prae.hu-Palimpszeszt Krimi Ma sorozatában jelenik meg A Sellő titka - A K. É. Z. első esete című bűnügyi regénye - részt vett az éves konferencián, most az ő beszámolóját olvashatjátok.
Azt hittem, megtanulok majd nyom nélkül gyilkolni, távol tartani az esetleges szemtanúkat, eltüntetni minden terhelő bizonyítékot. Reméltem, elárulják, hogyan vezessem félre a rendőrséget, csaljam lépre az áldozatot, hogyan legyek egyszerre hidegvérű és ravasz. És mindezt évi hetvenöt fontért.
Csalódottan álltam meg a konferenciaterem ajtajában. Egy tucat nyolcvan körüli nő üldögélt odabenn, fehér hajuk klasszikus frizurában. Nem tűntek különösebben ravasznak, hidegvérűnek meg semmiképp. Elszórva köztük néhány férfi beszélgetett, mind sötétkék zakóban. Legtöbbjük – mint később megtudtam – férji szerepben érkezett. A váratlan csoportképhez a hátteret, az üvegfalon túl, a péntek délutáni napsütésben fürdő, mesésen szép Windermere-tó kikötője szolgáltatta. Részvételem a brit Krimiírók Szövetségének (Crime Writers’ Association - CWA) éves konferenciáján azzal kezdődött, hogy első döbbenetemen felülkerekedve megróttam magam a korista és szexista gondolatért, hogy a krimiírás trükkjeit nyolcvan feletti, decensen öltözött nőktől nem lehet elsajátítani.
A terem lassan megtelt, talán a prosecco illatára, én pedig leültem az egyik asztalhoz. Mielőtt elkezdhettem volna azon tűnődni, mit keresek én itt, a mellettem ülők bemutatkoztak, és beszédbe elegyedtem egy történelmi krimiíróval. A téma a kutatás volt. Valerie Holmes mesélte, hogyan olvasta végig az angol szüfrazsettek életrajzát, pedig csak egy mellékszereplője harcolt a brit nők szavazati jogáért. Mindketten egyetértettünk abban, hogy a kutatás a krimiírás egyik legélvezetesebb része, és nehéz határt szabni a vágynak, hogy minden izgalmasnak tartott részletet belecsempésszünk a regénybe.
Megnyitó helyett két szerző mesélt arról, miért az észak-angliai tóvidéket választották a gyilkosságok helyszínének. Mike Craven Cumbria turistáktól elzárt, elszegényedett részéről érkezett, „amelynek életszínvonala Csehországénál is alacsonyabb”. A hasonlat – amely egyik regényében is szerepel – természetesen megütötte a fülemet, és a bennem élő, okoskodó értelmiségi rángatni kezdte a láncait. Végül örültem, hogy nem engedtem a kísértésnek, hogy lovagolni kezdjek a pontatlanul megfogalmazott félmondaton. Az egyetlen hozzászóló ugyanis nem bírta ki, hogy ne jegyezze meg, hogy a másik szerző, Martin Edwards, műveiben sok a szex. A téma ugyan nem ez volt, hanem a régióhoz kötődő krimiszerzők, köztük két nagy kedvencem, Reginald Hill és Val McDermid. Ezzel a társaság szétszéledt vacsorázni.
Én a pubban egy korsó angol sör társaságában olvastam el a konferencia teljes anyagát. A programfüzet utolsó oldalán azt találtam, hogy a CWA hagyományainak megfelelően egy „pokolian ravasz” kihívás rejtőzik a regisztrációkor kapott papírtáskában. A panzióban többször végiglapoztam az összes szórólapot, de nem leltem a nyomára. Meg voltam róla győződve, hogy nem mentem át a teszten: nem elég, hogy megfelelni nem tudok majd a kihívásnak, de arra sem jövök rá, hol kellene keresni.
Másnap a reggelire kínált véreshurka szeletek helyett pirított gombát kértem, ha nem is hangzott ez túl sikkesen egy krimiíró szájából. A konferenciateremben sokkal vegyesebb társaság fogadott. A CWA több mint nyolcszáz tagjából ötvenen lehettünk jelen.
Az első előadó, egy igazságügyi patológus szakértő, vidéki úriemberhez illő, könyökvédős tweedzakóban jelent meg, és prezentációja első képein ő virított vadászpuskával a kezében. A burkolt fenyegetés ellenére, néhány hallgató már az első percekben elbóbiskolt, pedig talán ők sem láttak még olyan halottról képet, aki a saját nyakát vágta el. Engem sem annak az áldozatnak a fotója rázott meg a legjobban, akinek a teteme úgy nézett ki, mint egy rajzfeladat, amelyben az összekötendő pontokat a számozott késszúrások jelölik – összesen 98. Akkor rendültem meg, amikor kiderült, hogy a halál beálltának időpontja nem megállapítható. Ezt a tévhitet a krimisorozatok terjesztik. Gyors fejszámolást végeztem, hogy mennyi munka lesz még a késznek nyilvánított kézirattal, ha a nyomozóim mégsem tudhatják, hogy áldozatom – kezében a kutyapiszokkal – éjjel kettőkor halt meg.
