James Bannon: A beépített huligán
Candover Kft., 2013, 336 oldal
Talán nem árulok el titkot azzal, hogy ez a könyv összefoglalható nagyjából ennyiben:
● Jim fiatal rendőrként a nyolcvanas években, a szurkolói rendbontások csúcsán beépül a Millwall-huligánok közé
● verekedés, ivás
● ami veszélyes meló
● verekedés, ivás
● de azért élvezi, talán túlságosan is
● verekedés, ivás
● őrlődik: „Talán túlságosan is élvezem?”
● verekedés, ivás
● vonzódni kezd az egyik főhuligán lányához, a dolog kölcsönös
● verekedés, ivás
● de úgy gondolja, nem lenne etikus összejönni vele
● verekedés, ivás
● hiszen ő mindenekelőtt rendőr, amit sosem téveszt szem elől
Amiért egy fokkal érdekesebb a hasonló beépülős sztorik többségénél, hogy ez igaz. Maga a szerző volt ez a beépített rendőr, sőt érdekes csavar, hogy az ugyanezt a témát feldolgozó, 95-ös Személyazonosság című film forgatókönyvét is ő írta, csak akkor még mint fikciót. De nem fikció, és ezt most leplezte le, ez volna a könyv szenzációja.
Mindennek megfelelően A beépített huligán nem annyira irodalmi erényeivel csillog, inkább kicsit olyan, mintha egy hosszú jelentést olvasnánk, amibe valamilyen homályos okból párbeszédeket is írtak. Ekkor és ekkor, az ilyen és ilyen meccs előtt ezzel és ezzel ide mentünk, erről beszéltünk, aztán ezt csináltuk. A dokumentumjelleget az is erősíti, hogy több mint hatvan QR-kódot találhatunk a könyvben, amikkel különböző kiegészítő tartalmakhoz juthatunk, meccsadatokhoz, képekhez, videókhoz, sőt szurkolói dalokhoz. Nem állítom, hogy az összeset megnéztem, de egy ilyen jellegű könyvnél ez megindító figyelmesség.
Azonban mindez véletlenül sem jelenti azt, hogy a könyv ne lenne izgalmas, mert nagyon is az. Nyilván a beépítettség mint helyzet folyamatos feszültséget biztosít, egyfolytában ott a lehetőség, hogy lebuknak, és néha tényleg csak hajszálon függ minden. (Ehhez képest mondjuk érdekes részlet, hogy napközben szépen bejárnak az irodának bérelt lakásba, házba dolgozni, jelentéseket írni, előkészülni, este meg hazamennek - szívesen olvastam volna arról, hogy pontosan hogy is oldották ezt meg, hogyan tudtak fönntartani egy többé-kevésbé normális rendőri munkát, ami mellett mindenki hazament esténként a párjához, és közben előadni, hogy ők egyébként szobafestő-mázolók és amellett Millwall-huligánok.)
A jellemábrázolás terén viszont jót tett volna némileg több írói eszköz, lényegében csak Jim társának, Chrisnek ismerjük meg a személyiségét (gyáva, pedáns, balfasz, ja és még gyáva is - látszik, hogy a mai napig van a szerzőben tüske), de a többi beépített rendőrről, köztük egy szupermenő huligáncsapatról, a Spanyolországba járkáló, szintén huligán bártulajdonosról, a lányáról, a szcéna szélén evickélő dílerekről sajnos nem sok derül ki, pedig éppen ez tehetné ezt a könyvet valóban legendássá vagy klasszikussá. Így csak érdekes.
+1: Már magam is unom, de egyszerűen muszáj újra és újra leírni, hogy a fordításon nem lenne szabad spórolni: a könyv termék, amiért az olvasók pénzt adnak, és ha a termék hibás, akkor jogosan méltatlankodnak, ugyanúgy, ahogy egy elektronikai hibás autó vagy romlott kefír miatt. Ha a fordító nem ismer fel egy kifejezést, az persze megesik, erre van a szerkesztő, az elütések javítására a korrektor és így tovább. És akkor nem fordul elő a könyvben kétszer is, hogy valakinek minden ok nélkül elkezd ömleni a vér az arcából, holott valójában csak elsápadt (azaz kifutott az arcából a vér). Az elütésekről nem is beszélve.