Gyurkó Szilvia (Fotó: Valuska Gábor)
Keveset olvasunk a gyerekeinknek, ha pedig gyerekkönyvet választunk, nem mindig vagyunk tudatosak. Ezen is változtatna a Szívünk rajta projekt, a Bookline és az UNICEF Magyar Bizottság közös kezdeményezése, amely iskolás gyerekek bevonásával segítene abban, hogy az ajándékot, készségfejlesztőt, segítőkönyvet, vagy csak szimplán az esti meséhez valót kiválasztó és megvásárló szülők a jövőben jobban eligazodjanak a gyerekkönyvek gyakran átláthatatlan kínálatában. A szervezők azt mondják, nem céljuk, hogy negatívan minősítsenek bármilyen kiadványt, éppen, hogy a jóra vagy a hasznosra igyekeznek felhívni a figyelmet. (A programról bővebben itt.) De mi alapján választunk gyerekkönyveket, mennyire befolyásolnak minket a saját gyerekkori élményeink, és meg lehet-e bolygatni a kötelezők évtizedek óta bebetonozottnak tűnő listáját – ezekről is beszélgettünk Gyurkó Szilvia gyerekjogi szakértővel, a szakmai csapat egyik tagjával.
Elindult a Szívünk rajta projekt, amely a szülőknek és a gyerekeknek kíván segítséget nyújtani abban, hogy könnyebben eligazodjanak a régi és az új könyvek között. Az ember azt gondolná, hogy manapság már olyan sok helyről dől ránk az információ, miért van akkor mégis szükség egy efféle kezdeményezésre?
Az információ önmagában nem hordoz minőséget. Látszólag sokan reklámoznak gyerekkönyveket, de ez nem jelenti azt, hogy azokhoz az információkhoz jutnak hozzá a szülők, amelyekre valójában szükségük van. A Szívünk rajta kicsit tudatosíthatja, hogy az olvasás milyen világokat tud kinyitni, és mennyi mindenben tud segíteni. Sokszor azt látjuk, hogy a szülőknek sokkal kevesebb idejük jut a gyerekekre. Ez pedig nem csak azt jelenti, hogy abszolút időben mérve keveset töltenek együtt, hanem az együtt töltött minőségi idő is nagyon kevés. Ezért egy csomó dologban plusz erőforrásokat kellene behívni – a kommunikáció fenntartására például. Ehelyett viszont általában a tévét hívják be plusz erőforrásként, ami passzív tevékenység – mintha egyszerre rágózna a család, és arra mondanák, hogy ez a közös esti program.
A könyv viszont segítheti a családon belüli kommunikációt. Persze azokat a beszélgetéseket, amelyek nincsenek végigbeszélve, nem lehet lespórolni, de a könyv tud szavakat vagy motivációt adni, el tud indítani egy gondolatot egy olyan életszakaszban, amikor a gyerek esetleg már nem nyit a szülő felé, már nem vele beszél, nem vele kommunikál. Az olvasásban nagyon sok minden összeadódik: az öröm, a felismerés, a segítés, a fejlesztés. A projektben ezért is próbáltuk meg a kategóriákat külön szedni. A Szívünk rajta egyébként nem eladni akar, nem egyik vagy másik kiadó történetét fényezi, hanem a szülőnek próbál segíteni abban, hogy bizonyos életszakaszokban felhívja a figyelmet bizonyos könyvekre: ha ezt most hazaviszed, könnyebben fogsz tudni beszélgetni a lányoddal arról, hogy miért nő a cicije. Vagy ha ezt a könyvet viszed haza, és együtt elolvassátok a gyerekkel, akkor lesznek szavaitok arra, hogy a nagypapa haláláról beszéljetek.
De mindenki jó szülő akar lenni, és ebben az igyekezetében általában arra is törekszik, hogy a lehető legjobbat válassza a gyerekének. Mégis hogyan látod, a felnőttek mi alapján választanak gyerekkönyveket?
A választás alapvetően esetleges, ezen is változtatna ez a projekt. A gyerekem születésétől fogva mi a világ minden tájáról könyvet hozunk neki. Jó pár évvel ezelőtt egy Buenos Aires-i könyvesboltban láttam először egy olyan könyvet, amelyen egy matrica volt, egy katicabogár. Az állt rajta, hogy ez a könyv nem tartalmaz erőszakot. Ez nekem akkor nagyon fontos felismerés volt, és azóta gondolkozunk azon, hogyan lehetne ezt a projektet megcsinálni Magyarországon. A Szívünk rajta valahol ebből nőtt ki.