– És a kutyapiszokban volt a megoldás – váltott közben képet az előadó szinte gondolatomra válaszolva, és mindannyian egy drogdíler szétroncsolt fejére meredtünk. A helyszínre kiérkező rendőrök leszámolásra gyanakodtak, arra, hogy az ajtót nyitó dílert a konkurencia arcon lőtte. Csak a patológusnak köszönhetően derült ki, hogy a reggeli véreshurka végzett vele – pontosabban egy szívinfarktus. A kutya pedig megskalpolta a gazdit, elfogyasztotta a porcogókat és a fülcimpát is. Ennek nyomait találták meg a nappaliban elpotyogtatott ürülék elemzésekor.
Ennél sokkal émelyítőbb kutyabűnügy is elhangzott, amelyen együttesen hördültünk fel, de ezt a súlyosan felkavaró tartalom miatt csak személyesen vagyok hajlandó megosztani.
Az igazságügyi patológus igyekezett gentleman maradni, és míg a felboncolt tetemek képeit úgy pörgette végig, mintha olasz nyaralásáról mesélne, addig elnézést kért a hölgyektől, amikor arról beszélt, hogy a húgyszag milyen fontos eleme a bűnügyi helyszínnek. Ez a hozzáállás nem lepett meg. Agatha Christie óta tudom, hogy a brit középosztályt kevésbé viseli meg a baráti körben elkövetett gyilkosság, mintha valaki elszellenti magát társaságban.
Végezetül egy helyszínelés fotójáról tett fel keresztkérdéseket, ezzel vizsgáztatva le a következő előadót – aki a felesége volt. Mielőtt átadta volna neki a szót, még elsütött egy viccet arról, hogy hiába ütős a korábban elhangzott krimicím – The Silent Wife, azaz A néma feleség –, ebben neki, sajnos, soha nincs része. Csendesen reménykedtem, hogy nem én vagyok az egyetlen a teremben, aki arról fantáziál, hogyan lehetne végezni vele a kávészünetben.
A férj felütésének köszönhetően Detective Victoria Wilson azzal kezdte, hogy ő tényleg egy senki a rendőrségnél, ahova azért lépett be, mert szeretett volna tenni valamit a társadalomért, de nem sikerült. Az önbizalomhiányos kezdés után azonban egy izgalmas pálya tanulságos élményeit hallgathattuk. Kiderült, hogy az altisztekkel és őrmesterekkel ellentétben vezető nyomozó nem jár helyszínelni és a kihallgatásokon sem vesz részt. Detective Wilson azért nem akart soha feljebb lépni a ranglétrán, hogy első lehessen a helyszínen, ha hívás érkezik. Így volt alkalma nem egyszer üldözőbe venni az elkövetőt, és rendszeresen hallgat ki áldozatokat és szemtanúkat. Előadásának második felében kvízjátékkal szórakoztatott bennünket, amelyből kiderült, hogy a biztonsági kamerák felvételei a legtöbbször használhatatlanok. Ez megint krimicselekményem gyors újragondolásához vezetett, aminek a végén úgy döntöttem, hogy a tanultakat diszkréten elhallgatom szerkesztőm elől.
Megtudtuk, hogy az emberölés leggyakoribb eszköze a kéz és a láb; az elkövetők inkább bedobják a mosógépbe vérfoltos pulcsijukat, minthogy megváljanak tőle; van olyan betörő, aki kezében a zsákmánnyal szépen hazasétál, tökéletes lábnyomokat hagyva maga után a frissen esett hóban; minden nyomozó tudja, hogy az országban melyik rendőrőrsön dolgozik önképzett cipőszakértő, autómárka-felismerő vagy egyéb különleges tudással rendelkező kolléga.
Detective Wilson annak a gyilkosságnak az ismertetésével zárta előadását, melynek során megismerkedett az arrogáns patológussal. Önálló karrierjét feladva, most neki dolgozik. Szerencsére, mielőtt sikítozni kezdtem volna, kitört a kávészünet.
Tanácstalanul álldogáltam a melegitalt kínáló asztal mellett – a kávés- és a teáscsésze megkülönböztetése okozta a percnyi bizonytalanságot –, amikor mellém lépett egy ötvenes nő, és megkérdezte, készítettem-e már végrendeletet. Idegesen pillantottam a kezemben tartott süteményre. Azt hittem, porcukorral van megszórva.
