„A centrumban is periférián, a periférián is a centrumban" - Juhász Ferenc 85

.konyvesblog. | 2013. szeptember 11. |

jf85-9742.jpgFotó: Valuska Gábor

Juhász Ferenc 85. születésnapjára igazi rajongótábor gyűlt össze a Petőfi Irodalmi Múzeum termeiben, és a tömegnek legalább a fele földre, lépcsőre kucorodva, vagy jobb híján állva kényszerült végignézni a három és fél órás programot. A magyar irodalom színe-javán kívül ott volt Bárdos Deák Ági, Csányi Vilmos, Nemcsák Károly, és egy bocskaiban üldögélő, kopasz fiatalember, aki minden buta előítéletemre rácáfolva figyelmesen hallgatta a beszédeket, és minden előadást megtapsolt.

Az ilyen programokban csak az a szomorú, hogy a középre ültetett, hajlott korú ünnepelt, ön- és bárki más hibáján kívül mégis kénytelen a pálya széléről figyelni az eseményeket. Juhász Ferenc hangját az est legvégén hallhattuk, addig két rövid meghajlást leszámítva, amikor úgy villogtak a vakuk, mint a cannes-i vörös szőnyegen – a közönség csak a tarkóját és ezüstös haját láthatta. Az est szervezője, a költő lánya, Juhász Anna igazán kitett magáért. Számos illusztris vendéget meghívott, akik szórakoztató vagy kevésbé jó beszédeket tartottak, zongoráztak és szavaltak, fellépésük végeztével pedig odamentek az idős mesterhez, és megölelgették, megpuszilgatták, hosszasan szorongatták a kezét.

Az estet Galkó Balázs nyitotta meg az ünnepelt Történelem című versével. Ezután Juhász Anna köszöntötte szüleit és a jelenlevőket, és elmondta, ezzel az esttel szeretne örömet okozni annak az embernek, akit a világon a legjobban tisztel és szeret. Egy rövid augusztusi köszöntőben már leírta, mi mindent köszönhet az édesapjának: az érdeklődését, a nyitottságát, tőle tudta meg, mi a szerelem, a hit, a kitartás, az egyenesség, az őszinteség. Most is elmondta, nagyon szerencsésnek érzi magát, hogy olyan ember mellett nőtt fel, aki értékteremtő, és hisz a költészet és a szerelem erejében.

A PIM főigazgatója, E. Csorba Csilla üdvözölte az est hivatalos és informális meghívottjait, majd szellemes köszöntőben képzelte el, milyen szuperlatívuszokkal és nagyszabású programokkal ünnepelték volna Juhász Ferencet, ha száz évvel ezelőtt élnénk (felolvasások, diák-díszsorfal, fellobogózott kocsi, „halhatatlan, babérkoszorús, lánglelkű, mózesi tűzoszlop" jelzők végtelen halmozása). Őt Vásári Tamás szuggesztív zongorajátéka követte, aki Kodály Marosszéki táncok című művét adta elő. Juhász Anna felolvasta Szőcs Géza levelét, kicsit gyorsan, mintha túl akarna lenni rajta, és ezzel az est protokolláris része le is zárult.

jf85-9940.jpg

Az első baráti beszédet Ferencz Győző tartotta, aki főleg A tékozló ország című eposzról beszélt, és elmondta, hogy Juhász „a centrumban is periférián volt, és a periférián is a centrumban". A kritika szerinte nem tud vele igazán mit kezdeni, mert soha nem hagyta magát besorolni, de azt sem tűri, hogy ne vegyenek róla tudomást.
Somogyi Papp Zoltán személyes élményt elevenített fel: elmesélte, milyen elementáris erővel hatott rá 59 évvel ezelőtt A tékozló ország, amit úgy hallgatott kamaszként, mint a Nemzeti dalt. A hosszú vers híres zárósorait kétszer is elszavalta, azzal a kimondott céllal, hogy jól megjegyezzük, mantrázzuk, és adjuk majd tovább az utódainknak.

Vasy Géza kiemelte, hogy Juhász az Írószövetség legrégibb tagja, az egész magyarság nevében illeti meg őt a méltatás, és nevével száz év múlva is foglalkozni fog az irodalomtörténet. A tékozló ország a magyar költészet egyik csúcsteljesítménye volt, és azóta újabb és újabb csúcsok voltak Juhász Ferenc életében. A beszéd végén egy névre palackoztatott borral és egy régi ezüst ötforintossal ajándékozta meg a költőt, és azt kívánta, hogy Juhász a meglévő két Kossuth-díja mellé egy harmadikat is kapjon.