Ha végignézel a világon, mindenhol ugyanaz a probléma: a szülők vagy azt a könyvet adják a gyereküknek, amit ők olvastak gyerekként, ami más világ, más kontextus volt, és nem feltétlenül biztos, hogy működik a gyereknél. Vagy pedig van a kötelező olvasmányok listája, ami sokszor a rémségek rémsége, holott nem kellene annak lennie. Azokat az üzeneteket ugyanis, amelyeket ezek a könyvek közvetítenek, a mai gyerekek nyelvén sok más könyv is hordozza. Csak úgy tűnik, mintha beleragadtunk volna egy tradícióba, és sokkal többre értékelnénk a hagyományt, mint azt, hogy a gyereknek mire van szüksége. A gyereknek kellene könyvet választani, de nagyon sokszor nem ez dönt, hanem a borító, vagy az, hogy valamit ismerek, vagy az, hogy valaminek milyen hatékony a marketingje, vagy az, hogy ha valamit lát a gyerek a tévében, akkor azt biztosan el is olvassa majd. Ha valamiben, akkor szerintem a könyvekben, és kifejezetten a gyerekkönyvekben, nagyon kevéssé vagyunk tudatosak.
Én is azonban vettem már úgy gyerekkönyvet, hogy a saját gyerekkori élményeim befolyásoltak ebben, ez alól néha nehéz kibújni, és talán nem is mindig kell. Ugyanakkor ez a projekt sem zárja ki a klasszikus vagy a régi kiadású gyerekkönyveket...
Valóban nem. Magyarországon ugyanakkor soha nem beszéltük végig, hogy egyáltalán miért ezeket a könyveket olvassuk, hogy ezeknek milyen értékeik vannak, hogy ezek az értékek vajon megvannak-e más könyvekben, hogy valamit inkább a hagyománytisztelet vagy a marketing működtet-e. Fontos az is, hogy ha szülőként bemész a könyvesboltba, akkor milyen szemmel nézel körbe. Ez úgy működik szerintem, mint a joghurtok esetében: vajon a hatékony marketing hatására veszed-e le a polcról a terméket, vagy tudatos vásárlóként a szükségleteid alapján választasz. A könyveknél megfigyelhető egyébként egyfajta műmájerkedés is, és a gyerekkönyvek egy részénél azért a sznobizmus is tetten érhető.
Évek, évtizedek alatt rögzült hagyományok, szokások megbolygatása, megbontása mindig feszültségeket gerjeszt. Ebbe a projektbe szerinted ez mennyire van belekódolva?
Biztos vagyok benne, hogy ha jól csináljuk, akkor hullámokat fog vetni. Jól akkor csináljuk, ha ez tényleg eljut az emberekhez, ha elkezdik észrevenni ezeket a matricákat, ha szemük lesz rá, ha fel tudunk kelteni egy szükségletet. Ezzel párhuzamosan pedig nagyon sokféle dolgot próbálunk elmondani, például, hogy a könyvek, ha jó minőségűek, mi mindenben tudnak segíteni. Olyan üzeneteket igyekszünk átadni az embereknek, amelyekről eddig nem biztos, hogy gondolkodtak. Például: ismeri-e a gyereke aktuális küzdelmeit, vagy hogy éppen mi foglalkoztatja? Vagy miért pont 9-10 évesen jó, ha egy gyerek elolvassa a Szegény Dzsoni és Árnikát? Ebben az életszakaszban mit segít megérteni neki ez a könyv – azon túl, hogy remekül elszórakoztatja, formálja a szókincsét, választékosabbá teszi az írásait, a beszédét? Ha csak sémáink vannak, és ezekre a kérdésekre nem tudunk válaszolni, akkor ki kell mondani, hogy azok a rögzült konvenciók (például a kötelező olvasmányoknál) nem valódiak, csak azért szeretjük őket, mert mindig is ott voltak. De attól, mert valami mindig is ott volt, nem biztos, hogy most is ott van a helye. Mi nem kikukázni szeretnénk könyveket, csak azt mondjuk, hogy ennek ez és ez az alternatívája. Ma például mást gondolunk A kőszívű ember fiairól, mint régebben, ráadásul sokkal élesebb a verseny. A kőszívű ember fiai nem tudja felvenni a versenyt a Harry Potterrel, és miért kellene? Ha ez az egész a testvériségről szól, a felelősségvállalásról, az összetartásról, és arról, hogy tűzön-vízen át kiállok a barátomért, akkor azt miért ne mondhatná el a Harry Potter egy olyan nyelven, ami egyébként közel áll a gyerekekhez. Nekem nagyon erős vágyam az, hogy egy idő után ez az egész projekt a gyerek szükségletéről kezdjen szólni. Egy csomó olyan élethelyzet adódhat, melynek kapcsán mi ugyan a könyvről beszélünk, a könyv azonban rámutathat a gyerek egy olyan jellemvonására, „működésére”, egyediségére, amiben a szülő nem biztos, hogy tudatos volt korábban.