Judith Cutlernek türkizkék poncsómra fájt a foga, és én balgán megígértem neki, hogy beleírom a végrendeletembe. Ha a közeljövőben gyanús körülmények közt elhunyok, álljon itt örök tanulságul, hogy ekkora meggondolatlanság nem marad következmények nélkül.
Később kiderült, nem ez volt a legnagyobb hiba, amit aznap elkövettem.
A Szerzők Társaságától (Society of Authors) érkezett előadó arra buzdított minket, hogy lépjünk be a több mint tízezer írót, fordítót és illusztrátort tömörítő szakszervezetbe. Meglepett, hogy mennyien nem tudtak a tagoknak nyújtott szolgáltatásokról, sőt néhányan arról sem, hogy a szervezet létezik. Azt hittem, a brit kultúrmunkások sokkal tudatosabbak, és a közös érdekvédelem inkább jelen van a mindennapjaikban, mint nálunk.
Sejteni kezdtem, hogy a John Creasey által 1953-ban alapított CWA nem kimondottan szakmai, érdekvédelmi szervezet, mint inkább önkéntes alapú, támogató fórum. Kiadványai és regionális fiókjai elsősorban a közösségépítést szolgálják. A CWA aktív résztvevője a brit krimifesztiváloknak, és különböző díjai nagy tekintélynek örvendenek a piacon. A délutáni közgyűlésen azt is megtudtam, hogy a szervezet célja a szakmai függetlenség, ezért szinte kizárólag a tagdíjból gazdálkodik. Formája pedig leginkább a magyar zártkörű részvénytársasághoz áll közel.
A sokk a vacsorát megelőző fogadáson ért, amikor szembesülnöm kellett az államszocializmus utolsó évtizedeire eső neveltetésem súlyos hiányosságaival. Nem kérdeztem meg ugyanis, hogy mi lesz a kötelező viselet. Ezért amikor az első nagyestélyis nő megjelent, pánikszerűen telefonálgatni kezdtem, mintha azzal le tudnám cserélni a türkizkék poncsót és a farmert. Ezt a ballépést azóta sem mertem bevallani anyámnak, aki pedig a lelkemre kötötte, hogy öltözzek csinosan.
Vasárnap délelőtt a brit rendőrség ügyfeldolgozó rendszeréről hallgattunk részletes bemutatót. A HOLMES (Home Office Large Major Enquiry System), amely nem véletlenül viseli Sherlock vezetéknevét, a nyolcvanas évek elején készült el, néhány évvel a yorkshire-i hasfelmetsző elfogása után. Az elkövetőt 13 gyilkosság kapcsán kilencszer hallgatták ki és engedték el, mivel a különböző rendőrőrsök nyomozati anyagai soha nem értek össze.
A tárgyalótermi krimihez Alison Heyworth védőügyvéd szolgáltatott muníciót. Döbbenten hallgattam, hogy a technológiai fejlődés mennyire megnehezíti a bíróságok munkáját. Egy iphone teljes elemzése rémálomba illő munka, amire néha két (kettő!) évet kell várni. Ez azonban nem vonatkozott arra a betörőre, aki amíg kipakolta a házat, bedugta tölteni a mobilját… és ott is felejtette.
A kávészünetben az eredményhirdetéskor kiderült, hogy az én zacskómba nem került a „pokolian ravasz” kihívásból. A díjról így lemaradtam, de legalább az önbizalmam nem sínylette meg ezt a kalandot.
A konferencia Annette Crossland irodalmi ügynök rövid előadásával zárult. A brit piacon most a történelmi thriller, a házasság sötét oldalát bemutató domestic noir, a humoros krimi és a külföldi detektívek hasítanak.
Hazafelé el-elbóbiskolva arról álmodoztam, hogy harminc év múlva Molnár T. Eszter, Mészöly Ági és én fogunk a Magyar Krimiírók Szövetségnek éves konferenciáján pezsgőt inni. Ősz hajunkat klasszikus frizurába fésüljük, és izgatottan várjuk a fiatal írókat. Elbeszélgetünk velük arról, hogy milyen fontos olyan irodalmi közegben alkotni, ahol a krimi elismert és nagyra tartott műfaj. Hogy a most már generációkra visszatekintő magyar krimihagyomány komoly segítséget nyújt a műfaj iránt elkötelezett, kezdő íróknak. Kis félmosollyal emlegetjük fel az aranykort, amikor a skandináv krimibe belefáradt világpiac végre ráharapott a kelet-európai bűnügyi regényre, és dübörögni kezdett a magyar krimi.
A dübörgés valós volt, de csak öreg Toyotánk fulladozott alattam.
Szerző: Cserháti Éva