Pomogáts Béla vitte a beszélgetést a legközelebb az aktuálpolitikához (többen pedzegették rajta kívül, például a már idézett Somogyi Papp), óvatosan karcolgatva a kényes téma legszélét. Sokat és szenvedélyesen beszélt a magyar történelmi kudarcokról, csalódásokról, és többször elismételte, a versek segítettek a nemzetnek ezeket az időket elviselni, túlélni. Az irodalom adott történelmi és erkölcsi bíztatást, s tanított arra, hogy élni és magyarnak lenni mégis érdemes. A tékozló ország utolsó sorai kapcsán megjegyezte, ha körülnézünk az országban, máris aktuálisnak láthatjuk a szabadságról (illetve annak hiányáról) szóló részletet. Az est folyamán harmadszor hangzottak el az ominózus sorok, nyilván nem a vakvéletlen hozta így.

Havas Judit következett, aki a Halott anyám siratófala című Juhász-verset szavalta el. Utána
Esterházy Péter elegáns és szellemes előadását hallgathattuk meg: az író hangsúlyozta, Juhász költészetének felidézésekor nem az egyes versekre, hanem az egészre, a kozmikus hangra gondolunk. Nemrég Marcell fiával lépett fel a Hadik Kávézóban, amikor megpillantotta a vendégek között az idős ünnepeltet. Meghatottság fogta el, úgy érezte, Juhász személyében maga a Költészet jelent meg a kávéházban, és hiába morzsolódik fel lassan minden tekintély, mégiscsak felemelő dolog magyar írónak lenni.

Konok Tamás képzőművész festette meg pár éve Juhász portréját, ő főleg a közös emlékeket idézte fel a hatvan évvel ezelőtti hajnali beszélgetésektől a külföldi tartózkodása alatt rongyosra olvasott verseskötetek hatásán át a nemrég elkészített festményig. Grecsó Krisztián, az egyetlen fiatalabb felszólaló pedig elcsukló hangon olvasta fel egy költeményét, melyet kifejezetten Juhász Ferencnek ajánlott.

Ezután következett a meglepetés. Gordon Eszter és Juhász Anna készített egy kisfilmet tizenhat, zömmel szakmabeli barát bevonásával, akik meghatott körmondatokban elevenítették fel Juhász Ferenccel kapcsolatos emlékeiket és érzelmeiket (köztük volt Spiró György, Kemény István, Csányi Vilmos, Szabó T. Anna, Tóth Krisztina és Ágh István is). A fésületlenül szerkesztett, több mint félórás anyag kissé megviselte a jelenlevők idegeit. Negyedóra után a közönség figyelme lankadt, mindenki egyre türelmetlenebbül mocorgott, tíz perccel később már félhangos nemtetszés-nyilvánításokat is lehetett hallani. Amikor azonban végeszakadt a vetítésnek, mindannyian tudtuk, hogy most pár percre az ünnepelté a szó.

Juhász Ferenc felállt, és könnytől fátyolos szemmel, halk zongoraszó mellett köszönte meg a méltatást. Új versének elszavalása után, vastaps kíséretében indult el a hátsó terembe, ahol pezsgő, hatalmas torta, villódzó vakuk és sok mosolygós arc várt rá. Egy széken ült kezében szál virággal, pohár pezsgővel, amikor utoljára láttam. Sokan beszéltek hozzá, lapogatták a vállát, hajbókoltak széles mosollyal, valahogy mégis kicsinek és magányosnak tűnt. Hirtelen eszembe jutott a kozmikus magány, amiről olyan sokan beszéltek ezen a köszöntő ünnepségen, s ekkor hirtelen elérzékenyültem. Isten éltesse, Juhász Ferenc.

A tékozló ország zárósorai

Ó ember, a hitedet ne veszítsd el, őrizd meg a lélek nagy hitét!
Ki volna nálad nagyobb, nem lehetsz vágytalan, ne tűrd a szenvedést.
Ha kell, hát százszor újrakezdjük, vállalva ezt a legszebb küldetést,
mert a szabadság a legtöbb, amit adhat önmagának az emberiség!

Olvass minket e-mailben is!

  • Személyes ajánló a legérdekesebb tartalmainkról!
  • Extra tartalom csak feliratkozóknak!
  • Így biztosan nem maradsz le a legfrissebb könyves hírekről!
  • Nem spammelünk, heti 1-2 levelet küldünk.

Könyves Magazin Hírlevél