Ahhoz, hogy ezek a könyvek eljussanak a gyerekekhez, kell az a szülő, aki leveszi a polcról és adott esetben megveszi a szóban forgó kötetet. Ebből a szempontból szerinted egy család szociális háttere mennyire meghatározó abban, hogy mit olvasunk, és mennyire tudatosan olvasunk?
Minden hasonló projektnek ez egy nagyon jó trükkje. Ott van például a kiváló áru matrica: egy idő után az ember a matricát veszi észre, és leveszi azt a könyvet, ami neki még nincs meg. Egy idő után egy ilyen keret segít azoknak az üzeneteknek az eljutásában, amelyeket nem biztos, hogy a szülő amúgy beengedne. Lehet, hogy naivitás, de szerintem a szülők sok esetben nem azért nem működnek jól, mert nem akarnak, hanem mert nem kapnak segítséget ahhoz, hogy „elég jó” szülők lehessenek. Sok szülő érzi, hogy valami gond van, de a megszokott technikái nem tudják áttörni ezeket a gátakat. Egy könyvet viszonylag egyszerű levenni a polcról, és ezzel megtenni az első lépést a változás felé, sokkal nehezebb eljutni egy pszichológushoz vagy a nevelési tanácsadóba. Persze van egy százalék, akihez nem fogsz tudni eljutni, vagy akinek tök mindegy ez az egész, de van egy nagyon széles réteg, amelyben megvan a nyitottság és az érzékenység, mégsem tud ezekhez a technikákhoz nyúlni, mert azok nem állnak a rendelkezésére. Fontos tehát, hogy olyan könyvek kerüljenek be a programba, melyek valóban jók, és fontos az is, hogy erről egyértelműen kommunikáljunk.
Ha ez mégis provokál, akkor azokba a konfliktusokba szerintem bele kell állni. Ha tehát egy könyvet azért gondolunk jónak, mert valamilyen szempontból különleges gyerekekről szól, akkor azt fel kell vállalni, akkor is, ha azt gondoljuk, hogy ezen valaki ki fog akadni. Ez nem öncélú provokálás, hanem annak egy módja, hogy láthatóvá tegyünk olyan gyerekeket vagy problémákat, akik és amik ma Magyarországon láthatatlanok. A pszichiátriai kezelt, a krónikus beteg, a fogyatékossággal élő, a bevándorló vagy a meleg gyerekek biztosan láthatatlanok ma. Miért ne lehetne az első lépés az, hogy segítünk a szülőknek és a gyerekeknek, hogy olyan könyvekhez jussanak, amelyek az ő elhallgatott, elrejtett problémájukról szólnak?! Nagyon hiszek abban, hogy végeredményben a projekt olyan hullámokat fog vetni, melyek a gyerekről és a szüleikről egyaránt szólnak. Mert ha gyereked van, akkor bármilyen élethelyzetben vagy, az kihat rá is: ha munkanélküli leszel, vagy ha hirtelen sok pénzt kezdesz keresni, ha külföldre költözöl, vagy itthon maradsz, ha elválsz, bármi. A megoldásaid is hatnak a gyerekedre. Elképesztően jó szenzoraik vannak, és olyan jelzéseket is levesznek, amiben a szülő nem mindig tudatos. Az a gyerek, aki látja a szülőjét olvasni, mindig meg fogja kérdezni, hogy mit olvas, és miért azt olvassa.
És szerinted az olvasó szülőnek feltétlenül olvasó lesz a gyereke is?
Nem gondolom, hogy ez így összefügg. Az biztos, hogy a gyerekek nagy részben mintakövetéssel tanulják az életet, és az a gyerek, aki látja, hogy a szülője könyvvel alszik el, vagy könyvet visz magával, és látja, hogy az olvasásban öröme telik, akkor az bevonzza a gyereket. Alapvetően jó eséllyel lesz ő is olvasó, de nem feltétlen van ez így. Mert lehet, hogy ő más képességekkel rendelkezik, lehet, hogy ő hallgatni szereti majd a történeteket, vagy mesélni – esetleg írni...
Egy 2011-es felmérés szerint minden második gyereknek olvasnak esténként otthon a szülei. Te mit gondolsz erről?
Hát, nem tudom, én ezt nagyon magas számnak gondolnám.
Szerinted ennél sokkal rosszabb a helyzet?
Rosszabb. Hogy minden este minden második gyereknek olvasnának, az nagyon magas adat.
És szerinted miért nem olvasnak, miért nem olvasunk akkor esténként a gyerekeknek?
Nincs rá idő…
Mi ez a projekt? A Szívünk rajta egy olyan könyvajánló program, amely a szülők eligazodását segíti a gyerekkönyvek piacán, de nem felejti el, hogy a szülő is olvas, ezért a gyermekneveléssel kapcsolatos kiadványok közötti választást is megkönnyíti. Ennek keretében egy internetes oldalon keresztül 4-12 éves gyerekeknek szóló könyveket lehet négy kategóriában („Mesél”, „Segít neki”, „Fejleszt”, „Segít neked”) ajánlani. Ajánlást bárkitől érkezhet a www.szivunkrajta.hu oldalon keresztül, tehát a gyerekek, szülők vagy akár a kiadók is nevezhetik a programba a kedvenc könyveiket. A szakmai csapat hazai és nemzetközi szerzők könyvét egyaránt várja, és a kiadványokat nem árfekvés vagy a megjelenés éve alapján szelektálja. A kiválasztott könyvek virtuális matricát kapnak, amely a programot elindító Bookline és az UNICEF Magyar Bizottság elképzelései szerint a jövőben megkönnyíti majd a könyvet vásárló szülők és gyermekek döntését a boltokban és a könyvtárakban.
Ez nem csak egy nagyon kényelmes kifogás a szülő részéről?
Hát, lehet, hogy kifogás, de egyúttal tényhelyzet is. Ha a gyerekeket kérdezed, ők nagyon sokszor szembesülnek azzal, hogy iszonyúan ki vannak sámfázva a szüleik. Egy bizonyos életkor fölött nagyon kevés időt töltenek a szülők a gyerekeikkel, főleg minőségi időt. Mert lehet, hogy egy légtérben vannak, de amíg apa mosdik, anya főz, a gyerek meg a házit írja, vagy a tévé bébiszitteli, addig ez nem tekinthető minőségi együttlétnek. A gyerekek már három és fél évesen betagozódnak az óvodába, és onnantól kezdve reggel elmennek a hajtásba, majd hazajönnek délután a hajtásba. A gyerekeknek abszolút meghatározó élményük, hogy a szülőket nehezen érik el, hogy azt vágyják, hogy bár „hagyná a mosott ruhát másra”. A tinédzserkori és a fiatal felnőttkori problémák alapvetően a kommunikáció hiányára vezethetők vissza, emiatt csak azt tudjuk tanácsolni a szülőnek, hogy kommunikálj, beszélj, nyiss kaput! De ez szinte soha nem megy egyik pillanatról a másikra. A beragadt és elakadt kommunikáció sokszor olyan problémákhoz vezet (például drogfogyasztáshoz, szökéshez, evészavarokhoz), amikkel a szülő nem tud mit kezdeni, mert nem érti, miközben meg a szeme előtt alakult ki.
Persze nem gondolom, hogy az a gyerek, aki olvas, az később nem fog belefutni semmi másba, de az egy jó megoldás, hogy a szülő és a gyerek elkezd beszélni egymással, és ha ebbe bejön még egy csatorna, ami a könyv, és az ad egy közös élményt, az sokat segíthet a távol került gyereket közelebb hozni a szülőhöz.
Ha belegondolsz, a régi családi struktúrákban mindig volt valaki a tágabb családból, aki a gyerekkel beszélt; lehet, hogy lényegtelen dolgokat, de valami zsibongás, beszéd, kommunikáció történt a családok jelentős részében. Most meg nukleáris, feszes, lebontott, és mediált a kommunikáció, tehát eszközökön keresztül történik, ráadásul nincs benne direkt interakció, ez pedig nagyon korlátoz. Nem szabad emiatt a gyerekekre haragudnunk, mert sokszor mi magunk nem adunk nekik alternatívákat. Persze sokfele kommunikál egy gyerek ma is a weben, a telefonján, chaten – de az intim, bizalmas, odabújós, fejet vállra hajtós beszélgetésekre a legvagányabb gyereknek, és persze szülőnek is, szüksége van.
Az előbb már szóba került a kötelezők témája, amely évek óta eléggé megbolygathatatlannak tűnik, hiszen generációk olvassák ugyanazokat a könyveket. Egy ilyen kezdeményezés mennyiben változtathat egy ilyen bebetonozottnak tűnő listán?
Ez egy nagyon poros, nagyon avítt történet. Azt gondolom, hogy a projektben benne van az az ambíció, hogy alternatívát kínáljon ezekre a könyvekre. Azt el kell ismerni, hogy ez egy struktúra, de túl van értékelve. Lehet, hogy ötven vagy hetven éve valóban nem volt más, és ezek a könyvek akkor nagyon új hangon beszéltek valami fontos dologról, de egészen egyszerűen elment mellettük az idő. Hiszen nem áll meg az élet annál a vonalnál, melyet ötven éve meghúztunk. És ahogy ma már nem azt a zenét hallgatjuk, mint hetven éve, ahogy más színdarabokat nézünk, más autókat vezetünk, úgy más könyveket is olvasunk. Miért lenne ez más? Pont a gyerekek azok, akik a legkifinomultabban veszik le az új rezgéseket, akik a legfogékonyabban az újra. Már a kisgyerekek is műanyag mobiltelefonnal játszanak a babakocsiban – akkor miért olyan könyveket olvastatunk velük, ahol a legmodernebb technika a távíró? Miért nem egy win-win helyzetre törekszünk, amit az is élvez, aki olvas, meg az is, aki tanítja? Ehhez persze flexibilitás kell, egyfajta bátorság, felelősségvállalás, hogy ha kell, akkor beleállok a döntésembe.
A gyerekeknek sem azonosak a szükségleteik. Az unokahúgom a Kincskereső kisködmönnel kel és fekszik, miközben én magam gyűlöltem, és már húsz évvel ezelőtt azt gondoltam, hogy soha senkit nem szabadna arra kényszeríteni, hogy ezt olvassa. Vagy ott van a Nils Holgersson, amelyben harminc oldalanként nem történik semmi, csak repülnek a ludak. A lányom osztályában ez volt a kötelező olvasmány, amivel párhuzamosan a Harry Pottert olvasta, ahol meg kétoldalanként történt valami elképesztően izgalmas. Most akkor hogyan verseng ez a kettő egymással? Kell-e egyáltalán? Miért működött a lassan hömpölygő szöveg az osztályteremben, és miért nem lehetett „kordában tartani” otthon? Nem gondolom, hogy az izgalom és a folytonos (tévéfilm-szerű) történetmesélés kell hogy az új etalon legyen. De az nagyon fontos lenne, hogy a tanárok az osztályukhoz, a gyerekek közötti dinamikákhoz választhassák ki a saját olvasmányaikat. Ehelyett manapság inkább azt látom, hogy iskolai szinten senki nem bízik senkiben, fortélyos félelem igazgat, aminek a legkönnyebb ellenállása a kötelezés. Ez pedig egészen egyszerűen rossz attitűdöt szül.
Ha már említetted, hogy a Kincskeresőt mennyire nem szeretted, ennek a fordítottja is érdekes lehet: mi volt az az olvasmány gyerekként, ami neked a mai napig megmaradt? És tudsz-e olyan kortárs könyvet mondani, amely akár neked, akár a gyerekednek nagy élmény volt?
Az a könyv, aminek az olvasása közben rám esteledett, és még a lámpát is elfelejtettem felkapcsolni, mert csak olvastam-olvastam-olvastam, az Egri csillagok volt. A lányomnál, aki most tizenkét éves, a Harry Potter volt óriási élmény, teljesen beszippantotta. Most egyébként még egy fontos könyv foglalkoztatja, ez Hoppál Borinak az új könyve, amely a felnőtté érésről, és a test változásairól szól. Nyilván nem véletlen....
(Disclaimer: a Könyvesblog a Szívünk rajta szakmai partnere)
